Kiakadni lehet, érezhetjük megbántva magunkat, mindez azonban nem változtat azon, hogy a Corona Zombies egy tökéletesen időzített, száz százalékos exploitation film. Nem jó film, de nem is érdemlünk most jobbat.

Bizonyára eljön majd az idő, amikor úgynevezett komoly, nagy rendezők fogják a hamvaiból újjászületett filmipar első elpazarolható párszázmillióját, és vászonra viszik mindazt, amit mi most éppen megélünk. Gigantikus, epikus, sokkoló és sokkolóan ismerős filmek készülnek majd a 2020-as koronavírus-járványról. Valószínűleg Oliver Stone már lefoglalózott egy forgatókönyvet. Szinte biztos, hogy valaki kap majd valamilyen Oscar-díjat is. Nem fog senki meglepődni azon sem, ha rekordokat döntögetnek a Koronavírus – A film nézőszámai. Amíg viszont leszerződtetik Meryl Streepet egy járványkutató főorvos szerepére, addig érdemes legalább egyszer megnézni a producerként és rendezőként hosszú évtizedek óta a kultfilmek (Re-Animator, Gyilkos bábok), a kultgyanús filmek (Evil Bong) és tőrőlmetszett mozgóképes szemetek között megkérdőjelezhető sikerrel navigáló Charles Band Corona Zombies című alkotását.

Azt gyorsan tisztázni illik, hogy nem azért kell látni Band művét, mert az jó. Nem az. Illetve, nem úgy jó, ahogy azt elvárnánk egy filmtől. Nem egy Sztalker. De most ezt érdemeljük. Sokan még azon is képesek lennének egy ideig agyalgatni, hogy vajon a Corona Zombies film-e egyáltalán. Pedig az. Tény, hogy egyetlen csenevész órájának tetemes részét két korábbi zombifilmből ollózta össze a ponyvahorrorok pápája, a Corona Zombies leginkább becsülendő húzása azonban pont ez. Band minden tapintható sietség és olcsóság ellenére is egy egészen gördülékeny történetszerűséget vagdosott össze Bruno Mattei 1980-as Hell of the Living Dead című remek kis italo-zombifilmjének (másik, jelenleg aktuálisabban csengő címén Virus) és Alex Nicolaou teljesen debil 2012-es Zombies Vs. Strippers című borzalmának jeleneteiből. Band a patchwork-struktúrát mindössze egyetlen home office-ban dolgozó színész, Cody Renee Cameron szekvenciáival egészítette ki. A Mi újság, Tiger Lily? és a President Wolfman mintjájára összenyesett és remixelt jeleneteket újraszinkronizálták, bedobtak pár archív felvételt Donald Trump járványhelyzet-sajtótájékoztatóiból, egy híradóriportot a vírusra szarva bulizó kollégistákról és ennyi. Az első koronavírus-járványról szóló, arra reflektáló film – eléggé stílszerűen – mindössze 28 nap alatt készült el (a 29. napon pedig már be is mutatták a trash-veterán produkciós cégének streaming-oldalán), miközben „odakint” nagyban tombolt a kór, és tombol most is.

Band karanténfilmjének története közel sem olyan eszehagyott, mint a legtöbb hozzá köthető komolytalan horrorszennyé. Inkább csak egyszerű. Van egy bűnbanda, akik túszul ejtettek egy jelentős mennyiségű klotyópapírt, van egy amerikai kommandós csapat, akik az elrabolt vécépapír nyomába erednek, és van egy csomó zombi, akik egy kínai denevérleves-gyárból szabadulnak a világra (a film parádés szlogenje: „They’re Coming to Wipe You Out!”). Közben pedig a pusztítás közepén ott bénázik egy négy fal közé szorult teljesen tipikus amerikai buta szőke, akit nyilván úgy hívnak, hogy Barbie (Cameron).

Nem a története teszi emlékezetessé a Corona Zombiest, hanem történetének radikális aktualitása, és az, ahogy Band képes egyszerre szemtelenül, szentségtörően, de mégis leplezetlen öniróniával elhülyülni azon a tragikus, megindító, ostoba és tanulságos emberi pillanatokkal teli, ugyanakkor minden bizonytalanságában is egyre unalmasabb káoszon, ami most az életünk.

