Nagyon különleges filmmel debütál a mozikban Ljasuk Dimitry, aki reklámszakemberből avanzsált környezetvédővé, majd filmkészítővé. Ugyan a Jóreménység-sziget papíron valóban kimeríti a játékfilm fogalmát, érdemei leginkább természetfilmként vannak – úgy viszont nem is kevés.

Ahogy mikro-költségvetésű, gyakorlatilag egyszemélyes stábbal forgatott filmeknél fel szokott merülni, úgy a Jóreménység-sziget esetében is: ugyanazon szempontok mentén kell-e elemezni, mint mondjuk egy sokmillió dolláros költségvetésű, hollywoodi produkciót, ahol a munkán és a végső felelősségen is számtalan alkotótárs osztozik. Ezek a kérdések egészen a csurig telt multiplex-moziteremben tartott vetítésig voltak a fejemben, onnan tovább nem igazán foglalkoztam ezzel – nagyjából másfél órán keresztül. Majd egy félórán keresztül aztán megint nem tudtam nem gondolni ezekre a szempontokra.

A Leningrádban, magyar anyától és ukrán apától született Ljasuk Dimitry saját bevallása szerint a Tisza-tónál nőtt fel, és a pandémia kezdetén ide, a Jóreménység-szigetnek elnevezett (valójában inkább félsziget) kis földnyelven töltött magányosan több hónapot, és itt jött az ötlete, hogy filmet forgasson erről az elvonulásról. A jórészt egyszemélyes forgatás (ő volt a film írója, rendezője, operatőre, vágója és fő-, sőt szinte egyetlen fontosabb szereplője) 2020. márciusától 2021. októberéig tartott, és a filmjének ezen része annak ellenére is lebilincselő, hogy hagyományos forgatókönyvírói értelemben véve nem sok minden történik benne. Nincs igazán más szereplő (egy kis zöld plüssbékát leszámítva, akinek elmeséli a keretként szolgáló részben, hogy hogyan is került a kis szigetre), csak (a zavarba ejtően Nagy Ervinre hajazó) Dimitry és a természet, nincs igazán bonyodalom, csak mondjuk hideg és a szél, és nincs igazán más karakterbéli fejlődés, mint a nyüzsgő városból a természetbe elvonuló, végre értelmes életet élő ember fokozatos megnyugvása.

Ez a megnyugvás viszont ragadós, és a Jóreménység-sziget legnagyobb érdeme, hogy maximálisan képes az alkotója környezet iránti lelkesedését átadni a nézőnek, és egy ritka átélhető, lenyűgöző képekkel operáló, szinte hipnotikus erejű természeti víziót nyújtson. Ehhez mindenképp hozzájárul a narrátorként is funkcionáló Ljasuk Dimitry remek orgánuma, de leginkább a helyszín ismerete és szeretete, hiszen ennek segítségével képes történetekkel megtölteni az élettől nyüzsgő Tisza-tavat és környékét, és David Attenborough természetfilmjeihez hasonlóan lebilincselő módon elszórakoztatni a nézőt egy kukoricakedvelő kacsa sztorijával, vagy éppen a gabonamezőben szökellő őzek képeivel. Az alkotó operatőrként egészen elsőrangú, néhány helyen még hosszabban el is lehetett volna nézegetni a képeit, az élményből viszont néha elvesz a soha meg nem álló stock-zene, ami egyúttal a képek ritmusát is érezhetően meghatározta, és több helyen is jóval rövidebbre vágatott olyan természeti felvételeket, amiket a néző még szívesen elbámult volna. Költségvetés szempontjából érthető a stock-zenék használata, azonban az első nagyjátékfilmes rendezőnek önbizalmat még mindenképp tanulnia kell: azt, hogy a kevesebb néha több, és hogy bizonyos jelenetek erősebbek tudnak lenni csupán a természeti hangokkal (a hangutómunka mellesleg kifejezetten dicséretet érdemel), mintha közben szólna a kedvezményes Enya. Ettől helyenként átcsúszik egy imázsfilm-szerű esztétikába a Jóreményég-sziget, de szerencsére a lelkesedése és természet-szeretete  (és mondhatni öko-forgatása, ld. amikor egy sült halat fogyaszt a szereplő, azt valóban vacsorára ette, nem egy jól megcsinált, műanyag kellékről van szó – de az események fő helyszínéül szolgáló, egyre szépülő kunyhó és környéke is Ljasuk keze munkáját dicséri) minden alkalommal legyőzi a ráerőltetett, kissé művies külcsínt.

Ahogy a bevezetőben is írtam, érdemei leginkább természetfilmként vannak a Jóreménység-szigetnek, ami nem azt jelenti, hogy alapvetően rossz ötlet lenne a félig-meddig fikciós vonal, sőt. Azzal, hogy van a filmben egy központi karakter, akinek a szemén és történetén keresztül találkozunk a lenyűgöző helyszínekkel, mindenképpen jó ötlet. A film nagyjából utolsó félórájában azonban jobban kijönnek ennek a vonalnak a hiányosságai is, amikor az érződik, hogy az alkotó szeretett volna „filmesebb” filmet csinálni, és nem bízott abban, hogy a kis szigeti kunyhó felépítése, az időjárással dacoló (akár nagy lelki változásokon keresztülmenő, apjával való kapcsolatát megvizsgáló) remete viszontagságai elég érdekesek lesznek a nézőknek, ezért kapunk egy meglehetősen felszínes és kiforratlan, karácsonyireklám-szagú szerelmi szálat, aminek során a szereplők egymásra néznek a metrón, majd randiznak egy étteremben, majd szerelmesek egymásba. A városi életről is képes volt Ljasuk Dimitry remek képeket készíteni, amik egy pár perces montázsban nagyon jól ellenpontozták volna a természeti részek lecsendesülést és nyugalmát, ezeket viszont elnyújtja és megmosolyogtatóvá teszi a naiv romantikával végigvitt szerelmi szál.

Ez utóbbi pedig azért is fölösleges a Jóreménység-szigetbe, mert elveszi az érzelmi fókuszt a szereplő szigetről való elköltözésének okául szolgáló, az önkéntes száműzetést lezáró esemény fájdalmáról, ami pedig önmagában is megfelelő mennyiségű drámát és tárgyalni való problémát vet föl ahhoz, hogy szükségtelenné tegyen minden más, új konfliktust vagy nagy történést a film háromnegyedénél. És ez még csak nem is arról szól, hogy a természetfilmesként már gyakorlott (előző dokumentumfilmje, a Tisza nevében 2021-ben elnyerte a Gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztivál fődíját), fikciós íróként már kevésbé tapasztalt Ljasuk Dimitry sután ír szerelmi történetet (pl. dialógusok ebben a részben sem igazán vannak, továbbra is a főszereplő narrálja, hogy mit mondott neki a lány), mert ha ezt a részt egy profi forgatókönyvíró és dramaturg hozta volna tető alá, akkor sem tett volna hozzá semmi lényegeset a végeredményhez.

Ennek ellenére a Jóreménység-sziget erényei messze felülmúlják a hibáit, s bár szívesen megnéznék egy másfél órásra rövidített, főleg a szigeten játszódó verziót belőle, még erre a verzióra is szívesen fogom elcipelni (híresen kacsakedvelő) feleségemet. Mert egészen egyedi élményt nyújt ez az öko-szólóprojekt (bármi legyen is a műfaji címkéje), ami ráadásul úgy képes valódi, profitábilisan „zöldre mosott” környezetvédelemre hangolni a nézőjét, hogy alig valamicskét prédikál, viszont annál több példát mutat.