Az 1976-ban a legjobb filmnek (és rendezésnek) járó Oscar-díja(ka)t besöprő Rocky könnyű szülésnek számított. A film – hollywoodi mércével – viszonylag kevés pénzből (kb. 960 000 dollár) készült és nagyot durrant. Megfelelt a közönség ízlésének, és a mai napig élesztgeti (s egyben rombolja) saját kultuszát: 4 évtized alatt 6 részt is megélt sorozattá nőtte ki magát.
A semmiből jött Sylvester Stallone-nak, a film címszereplőjének ez a szerep jelentette a nagy kiugrást, ugyanis az addig főleg pornófilmekben szereplő Sly innentől sztárnak számított. A forgatókönyvet is ő jegyzi: mindössze négy nap alatt írta meg a Rockyt1, majd csak azzal a kikötéssel volt hajlandó eladni, hogyha ő játszhatja a főszerepet is. Bár több stúdió is megvásárolta volna a történetet, a főszerepre inkább Burt Reynoldsot, Ryan O'Nealt vagy James Caant tudták volna elképzelni. Végül a United Artists áldását adta a filmre és a főszerepre egyaránt.
Rocky Balboa figurája később aztán végleg összenőtt a színész Stallone alakjával. A harmadvonalbéli bokszoló felemelkedésének a története azáltal nyer különös hitelt, hogy Stallone, hőséhez hasonlóan (és neki köszönhetően), teljesen váratlanul lesz világsztár. Rocky rituális, tudatos felkészülése a győzelemre a tipikus amerikai álom megvalósítását tűzi ki célul, amit aztán a színész és hőse külön-kölön meg is valósít. Rocky figuráját egy valós, hasonló bokszmeccs ihlette: a világbajnok Muhammad Ali az addig ismeretlen Chuck Wepnerrel egy nehéz, szégyenteljes nyereséget tudott csak kipréselni (például pályafutása alatt először kerül padlóra a harmadik menetben). Ennek ellenére a film egyik nagy érdeme, hogy nem egy bokszolóportrét láthatunk, hanem „Bovaryné én vagyok” alapon Stallone mindvégig annyira Balboa tud maradni, mintha az események nem is a kamerák előtt történnének – ezért aztán nagy csalódás lehpetett, hogy éppen Sly nem vehetett át egyetlen Oscar-díjat sem, hiszen a Rocky leginkább az ő filmje volt.
A sztori prototipikius: az önmagában bizonytalan, kallódó főhős egy – minden bizonnyal utolsó – esélyt kap az élettől. Azonnal felismeri a lehetőséget, és kemény munkával megváltja önmagát. A világbajnok profi nehézsúlyú bokszoló, Apollo Creed emeli a nyilvánosság ringjébe az „olasz csődört”, Rocky pedig vállalja a szintjét igencsak meghaladó mérkőzést, majd kis híján megnyeri a lehetetlent. A mai napig nagyjából ezt a sémát követik, vagy ebből merítkeznek a boksz- vagy küzdősportfilmek, ez vezet a győzelemre: a tökéletes, minden más értéket kizáró célratartás. A film heroikus hangulatát nagyszerően húzza alá a film zenéje, amiért Bill Conti is kapott egy Oscar-jelölést.
Az Oscar-gálán a Rocky legnagyobb riválisa Martin Scorsese filmje, a Taxisofőr volt (melynek ugyanabban az évben a cannes-i Arany Pálmával „kellett beérnie”). Scorsese filmje az inflációval küzdő Amerikának minden bizonnyal túl deprimáló volt, politikai tartalma2 miatt pedig szintén nem sok eséllyel szállt ringbe a Rockyval az Oscarért. Kicsivel később Scorsese maga is megcsinálta a Rocky „ellenfilmjét”, a Dühöngő bikát, s a Rocky bírálói általában erre a filmre hivatkoznak, mint pozitív ellenpéldára. Tény, hogy a Rocky sokkal naivabb, egysíkúbb, Scorsese filmje pedig mintha pontosan ezt a fajta feldolgozást negálná, mintha ez ellen fellebbezne: az ő „bronxi bikája” a boksz által még nem valósítja meg magát, személyiségét sem erősítik ringben elért eredményei3, szemben Rockyval, akinek a helytállása szinte szakralizálódik. Robert de Niro jatékát is gyakran Stallone rovására emlegetik, mégis egészen más szempontból kellene vizsgálni a két színész munkáját. De Niro a módszer-színjátszás (method-acting) legszélsőségesebb megnyilvánulása, ugyanakkor legragyogóbb iskolapéldája is, Stallone pedig nem játszik, ő „csak” természetes marad.
John G. Avildsen, a film rendezője, Sidney Lumet, Alan J. Pakula, Ingmar Bergman és Lina Wertmüller elől szerezte meg a legjobb rendezésért járó szobrocskát. A mezőny tehát nagyon erős volt, és utólag visszatekintve rendezői életművére, ebben a mezőnyben enyhe túlzásnak tűnik ez a döntés (Avildsen a későbbiekben három Arany Málna-díjat is „kiérdemelt”, a Rocky V. és a Karate Kid-sorozat két részéért). Mindenesetre a film egy technikai újdonságot is hozott: ez az első nagyobb mozifilm, amiben steadycamet használnak, ez a fajta kameramozgás pedig szokatlan dinamikát és képi világot teremtett, ugyanakkor egy sokkal spórolósabb filmnyelvi eszközt is.
A Rocky, ha tetszik, ha nem, a mai napig alapfilmnek számít. A filmnyelvet ugyan nem újította meg, „csak” egy klasszikus karriertörténet amerikai módra, népszerűsége mégis napjainkig töretlen. Bokszfilmet csináltak a Rocky előtt is, utána is szép számmal, mégis, azt hiszem, nagyszerű, összegző filmről van szó, amely minden tekintetben hűségesen kielégíti az átlag-amerikai elvárásokat, és egy újabb hőssel gazdagítja a palettát. Hősökre pedig minden időben, mindenütt szükség van.
1 Ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy meg van lepődve azon, hogy egyes emberek képesek 18 éven keresztül írni valamit, „mint az a csavó, aki a Bovarynét írta. És bestseller-listára került valaha is? Nem. Ez egy pocsék könyv...” – mondja Stallone.
2 Az akkori amerikai elnök, Gerald R. Ford 1974-ben kegyelmet adott a vietnami háborús szolgálatot megtagadóknak (azzal a feltétellel, hogy hűségesküt tesznek és alternatív munkát végeznek) és a dezertőröknek (feltéve, hogy hűségesküt tesznek és 2 évig szolgálnak régi egységeiknél).
3Alberto Moravia meghatározása szerint „nem azért bokszol, mert fizikailag erős, hanem azért, mert kulturálisan gyenge”.
