Vajon emlékszik-e még valaki a hetvenes években megjelent, a nyolcvanasban felvirágzott, a kilencvenes években barokkosan túlburjánzott és azóta csendesen elhalt klasszikus akciófilmekre? A legyőzhetetlen hős másfél órás, oly könnyűnek látszó, végül az utolsó nagy leszámolásban csúcsosodó küzdelmére? Rambo, John McClane, James Braddock, a Steven Seagal-összes öröksége valahogy kiesett a kortárs hollywoodi mainstreamből.
Bár a Rocky, talán az első részt leszámítva, elsősorban sportfilm, főhőse mégis a fenti figurák közé sorolható, nemcsak a Rambótól is elválaszthatatlan Stallone miatt, hanem a hős tökéletes szimbólum-volta miatt is. Rocky küzdelmei, akár egyéni érvényesülését, akár valamilyen Toldi Miklós-szerű nemzeti önérzet megvédését célozzák, hangsúlyosan a kisember felemelkedésének példái. Kockáztassuk meg azt a hipotézist, hogy az amerikai álom tematikája, akár pozitív, akár negatív előjellel, ugyancsak elfelejtődött az aktuális filmgyártásban és nemcsak.
Mi történik a hőssel, ha elvesszük mögüle az ügyet, a sokszor tézisszerűen is meghatározott ideológiát? Ez a Rocky Balboa alaphelyzete; a kiöregedett bokszoló visszavedlik mindenki Rockyjából, a szimbólumból, aminek a filmben és nemrég az úgynevezett valóságban is szobrot emeltek, a már szánni valóan átlagos étteremtulajdonos Rocky Balboa bőrébe, majdnem ugyanoda, ahonnan elindult. A film az első rész sémáját követi, ismét van egy legyőzhetetlen és éppen ezért népszerűtlen bajnok, aki esélyt ad neki, egy utolsó nagy meccset.
Az öreg hős számára már nem a hírnév, a kiemelkedés a tét, a Nagy Meccs számára metafizikai fontosságú. Ha a Hőst a harc teszi hőssé, a tétlen exhős számára nem marad más, mint a saját hős-voltára való rákérdezés, ami külsőleg ugyanúgy valaki képének péppé verésében nyilvánul meg, csak az indítékai filozofikusabbak. Lételméleti balhorgok és identitáskereső jobbegyenesek jelentik az utolsó meccset, amiben eldől, hogy képes-e a hős felülkerekedni a végső ellenfélen, az öregségen, a feledésen és megtalálja-e a hős-szerep mögött igazi hős-identitását.
Rocky visszatérése egyben a címszerep mellett a film forgatókönyvét és rendezését is jegyző Stallone visszatérése is. Érezhetően az első film sikeréhez és jó részeihez próbál visszanyúlni, leporolni és újrafényezni a bálványt a közönségfilm keretein belül. Elsősorban tehát ismét a főhős emberi oldala kerül a központba, kiszolgáltatottsága, elhidegült viszonyai és a külvárosi környezet helyenként túlbeszélt, néha viszont meglepően jó érzékű rajza. A rendező Stallone megteremti az ideális környezetet színészi képességei számára, és gonoszkodva megjegyezhetjük ugyan, hogy nem egyértelmű, mikor játssza rosszul a szerepet és mikor színészkedik rosszul a szereplő a filmben, de összességében tűrhető, sőt hihető az alakítása, ami mondjuk a Dredd bíró után nagy szó.
Mindenképpen megbecsülendő az a finom irónia, amivel Sly a maga alkotta pop-ikont kezeli, bár néha gyanús, hogy most ezt tényleg komolyan gondolja-e. Gondolom, vagyunk egy páran, akik a szomorú bulldogtekintetű ökölvívó filmjein nőttünk fel, nos, azoknak most mindenképpen érdekes élmény lesz az elmaradhatatlan lépcsőn szaladós jelenet a maga apró poénjával. A sablonos jelenetek pedig érdekes módon nem zavaróak, ha a ruhatárban hagyjuk a bölcsészgarbóval járó sznobizmust és nem feledjük el, hogy egy Rocky-filmet nézünk, amit nem kell nem érteni és titkon unni ahhoz, hogy társaságban is kijelenthessük, hogy tetszett.
A Rocky Balboa nem újítja meg a sportfilm műfaját, nem értelmezi gyökeresen át a sorozatot, viszont mindenképpen kellemes csalódás, becsületesen megcsinált családi mozi és méltó lezárása (reméljük) a popkultúra egyik kissé idejétmúlt, de kedves eposzának.