A Corona Zombies egy koronavírus-mémgyűjtemény, a vadul puffogtatott hangalámondásos poénok közül pedig – ahogy a mémek esetében is – akad jó sok lapos, fáradt, sokat hallott. Amikor viszont üt egy poén, akkor nagyon üt. Terápiás ereje van annak, ahogy Band sületlen gerilla-filmjének egy-egy retardált egysorosától felkacagva pár másodpercre elfelejtjük az operatív törzset és a számokká redukált halottakat. Mert ha egy szétlőtt zombi vére vörösre festheti egy sztriptíztáncos csupasz mellét, akkor az a hölgy bizony baromira nem tartotta be a másfél méteres távolságot. Ritka, jobb pillanataiban a Corona Zombies olyan, mintha Ron Burgundy írt volna egy Mystery Science Theatre 3000-epizódot: a lesújtó hülyeség és a röhejesen véres slapstick mögött ilyenkor frappáns, politikailag közel sem korrekt, abszurdista és irreverens szatíra körvonalazódik. Ha pedig valami szatirizálható, az a koronavírus-járványra adott kormányzati reakciók sutasága és a karanténtól, korlátozásoktól és minden ilyesmitől megkattant emberek tompasága. A Corona Zombies pedig elég rendesen elmeszeli a jelen helyzetben kamuzó, terelő, tétlenkedő autoritásfigurákat, akik zsákszámra cipelik haza a budipapírt és azokat is, akik szerint nem kell komolyan venni a vírus megfékezése érdekében tett intézkedéseket. Ez a szatirikus megközelítés még annak ellenére is becsülendő, hogy Band filmje bőven nevezhető színtiszta üzleti fogásnak is.

Pénzt és hírnevet és „jelenséget”csinálni egy jelenleg is rengeteg emberéletet követelő világjárványból nem épp a legetikusabb dolog, ez evidens. Ahogy az is, hogy ezen bizony nem kell meglepődni. Kiakadni lehet, érezhetjük megbántva magunkat, mindez azonban nem változtat azon, hogy a Corona Zombies egy tökéletesen időzített, száz százalékos exploitation film. Nem csupán eszképizmus az eszképizmus kedvéért. Sokszor láttunk hasonlót, amikor az eszképizmusra – abból pedig pontosan az ilyenre – igazán szükség van. Amikor egy film valós, éppen zajló, vagy friss emlékű fenyegetettségre reflektál. Ezek a filmek minimalizálják és normalizálják mindazt, amitől üresben, görcsösen, tehetelenül félünk, elterelik a figyelmet, tompítják az éleket, fellazítják a pszichére nehezedő nyomást. Ellentétben a helyzetet szintén normalizáló híradókkal, nem elkeseredésből, megszokásból és „jobb híján” nézünk ilyen filmeket, hanem azért, mert szórakozni és talán még gondolkodni is akarunk. Szórakozni és gondolkodni pedig nem csak jó filmeken lehet. Mint gesztus, mint szándék, a Corona Zombies tehát példás alkotás.

Ott a helye Ishiro Honda 1954-es Godzillája mellett. Ahogy az atomháborút és az istent játszó ember gondatlanságát megtestesítő gyíkszörny metaforikus reakció volt a második világháborút követő évekre, úgy reflektál – noha pökhendi módon – a vécépapírmámorban gyilkoló szájmaszkos zombikkal Band is a világjárvány hatásaira. A Corona Zombies ebben a tekintetben tehát identikus az olyan filmekkel, mint például Gordon Douglas 1954-es Ők! című kultklasszikusa, melyben az óriás mutáns hangyák a kor amerikai hidrogénbomba-tesztjeinek hatására megszült kollektív félelmek megtestesítőiként pusztítottak. Ha pedig valaki azon kezd siránkozni, hogy mennyire tiszteletlen Band filmje a koronavírus áldozataival szemben, az inkább meg se közelítse Tom Hanson 1971-es The Zodiac Killer című exploitation slasherhorrorját, mely a Zodiákus-sorozatgyilkos mészárlásával egyidőben készült (de elvetemültebbek forgattak ebben a szellemiségben filmet a Columbine-mészárlásról és Wacoról is). Nyilván érdemes idecitálni a koronavírus-időszak kedvenc filmjét, Steven Soderbergh 2011-es Fertőzését is, melynek fiktív gyilkos vírusa mindössze másfél évvel a szintén jelentős riadalmat okozó H1N1-járvány után pusztított.

