Új filmjében Gay gyakorlatilag ugyanazt követi el, mint eddig bármikor, csak éppen kisebb léptékben, többet és szerteágazóbbat próbált nyújtani.
Gay mindeddig tizenegy filmet és két sorozatot rendezett (és részben írt is). Témáit és motívumait javarészt a felszín alatt munkáló regiszterben találja meg, onnan hozza fel búvárfelszerelésben, és néha vígjátékban, máskor vígjátéki elemeket is tartalmazó drámában bontja ki. Arra épít cselekményt az apró emberi dilemmákból és a kapcsolati dinamikákból, ami a vászon keretében és a játékidőben startoló történet előtt a hétköznapokban kimondatlan volt, és most érkezett el a kibeszélés ideje, vagy a cselekvés tovább nem halasztható pillanata. Azt a benyomást kelti tehát, mintha annak a történetnek a leginkább lényeges fordulatához érkezve neki kötelessége lenne a kamerát bekapcsolni, tartozik ezzel az örökkévalóságnak, így a sztori legdörgedelmesebb szakasza az orrunk-szemünk előtt bontakozik ki. Itt és ekkor, így zajlik ebben a folyamatban az, ami lényegi törést okoz és új irányt szab, ezt nézd – int Gay.
Van viszont, amikor nem feltétlenül a megoldást akarja megtalálni, mindössze átvilágítja, felboncolja, az érdemi összetevőket átrendezi, és új kirakóst készít. Ilyenkor az antológia eszközéhez nyúl, rövid, sűrített történeteket mond el, amelyeket nem a valós idejű zajlásukhoz mérten sűrít, hanem a párbeszédekbe és a gesztusokba gyömöszöli bele az előzményt, a problémát, a megoldás keresésének gyors folyamatát egy kulcsesemény kapcsán. Ilyen volt a Péntek Barcelonában (Una pistola en cada mano, 2012), és ilyen a 22. TIFF-en is vetített Eltitkolt történetek (Historias para no contar). Nagyvárosi szereplők földhözragadt történetei ezek, férfiakról és nőkről, róluk külön vagy együtt.
Majdnem korcs szerelmek – Cesc Gay: Una pistola en cada mano / Péntek Barcelonában
Viszonylag kényelmes a szkeccsfilm műfaja. Ha az egymástól független epizódokból gyenge is némelyik, az erősebbek jócskán képesek feljavítani az összképet. Cesc Gay filmjében az az örömteli, hogy nagyjából azonos szintűek az önálló sztorik. És az a szomorú, hogy ez a szint nem valami magas.
A helyszín ezúttal is Barcelona, és öt történetünk van, amelyekben a kapcsolatok (nem feltétlenül csak szerelmiek) apró, de hosszú távon ártalmas hazugságai hangzanak el, vagy ha eddig nem volt róluk szó, most bugyognak felszínre. Az öt történet eltérő vígjátéki minőséget szállít, és eltérő minőségben viszonyul hozzájuk a néző is. Gay és állandó szerzőtársa, Tomás Aragay láthatóan tisztában voltak a különbségekkel, így a szerkezetet is olyan formán alakítják, hogy a nézői kielégítettség megvalósuljon. Az első egy fergeteges szituációs komédia, felütésnek kiváló, a másodikban lelassul a nézői figyelem, mivel a kezdeti poénözön itt messze nem köszön vissza, a harmadik hosszú háromszereplős beszélgetésében pikáns részletek hangzanak el, így a figyelem ismét felélénkül, a negyedik rém unalmas és túljátszott (hovatovább még annyi képzelt valóságtartalma sincs, mint az eddigieknek), az utolsó pedig megteremti a végjátékhoz szükséges várakozási izgalmat, aztán poénokkal tovább fokozza, és diadalmasan zár. A 100 perces játékidő során viszont összeségében túl sokat unatkoztunk, így inkább a vég puszta léte szabadít fel, nem a végkifejlet.
Mindahány történet alsó hangon három-, legfeljebb négyszereplős. Négyszereplős például az első, ha a kutyát is beleszámoljuk, és benne a főhős csajnak a férjétől való rettegése – hogy az talán megcsalási kísérletként érti félre a jóképű szomszéd látogatását – indítja el a lakás szűk belterében elszabaduló bohózatszerűséget. Vérbeli vígjáték ez rengeteg poénnal, jól vágott kutyabetétekkel, remek alakításokkal (Anna Castillo, Chino Darín, Javier Ray). Négyszereplős a második is, ahol a frissen elvált Luis megérkezik vonattal Carlosékhoz, véletlenül megismeri Blancát, aztán a barátok unszolására betépve talán ágyba is viszi, de Carlosnak azon kell aggódnia, hogy Blanca lényegében átműtött férfi. Lassú szkeccs, és igazából Antonio de la Torre tehetsége és Alejandra Onievával folytatott párbeszédei éltetik.
A harmadik már háromszereplős, mind hölgyek és mind színészek, s egy castingon beszélgetnek – azaz voltaképpen mindenfélét füllentenek azért, hogy jobb színben tüntessék fel magukat a másik kettő előtt. Amikor pedig valamelyik hiányzik a képből, a másik kettő egymás között leplezi le a hiányzó hazugságait. Remek történet, akár a rothadt spanyol glamour tanmeséje is lehetne. A legkevésbé sikerült rövid szkeccs az idős professzor (José Coronado) és az elragadóan bájos diák kapcsolatának végét hozza el. Egyik hazudik, másik még nagyobbat, aztán a klasszikus pohár bor klasszikusan loccsan az öreg arcán, oszt' csókolom. Felejtős, és igencsak kínos 20 perc. Az utolsóban pedig hárman vannak: Edu a hűtlenségét kívánja felfedni Sofia előtt, akiről úgy sejti, hogy az sejti a hűtlenségét, és problémáiról Jotának mesél. Aztán sejtelmesen az derül ki, hogy Edu valahol hazudott, de lehet, hogy Sofia is, így jól megérdemlik egymást.
Az Eltitkolt történetek egyszeri megtekintésre kiváló, ártalmatlan szórakozást kínál, egyik-másik történet valamely apró szegletében akár magunkra is ismerhetünk, hősei egy nem egyszerű társadalomban egyszerűen élni nem tudó egyszerű emberek, alapvetően jók, a tízparancsolat szerint kissé esendők, de tragédiát nem okoznak. Gay itt gyakorlatilag ugyanazt követte el, mint eddig bármikor, csak éppen kisebb léptékben, többet és szerteágazóbbat próbált nyújtani. Mindenki döntse el magának, hogy ez mennyire sikerült.
