Cristi Puiu legújabb alkotásában a letisztult formanyelv és a zavaros tartalmi elemek közt disszonancia feszül, ami nem igazán válik előnyére a filmnek.
Hiába igyekeznek kijárni a filmesek az Alkonyzóna- és a Black Mirror-iskolát, jelen pillanatban a pandémia sötét jövőkép helyett egy kellemesen bizsergető, nosztalgikus élményként hat, a karantén-traumák alapos feldolgozása pedig tobábbra is várat magára.
Magyarországon Benedek Ágota írt humoros naplót a covid-időszakról, a spanyoloknál pedig öt díjnyertes rendező (Fernando Colomo, Alvaro Fernández-Armero, David Marqués, Miguel Bardem és Juan Diego Botto) állt össze, hogy összehozzon egy abszurd szkeccsfilmet az elmúlt másfél évünkről. Érdekes, egyenetlen színvonalú film a Történetek a karanténból, amely a célját végül is eléri: egész jót nevethetünk a nyomorunkon.
Fliegauf Benedek egyszerre merít inspirációt korai korszakából és keres lehetséges új utakat legutóbbi filmjében, a 2003-as Rengeteg második felvonásában. Miközben ragaszkodik az első rész dokumentarista, hosszú beállításokon alapuló stílusához, tesz egy apró lépést a műfajosodás felé is.
Az egymáshoz egyáltalán nem vagy egy tágabb kontextusban is csupán alig kapcsolódó, iszonyú rövidre vágott, statikusan fényképezett jelenetek sorjázása a visszatérés reménye nélkül, hozzá nem értő kezekben kockázatos vállalkozás lenne. Rúnar Rúnarsson viszont nagyon is tudja, mitől döglik az izlandi légy.
A román filmrendező-producer kilenc részes, mobiltelefonnal, egyetlen hét alatt felvett szkeccsfilm utómunkáján dolgozik. A no budget felvételeket maguk a színszek készítették.
Az 1965 április 4-én tartott 37. Oscar-gálán első pillantásra valami egész furcsa történt: Sophia Loren vetkőzős jelenete elvitte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó szobrocskát az azóta klasszikussá érett A homok asszonya és a Cherbourgi esernyők elől. Pedig csak a papírforma érvényesült.
Joel és Ethan Coen húsz-huszonöt év gyűjtögetés után döntött úgy, hogy a meg nem valósított történeteiket filmmé gyúrják össze. A Buster Scruggs balladája nem csak a tesók első digitális technológiával készült munkája, de egyben első közös projektjük is a Netflix-szel. Ugyan a rendezőpáros ragaszkodott a „hagyományos” premierhez, a novemberben bemutatott szkeccsfilm azonban alapvetően csak online érhető el.
A filmművészet virágkorának még alkotó nagy doyenjei közül kevesen vannak már közöttünk (Olmi, Bellocchio, Zeffirelli). Késői műveiken a fáradtság jelei látszódnak, mégis érdemes odafigyelni rájuk, hiszen a filmkészítés talán utolsó olyan szerzői ők, akik még teljesen a kép művészetének gondolták a mozit, és e módszer szerint forgatták filmjeiket. A Taviani fivérek „őszikéikben” e miliőnek állítanak „emléket”, s mankóként a nagy klasszikusokat (Tolsztoj, Shakespeare) hívják segítségül – ezúttal Boccacciót.