A magyar férfi vízilabda–válogatott a 2000-es évek első évtizedében viszonyítási pont volt a sportágban: az egymás után három olimpiai aranyérmet nyerő együttes tagjait rocksztároknak kijáró lelkesedés övezte, és négyévente még az is leült megnézni a vízilabda-döntőt, aki egyébként semmilyen sportágat nem követett. Zákonyi S. Tamás műfajában megdöbbentően hosszú, 149 perces mozija úgy állít emléket a korszakos gárdának, hogy közben megpróbálja egyénenként is bemutatni az együttes tagjait.
Az elmúlt évek filmpolitikai változásainak a történelmi kurzusdaraboknál kevésbé látványos eredménye a sportról szóló dokumentumfilmek előretörése. Tavaly került a mozikba a Katinka című film, nemrégiben lehetett megtekinteni a Szilágyi Áronról szóló alkotást és a Keleti Ágnes életét bemutató munkát, a jövőben pedig többek között Bölöni László pályafutása is ilyen módon kerül majd feldolgozásra. Jól körülhatárolható tendenciáról van tehát szó, amibe A nemzet aranyai annak ellenére is beleillik, hogy a rendező a sajtóvetítés előtt kiemelte, hogy a 2000-es évek elején kezdett foglalkozni a témával.
Ő az Iron Lady, az egész ország nézi – Pálinkás Norbert: Katinka
A címet ihlető, kétes művészi értékű dalt ismerjük, most nagyívű, szemmel is jól látható produkciós értékű dokumentumfilm készült Hosszú Katinkáról. És megint bebizonyosodott, hogy nem feltétlenül szerencsés, ha a film főhőse ott ül a vágóasztalnál is.
Ennek a filmtípusnak a célja – és ebben nyilván hasonlít a történelmi zsánerre – a nemzeti büszkeség erősítése, illetve természetesen a sportban jelenlévő közösségi szellem felidézése. És ahogy már a Katinka kapcsán is kiemeltem, ezzel önmagában nem lenne gond, a probléma inkább az, hogy egyelőre úgy tűnik: a magyar filmesek nem tudják (vagy akarják) a sportot nagyobb rendszerek részeként értelmezi, így pedig ezek a filmek csak akkor mutatnak majd túl a fan service-en (bár ezt a fogalmat nem ebben a kontextusban szoktuk használni), ha valami általánosabbat lesznek képesek megfogalmazni a valóban tiszteletre méltó hőseik történetén keresztül.
A nemzet aranyai viszont egyáltalán nem ambicionálja ezt. A történetet ebben az esetben mindenki ismeri. Kemény Dénes 1997-ben nyílt pályázat útján nyerte el a magyar válogatott szövetségi kapitányi posztját, majd hamar elkezdődött a közös munka, melynek egyetlen célja volt: megtörni a magyar vízilabda 1976 óta fennállt rossz sorozatát, és végre újra behúzni az olimpiai aranyérmet. A csapat pedig rögtön remekül teljesített, s végül – kisebb hullámvölgyekkel – több mint tíz esztendős sikersorozatot épített.
„Sose hittem volna, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfitól még elsírom magam” – hangzott el a 2004-es olimpiai döntőben Hajdú B. István legendás mondata, ami indirekt módon azt is előrevetíti, milyen érzelmi húrokat penget majd a csapat történetét feldolgozó mozi. És A nemzet aranyai legnagyobb pozitívuma épp ez: a film remek emberi pillanatokat kap el, amelyek hol humorosak, hol tényleg közelebb visznek ahhoz, hogy mit érezhetnek a sportolók egy-egy kiélezett helyzetben. Legyen szó arról, hogy Biros Péter miért kért sört Kemény Dénestől, vagy hogy miképp irányította a csapatot Varga Zsolt és később Benedek Tibor, illetve hogy miért játszott fontos szerepet a válogatott sikerében egy kínai étterem; a rendező érzékenyen és remekül tapint rá az egyének közötti viszonyokra és a máig meglévő kémiára.
Néhány esetben pedig valóban sikerült karaktereket építeni. A Benedek Tibor doppingyanújával kapcsolatos drámát, a csapat és Kemény Dénes közötti időleges ellentéteket, vagy épp Molnár Tamás és Biros Péter különcségét jól ábrázolják a kiemelt jelenetek. Viszont már itt is fel kell hívnunk a figyelmet a koncepcióból fakadó korlátokra: az olimpiai bajnokok száma jelen esetben igen magasra rúg, így mindenkinek egyszerűen nem lehetett egyforma teret biztosítani. Főként úgy, hogy számtalan külföldi játékos és edző (többek között olyan legendák, mint Dejan Savic, Alessandro Campagna vagy Stefano Tempesti) is megszólal, ami egyébként szakmai szempontból rengeteget tesz hozzá a filmhez, hiszen ezáltal komplexebb képet kaphatunk a gárda sportágban betöltött szerepével kapcsolatban.
A nemzet aranyai legfőbb problémái viszont szerkezeti jellegűek. A dramaturgiai felépítés tekintetében jelentős egyenetlenségeket tapasztalhatunk: jónéhány perc telik el az első olimpiai sikerig, az utolsó után viszont néhány másodperccel már vége is a mozinak, pedig némi utánkövetés szinten minden esetben szokott következni az ehhez hasonló alkotásokban (ebben az esetben pedig különösen izgalmas lehetett volna, hiszen Kásás Tamás épp nemrég beszélt arról, hogy a sikersorozatot lezáró 2012-es olimpiai kudarc egyik oka az volt, hogy bátrabban kellett volna variálni a csapatösszetétel tekintetében).
Ráadásul a szerkesztésmód sem különösebben izgalmas. A meccsfelvételeket általában interjúk váltják, majd ismét jönnek az archív anyagok, ez pedig idővel igen kiszámíthatóvá válik, főként azért, mert a film játékideje sincs jól eltalálva. Meggyőződésem, hogy ez a történet sokkal jobban működhetett volna egy 6-8 órás minisorozatként, ahol ténylegesen van idő elmélyülni a karakterekben, a felvetett témákban (péládul abban, hogy mit jelentett az ország számára a siker, mennyire eltérően dolgozzák fel a hírnevet a más és más karakterű sportolók), és az általam említett szerkesztési problémák is elkerülhetőek lettek volna.
A nemzet aranyai így elsősorban azokat tudja megszólítani, akik nosztalgiával gondolnak vissza a csapat sikereire. A játékosok egy része egyébként valóban vászonra illő karakter, és van néhány tényleg nagyon humoros vagy épp megható pillanat, de arra mintha már nem maradt volna idő és lehetőség, hogy a végeredményt igazán filmszerűvé tegyék. Most tehát nem sírunk majd a tizenhárom fürdőgatyás férfitól.
