Hiába igyekeznek kijárni a filmesek az Alkonyzóna- és a Black Mirror-iskolát, jelen pillanatban a pandémia sötét jövőkép helyett egy kellemesen bizsergető, nosztalgikus élményként hat, a karantén-traumák alapos feldolgozása pedig tobábbra is várat magára.

Össztársadalmi traumákat feldolgozó (film)alkotások ritkán készülnek a tragédia megélésével párhuzamosan, vagy közvetlenül annak zárlata után. A traumatizáló eseményeket elfordulás, bezárkózás, menekülés és szorongás követi, amit majd csak egy következő lépésben – esetenként évtizedek múltán – vált fel valamiféle megnyilatkozás, kibeszélni vágyás. Ám az ilyen bonyolult lelki folyamatok is, mint minden, rohanásra és pörgésre vannak kényszerítve; a következő adagnyi terrort szállító kamionos már őrülten püföli a dudát, leállósáv pedig már rég nincs. Miközben utat engedünk az apokalipszis megmaradt lovasainak, esetleg egy gyors miatyánkra vagy egy-két keserédes viccre van időnk csupán – valami utóbbihoz hasonlóra vállalkozott Vida Orsolya és Zsótér Indi Dániel A Karantén Zóna c. szkeccsfilm elkészítésével.

Soderbergh év elején bemutatott Kimije már puszta körülményként tálalta a pandémiát, ami valamiféle háttérben felderengő jelenségként eltörpül a film (új traumáknak teret engedő) központi cselekménye, a szexuális bántalmazás és a privát szférát fenyegető óriás tech-cégek témája mellett. Mintha egy fel nem dolgozott borzalom kapcsán azt üzenné: erre már nincs időnk. Vida és Zsótér inkább abszurd humorban és az ismert sci-fi sorozatot, az Alkonyzónát direkten megidéző stílusjátékban igyekszik feloldalni a Covid okozta traumákat. Próbálkozásukat nevezhetnénk ízléstelennek is: még túl közeliek a vírusban elhunytak emlékei, a halálfélelem, vagy épp a bezártságból fakadó mentálhigiéniai problémák (továbbra is állnak a sorok a gyermekpszichiátriákon). De kevésbé tragikus tapasztalatokat is említhetünk: még mindig érezzük az elhasznált szájmaszkok bűzét az orrunkban, és a gyulladt torkunkból felszakadó váladék ízét – vagy a Covid bénító hatása folytán épp ezen érzékeink (a szaglás, ízlelés) teljes hiányát, diszfunkcióját.

Mégsem undort és megvetést vált ki belőlünk A Karantén Zóna: a sajtóvetítés közönsége helyenként harsányan nevetett. A felgyorsult idő a készítők javára dolgozik; nem hogy elmarad a reklamáció az időzítés miatt, a filmalkotás egyenesen kellemes nosztalgiával tölt el bennünket, mintha gyerekkorunk kedvenc meséit néznénk. Épp csak elmúlt, mégis végtelenül távolinak érződik az a világ, amelyben bár beszűkült az életterünk, mégsem zajlott háború a szomszédunkban, és nem szentségeltünk ekkorákat az árfolyam alakulásának láttán.

Ha már világunk a villámgyors traumafeldolgozásra van kárhoztatva, a kultúrának, a művészeteknek fel kell zárkózniuk, és egy újabb evolúciós lépcsőfokot meglépve adaptálódniuk kell az újfajta elvárásokhoz. Olyan minőségben és olyan távolságtartással kell éppen zajló borzalmainkat rögvest megörökíteni, ahogy azt korábban öt-tíz évnyi magunkba nézést követően sikerült csupán. Ha a társadalmi sokk és a szorongás ilyen sűrű, és ilyen sebesen váltakozó, nincsenek éveink a mérlegelésre, a komótos feldolgozásra; azonnali válaszokkal kell rendelkeznünk. Talán ez az a kihívás, amiben A Karantén Zóna többé-kevésbé elbukik. Miközben a színészek, a színészvezetés, a díszletek, a látvány, az operatőri munka, vagy épp a zene – az alacsony költségvetés ellenére – abszolút megállják helyüket, nem érződik úgy, hogy új megvilágításba kerülne a pandémia-tematika, vagy hogy bármiféle új tanulságot le tudnánk vonni e jelenség megfilmesítéséből.

Mintha ennek a készítők is tudatában lettek volna, és inkább csak kérdéseket dobálnának fel bármiféle válaszadás nélkül. Ismert karantén-alaphelyzetek kissé sarkított verzióit kapjuk csattanó, katarzis, és feloldozás nélkül. Láthatunk mentálisan leépülő „összezárt” szerelmes párokat, haldokló nagyapát, megszólaló plüssmackót, groteszk, cronenbergi átváltozást és szublimálást a digitális szférába – az ezekből kihozott poénok pedig helyenként további etikai kérdéseket is felvetnek: szabad-e ezen nevetnem? Valóban viccesnek szánták-e ezt az alkotók? Muchichka László negyedik falat áttörő narrátori szerepe helyenként megmosolyogtató, de monológjai aligha szolgálnak a Covid-helyzetre vonatkozó tanulságokkal – magabiztos fellépése ellenére arcán mindannyiunk bizonytalansága és naivitása tükröződik vissza.

A helyenkénti nevetgélésekkel szemben az epizódok végét nyomasztó, néma csendek követték. A nézők fellélegzés helyett kilátástalanságot, kényelmetlen állandóságot kapnak, mely azonban legalább hallatlanul őszinte – a film készülte közben, a pandémia alatt még kevésbé látszódhatott az alagút vége, válaszok híján pedig jobb semmit sem mondani, mint mellébeszélni. A komédia inkább egy-egy gagnél, groteszk szituációnál érhető tetten, bájossá pedig az említett furcsa, nosztalgikus megélés teszi a filmet. A Karantén Zóna tehát – meglepő módon – egy bizsergető retro élmény, amely egy olyan világba vezet bennünket vissza, ami csak most zárult le, és akármilyen sötét, komor, néhány éven belül előfordulhat, hogy keservesen visszasírjuk majd.