Mikel Gurrea első nagyjátékfilmje ízig-vérig katalán alkotás, persze nemcsak a filmben ízesen beszélt katalán nyelvnek köszönhetően, hanem mert bepillantást enged egy – számunkra oly ismeretlen és távoli – hagyományos helyi foglalkozás, a parafatermesztés világába, illetve a vidéki katalán életbe.

A film rövid és velős címe parafát jelent katalán nyelven: a „suro” körül bontakozik ki a nagyvárosból vidékre költöző Ivan és Elena párkapcsolati drámája. Első gyereküket várva, tele optimizmussal és játékossággal új életet kezdenek az örökölt parafaerdő szélén, egy gyönyörű, öreg házban. A tanyasi idill azonban nem úgy alakul, mint ahogyan nagyvárosi álmaikban szerepelt, hiszen már indulásból más-másféleképpen állnak hozzá a vidéki élethez: Ivan botcsinálta farmerként beleveti magát a parafa-betakarítás kemény munkájába, miközben Elena divatos online fotók alapján turisztikai célú házfelújításba kezdene. Mindketten hosszútávra terveznek, de Ivan inkább a jelenben él, Elena pedig a jövőt védené, bár utóbbiban egyre kevesebb szerepet kap a még nem igazán látszódó terhessége (ez a szál szinte fölösleges is lesz az összkép szempontjából).

A történet mondhatni „tánctól táncig” zajlik, bő egy év leforgása alatt: a búcsúbuli tökéletes harmóniájú páros táncjelenete, majd egy féktelen, őrült, elkeseredett és magányos rángatózás keretezi (a keretből pedig csak a zseniális zárójelenet lóg ki). Ehhez az állapothoz anyagi és érzelmi szempontból hozzásegít az első parafaszüret, ami nem egészen a tervezett módon alakul: a drága helyi munkások helyett egy félig katalán, félig marokkói feketemunkásokból verbuvált csapatot – benne a férfiként dolgozó, de a gyermekkorból még alig kinőtt Karimot – sikerül napszámba megfogadni, részben naivitásból, részben takarékossági megfontolásból. A feszültség egyre nő, amint nyilvánvalóvá válik a katalán munkások megvetése az embertelen körülmények között tengődő „mórok” iránt, és amikor feléled és kitartóan fújni kezd a száraz északi szél.

Bár regionális kérdésekből indul ki – ld. a parafákat a nyári szárazságban veszélyeztető erdőtüzek állandó fenyegetése –, a film nagyon is aktuális és globálisan értelmezhető problémákat feszeget: a vendégmunkások szociális helyzete és általában a rasszizmus, a globális felmelegedés és a vele járó aszály, a fenntarthatóság és az anyagi megfontolások egymásnak feszülése stb. Mindehhez élő hátteret és alapot kínál a szinte önálló szereplőként ábrázolt, csodálatos katalán dombvidék: a természet szépsége végtelen, ereje féktelen és uralhatatlan. A természet tálcán kínálja az értéket, a fákról csak le kell hántani a kérget – de szakértő módon kell bánni vele, és nincs idő bakalódásra vagy szöszmötölésre (emberi gyarlóságokra), mert a szél könnyen kiszáríthatja az anyagot, ami egyre csak veszít az értékéből, ráadásul nem tudni, hogy mikor kap lángra valahol a szikkadt növényzet.

Ebben a világban a városi ember néha olyan, mint a vakond – csak ássa magának az utat, miközben semmit nem lát előre –, a tisztaság és az ártatlanság pedig egy csacsi képében ölt testet, de az bizonyos, hogy itt csak az maradhat talpon és maradhat meg embernek, aki olyan, mint a parafa kérge: erős, rugalmas, ellenálló és újra fel tudja építeni önmagát.

A film minderről gyönyörűen világított és fényképezett képekkel, a mesterségesen hangulatfestő zene mellőzésével és olykor szinte bántó, fenyegető és elidegenítő, mégis magába szippantó, nyers természetességgel mesél az igen erős végkifejletig. Egyszerűsége a műfaj tisztán tartásában is megnyilvánul: a Suro egyetlenegyszer sem esik túlzásokba, pedig feszültségéből helyenként következhetnének sokkal erőszakosabb jelenetek is, a film átcsaphatna akár horrorba is. Mivel ezeket a csapdákat elkerüli, a film két – Vicky Luengo és Pol López által fantasztikusan megformált – főszereplőjével könnyű azonosulni, gondjaikat érteni és magunkénak érezni. Összességében azt mondhatjuk, ha ilyen első nagyjátékfilmet tudott összehozni, Mikel Gurrea alkotásait érdemes lesz a következő TIFF-ek műsorában is keresgélnünk.