A két teniszikon, Venus és Serena Williams karrierjének indulását bemutató film első ránézésre nem több, mint egy sportfilmes sablongyűjtemény. Hátrányos helyzet, szűkös anyagiak, tisztalelkű tehetségek, a hülye számára is érthető tenisz, szóval minden, ami egy ilyen „nyomorból a világhírnévig”-típusú filmhez kell. Reinaldo Marcus Green rendező azonban úgy döntött, hogy csavar egyet a csodagyerekes narratíván, és pofátlan módon a pálya szélén álldogáló apára fordítja a kamerát, teret adva Will Smith-nek, hogy szupersztárból egy (nem hétköznapi!) hétköznapi emberré váljon. És milyen jól teszi!
Bármennyi sikertelen kísérlete is volt, Hollywood sosem fog leszokni a based on true story örökzöld műfajáról. A legőrültebb, fantázia szülte világoknál csak a valóság eladhatóbb, ezen belül az a fajta, amiben a munkából moziba beesett néző elveszett ambícióira, régi álmaira, mindenkori csalódásaira, egyszóval magára ismer. A valós eseményeken alapuló amerikai filmek nagyrészt mind a realitás talajáról indulnak, de a hajlamosak elferdülni a mindent fölülíró happy end érdekében. Hiába egyedi egy történet, nehezen kap többdimenziós jelleget és fájóan kiszámíthatóvá, demagóggá válik. Reinaldo Marcus Green filmje is hasonló kilátásokkal indul, míg az ismert dramaturgia fölött át nem veszi az irányítást a Williams-testvérek apjának nehezen kategorizálható személyisége. Első látásra Richard a gyerekein keresztül (ön)megvalósuló szülő elrettentő példájának látszik. Az apa ugyanis még születésük előtt kifundálta a lányok sorsát: majd’ 90 oldalas terve volt arról, hogy hogyan fognak világszintű teniszcsillagá válni. Ennek megfelelően Richard maga edzette lányait a comptoni gettóban egy nyilvános teniszpályán, télen, nyáron, szakadó esőben, veszélyes gengszterek fenyegetéseitől vérző homlokkal, egy percre sem kételkedve abban, hogy a két lány egy nap megrengeti a világot. Őrült? Zsarnok? Látnok? Nem tudni, mindesetre egy dolog biztos: Richardnak igaza volt, Venus és Serena Williams többszörös világelsők, a tenisz megkerülhetetlen alakjai.
Ahogyan az életben, Richard a filmben is tűzön vízen átmegy lányai boldogulásáért. Végigkövetjük, ahogy a legjobb edzőket célozza meg egy csíkos füzetbe firkált tervével, ahogy tűri a negyed gengszterei felől érkező megaláztatásokat, és akkor sem akad ki, amikor a szomszéd rá és feleségére hívja a gyerek jogvédelmet. Compontól Floridáig szidja a fehéreket, és, egy alkalmat sem hagy ki, hogy tegyen egy-egy éles megjegyzést a sportvilág rasszista berendezkedésére. Joga is van hozzá, hiszen a tenisznél kevesebb fehér felső középosztálybeli sport létezik, és ezt a film közhelyek nélkül mutatja be. Williams egyszerre mániákus és zseniális személyisége hurrikánként kavarja fel a lineárisan futó sportsztorit. A karaktert motivációinak szimbolikus volta emeli ki a sportzseni szülők olvasztótégelyéből, a férfit ugyanis – a jól szituált fehér szülőkkel ellentétben – nem a pénz hajtja. „Soha senki nem tisztelte Richard Williamst, de titeket tisztelni fognak” – mondja a hátsó ülésen megszeppenten ülő testvérpárnak. A gettóban kézenfekvő bűnözés helyett Richard más jövőt képzel el lányai számára, tekintete a horizonton túlra néz, és tisztában van vele, hogy mit jelent a lányok győzelme a fekete közösség számára. Ezt az ismeretlenségből, nyomorból kitörni vágyó apát egy hajszál választja el attól, hogy azzá váljon, amit a legjobban gyűlöl, és pont emiatt csodálatra méltó és idegölő nézni mindent, amit csinál. Egyszerre akar a lányokból legendát csinálni (világhírű edzőiket ledominálva ordít motivációs szövegeket a pálya széléről), de évekig eltiltja őket a versenyzéstől mondván, hogy legyen rendes gyerekkoruk.
A Richard király tűpontosan körülrajzolja egy elnyomásban élő, de végtelenül ambiciózus ember vívódásait, ezenbelül a szülő gyerekébe vetett vak hitének és saját, személyes kudarcának kettős érzését. Green és az elsőfilmes Zach Bailyn forgatókönyvíró szépen végigmennek e kettő között húzódó, hajszálvékony vonalon, sokat merítve a valós interjúkból és a Richard által VHS-re rögzített végtelen anyagból. Nem is kell ismernünk a Williams nővérek történetét ahhoz, tudjuk, a film happy enddel fog végződni. Végig együtt szurkolunk Williamsékkel, a film csúcspontját jelentő verseny valósidejű pillanatait tűkön ülve üljük végig. Ez pedig jelentős mértékben Will Smithnek és filmbeli családjának köszönhető.
A váratlan mélységekről tanúskodó Smith látható örömmel merül el ennek az autentikus karakternek a megtalálásában, sorra dobja le magáról előző szerepeit, míg csak Richard Williamst látjuk. Az egyszerre sebezhető és erős feleséget alakító Aunjanue Elvis remek partnere ebben: Oracene az egyetlen, aki tükröt tart férjének, ellentéteikből kamaradrámát idéző konfliktusok születnek, amik váratlan helyeken erősítik a filmet. A Venust és Serenát megformáló Saniyya Sidney és Demi Singleton pedig könnyen elérik, hogy karaktereik végig hétköznapiak maradjanak, de engedjék láttatni, hogy bennük is munkál valami az apjukat hajtó megszállottságból és ezáltal képesek lesznek elérni céljaikat.
A Richard király egy végtelenül inspiráló sikertörténet, mélységei ellenére is inkább egy feel-good film, ami könnyen bele eshetett volna az összes sportfilmes gödörbe, mégsem tette. Az edző és apa élettörténete tehát méltó formára talált, Robert Elswit operatőr Sundance-nyertes indie filmeket idéző világában játszódó sztorit végig könnyű élvezni. Főszereplőjének különc személyisége, töretlen optimizmusa rég nem látott frisseséget ad, és szerencsére elutasítja, hogy megfilmesítse a Williamsékről szóló Wikipédia szócikkeket.Green egy nehezen azonosulható főhőssel operál úgy, hogy motivációit gyakran meg sem magyarázza, közben meg laza mozdulattal újabb mérföldkövet dob az Oscar-jelölt Will Smith pályájára. A színész letaglozó teljesítménye fityiszt mutat a színészválasztást sok ponton kritizáló internetnek, és élő bizonyítéka annak, hogy ahogy a Williams-lányok ki tudtak törni Compontból, Will Smith is ki tud törni a több,mint ötven blockbustert számláló filmográfiája mögül.
