Mindhiába szeretnénk, ha nem így lenne, de a 30-as évektől kezdődően beült Hollywoodba egy mélyhangú ökölvívómozi-paradigma, amely azóta is cenzori szigorral szabja meg az egyszeri boxolók ábrázolhatóságának kereteit. Az a fajta alkotó-néző kompromisszum ez, amely szűk látókörében tökéletesen egysíkú és egyenmintájú műfajdarabokat tűr csak meg, és amely nem csak a boxolókat hősiesítő filmekre jellemző.
Azok, akik a ringben pofozkodó polgár tanmeséjét kalapálják karöltve – író, rendező, producer – egy közhelyektől hemzsegő kézikönyv opcionálisan vegyíthető előírásai szerint választanak irányt, s az eredmény rendszerint ugyanaz a másodosztályú élmény. A boxoló általában egy primitív munkásfiú, aki szépen kezdi, aztán lecsúszik, de végül óriási kitartással fajsúlyos lelkében visszaedzi magát a csúcsra. Családja alig van, de ha van is, az valamiért elfordul tőle. A vége pedig mindig egy kirobbanó győzelem, amellyel a boxoló visszatér az életbe, és remélhetőleg újat kezd. Kevés alkotó tér le a már agyonkoptatott útról, hogy a paradigma kereteit szétfeszítve új életet leheljen a zsánerbe. Martin Scorsese Dühöngő bikája egy ilyen kivétel, s a Robert de Niro alakította Jake La Motta mára már fogalommá vált ezen a téren, és nem csak.
Billy Hope árvaházban nőtt fel, de immár nagysikerű, veretlen boxbajnok, gyönyörű feleséggel, szerető kislánnyal. Hatalmas házban élnek, luxusautó-gyűjtemény a garázsban, milliók a bankszámlán. De Billy Hope ugyanakkor hirtelen indulatú, dühös fiú, és ez okozza a családi tragédiát. Tönkremegy, gyermeke állami gondozásba kerül, vagyona a semmire apad. Meg kell változnia, csakis úgy szerezheti vissza önbecsülését, lányát, bajnoki címét. Hát megváltozik, edzőt és barátot talál, ellenfelét ügyesen kiüti.
A Mélyütés ezt hozza, ebben az alapjáratban, alig valamivel többet. Az elrontott forgatókönyv, valamint az élő közvetítés modorát a könnyes melodráma néha igencsak kínzó perceivel váltakoztató Fuqua-rendezés dacára egy-két színészen érezni, hogy sokat bevetnek a minden egész megmentése érdekében. Jake Gyllenhaal remekel, szenvedő apaként éppúgy, mint a szelídről brutálisba pillanatokon belül váltó Billy Hope szerepében. Jellemfejlődésének egyes fejezeteit egyenlőtlenül rövidre zárja a szövegkönyv, de a színész precíz gesztusainak hála mégiscsak ível, ha érezni is mögötte a kibicsaklott történetvezetést. Majdhogynem hasonló erejű Forest Whitaker játéka is, azonban olyannyira fejletlen mondatokat helyeztek a szájába mélyduma címén, hogy azokkal még ő sem megy sokra. Drámaibb hangulat jellemzi a mai klasszikusan keveset nyújtó látványfilmekénél, de a szenvedő lélek bugyraiba nagyon nem aláereszkedő mozi mintapéldája is egyben. A meccsek adrenalinlökete valós, a vágás pattog, lassítás lassítást ér, minden lehetséges irányba kocsizó, daruzó, perspektívát váltakoztató kamerák járják be a teret, ennek ellenére az összes mozdulat és erőlködés pillanatokon belül felejthető. A két ellenfél párhuzamosan mutatott készülése egyetlen húzós zenedarab időtartama alatt lezajlik és kimerül, nyoma sincs itt annak a némileg szerencsétlen kilátásokkal vegyülő optimizmusnak, amely például az első Rockyt annyira remekül jellemezte a végső meccs előtt, és amely rövid ideig diadalünnepe lehetett a fizikai határokat döngető akaratnak.
Az ökölvívófilmek nyilván a hit- vagy szeretetvesztés és -visszaszerzés városi legendái, a sport emberfeletti küzdelmének igencsak nemes példabeszédei, de tudnak a motivációs szónoklatok mélységeiben is szárnyalni, ha nagyon elrontják. A Mélyütést az utóbbi kategóriába sorolnám, ha nem lenne ott Jake Gyllenhaal. Antoine Fuqua rendezőnek pedig mindössze egy erényét ismerhetjük el, éspedig azt, hogy az amerikai középnemzedék egyik legtehetségesebbjének egy újabb arcát csalogatta elő. Ez pedig nyereség.
Az itt is producer Weinstein-fivérek általában konzisztensebb alakotásokhoz szokták nevüket adni, de nem kizárt, hogy a Mélyütés mégiscsak jó üzletnek bizonyul, s akkor máris megérte. Nekik. A néző meg ne várjon el túl sokat ettől a szuperhős-gagyiromkom-sequel uralta divatháztól, ami manapság Hollywood.