Az tehát nem lehet kérdés, hogy túl korai-e a Corona Zombies. Nem az. Akkor jött, amikor jönnie kellett. Jelenleg, ebben az elcseszett időszakban, Band filmje működik: tud szórakoztatni, tud nevetettni, de fel is tudja háborítani azokat, akik esetleg túl komolyan szeretnék venni. A kérdés az, hogy mennyire lesz hatásos ez a film a járványveszély megszűnése után egy héttel? Működni fog egy évvel a vírus után is? Nem valószínű. A Corona Zombies így a konkrét események rövidéletű rabszolgája lett.

Mindezeken túl a Corona Zombies kitűnően rávilágít arra, hogy nincs adekvátabb metaforikus horrorszörnye a járványoknak a zombiknál. A zombik egyszerű cél által mozgatott lények, pontosan ugyanúgy nem lehet velük mit kezdeni, ahogy egy vírussal sem. A céljuk csupán a táplálkozás és a sokasodás, jó esetben semmi rokonszenves tulajdonságuk sincs. A zombifilmeket ugyanakkor nem a zombik felől kell nézni. A lényeg az, hogy az emberek miként reagálnak rájuk, azaz arra a szituációra, eseménysorra, ami őket megszülte, és ami általában az emberi mértéktelenség, a fogyasztás, a kolonializáció, az istenjátszás. A zombifilmek pedig nem emelik piedesztálra a járványokat kezelni kénytelen és képtelen, saját maguk súlya alatt összeroppanó emberiséget. Nincs olyan Romero-zombifilm, melyben a fertőzés komótosan terjedő fenyegetése ne vezetne az emberi együttműködés és a kölcsönös kommunikáció megszűnéséhez. Az emberek Romero filmjeiben elkerülhetelenül egymás ellen fordulnak, ami a fertőzés terjedéséhez, tehát még több zombihoz vezet. Romero imádná azokat a fotókat, amik a bezárt amerikai bevásárlóközpontok ajtainak feszülő tömegekről készültek. A Corona Zombies utalásai a vécépapír-felvásárló, óvintézkedésekre legyintő emberhordákra és tényleges zombivá válásukra tökéletesen illeszkednek a képbe.

A zombifilmek visszatérő motívuma az örök bizalmatlanság a kormány iránt. Romero már Az élőhalottak éjszakájában is egy olyan kormányt helyezett a zombikórság hátterébe, mely egymásnak ellentmondó információkkal etette a népet (ironikusan épp azt üzente ez a kormány, hogy maradjunk otthon, aztán pedig azt, hogy keressünk óvóhelyeket). A Corona Zombies minden finomhangolás nélkül tolja Donald Trump nonszensz nyilatkozatait a néző arcába. Band nem szórakozik, keményen von párhuzamot az inkompetens autoritás és a zombik elterjedése közé. 

Mi, most, a saját kis karanténunk falai között egyszerre vagyunk a zombik és túlélők. Gépies rutinmozgásban vagy épp nem-mozgásban próbáljuk kerülni mások társaságát (idézzük fel a Haláli hullák hajnala nyitójelentét), követjük az egyszerű utasításokat, kimegyünk és visszamegyünk, leülünk a híradók elé, napestig streamelünk valamit, bármit, a bevásárlás pedig néha felér egy vad portyával. Szegény Barbie sem érti, hogy miért támadtak rá a boltban, miközben vécépapírt akart venni. Most ez van és egy darabig még ez is lesz. A koronavírus hosszú évekre meg fogja határozni a horrorfilm zsánerét. A járvány kollektív tapasztalata olyan újabb fruszrációkat, félelmeket, fenyegetéseket és tévképzeteket hoz ugyanis felszínre, melyek nem csupán szájmaszkos zombik képében jelennek majd meg a rémfilmekben. Idővel meg fogják hirdetni az egyetemeken „A vécépapír szerepe a kortárs amerikai járványfilmben” című kurzusokat. Senki ne döbbenjen meg tehát, ha megérkezik a második, aztán pedig a sokadik koronavírus-film. Lesznek köztük tök jók. És lesznek a Corona Zombiesnál rosszabbak is. Mindegyik exploitation film lesz, mindegyik ott fog csüngeni a jelenünket épp meghatározó gyilkos kórság csecsén. Egy jó darabig pedig be fogunk majd ülni ezekre a filmekre.