Bezártság. Bizonytalanság. Kétségbeesettség. Unalomig ismételt és átélt érzések az elmúlt egy évben. Vajon meg lehet még szólalni a koronavírus-járvány témájában úgy, hogy az újat tudjon mutatni számunkra? Az Életjelek bebizonyította, hogy nagyon is lehet.

Az HBO-t nem lehet azzal vádolni, hogy ne lenne tettrekész a legembertpróbálóbb időkben is. Bár a streamingszolgáltató annyi tartalmat tesz közzé az előfizetői számára, hogy az több karanténban eltöltött évre is elegendő volna, csak le-leforgatódtak mindenütt a járványt megjelenítő alkotások. Míg az Egyesült Királyságnak a Karantén meló jutott, addig Magyarország megkapta a Zuniverzum. Jelenetek egy szerelemből című rövidfilmet, amelyben Gryllus Dorka és Simon Kornél eljátszhatták, hogy nem egy házaspárt alkotnak, hanem szeretői viszonyban állnak. Spanyolország esetében sikerült tizenkilencre lapot húzni: identitáspolitika ide vagy oda, az HBO február 7-én bemutatta az első katalán nyelvű (dokumentumfilm-)minisorozatát.

Az Életjeleknek a katalán nyelven kívül azért más értékei is vannak. Az alkotó Fèlix Colomer szülővárosa, a Katalónia szívében és Barcelona vonzáskörzetében fekvő kétszázezres lélekszámú Sabadell egyik kórházában, a Parc Taulíban, illetve a szereplésre felkért ápolók otthonában rögzítette a koronavírus-járvány első hullámának hétköznapi jeleneteit. Márpedig volt mit rögzíteni: teljes Spanyolország száz napig szükségállapotban volt 2020 márciusától, amelynek jelentős részét kijárási tilalomban töltötték a lakosok. Kivéve persze az egészségügyi dolgozókat, akiknek folyamatosan el kellett látni a munkájukat, és akiket a legkülönböző osztályokról rendeltek át az intenzívre, hogy ápolni tudják az összes beteget. S ez az Életjelek lényege: olyan pillanatokat és történeteket mutat meg a frontvonalból, amelyeket (szerencsére) csak kevesen éltek át. Mindez három egyórás epizódot tölt ki, az egyes részek pedig a Káosz, a Remény és az Élet címeket viselik.

Colomer alkotása kordokumentuma szűkebben annak, hogy mi zajlott le 2020 tavaszán Katalóniában, Spanyolországban. Szélesebb értelemben véve pedig annak, hogy mit (nem) tud kezdeni korunk társadalma azzal, ha egyik napról a másikra kilendítik a komfortzónájából. Viszont ez még önmagában nem teszi nagy dokumentumfilmmé. Nem ezt fogjuk pár év múlva emlegetni a műfaj csúcsteljesítményeként. Jó lenyomatot ad azonban arról, ami tavaly történt. Emellett nagy előnye az, hogy nem alkalmazza azt a főleg reality show-kból átvett dokfilmes technikát, hogy leültet a kamerával szemben egy szakértőt, aki kommentálja az eseményeket. Így a néző, miközben csak a szereplőket látja közelről, pont ugyanolyan kellemetlen helyetbe kerül, ha meghallja magyarázat nélkül a tachycardiá-t vagy bármelyik másik egészségügyi szakszót, mint a beteg és a családtagjai.

Ez arra is tökéletes, hogy közel egy év elteltével kicsit jobban rálássunk, hogy mi is történt a pandémia első hullámban, amikor egyes országok egészségügyi ellátórendszerei közel kerültek az összeomláshoz, és hogy kicsit újra át is éljük ezt a bizonytalan helyzetet – mert még mindig vannak olyan kérdéseink, amikre a szakértők sem tudnak válaszokkal szolgálni. Ha nem tapasztaltuk meg mindezt, akkor azért, ha közelről néztük, de nem láttuk rendesen, akkor pedig azért. A nagyon is kézzelfogható emberi sorsok és a gyógyulás folyamatának megmutatásán pedig még a legkőszívűbb néző is elérzékenyül. Az egyik ápoló azt mondja a már gyógyulófélben lévő betegének, hogy „meg vagyok hatódva, most én fogom elsírni magam” (eredetiben: „estic encantada, ara pujaré plorar jo”) – vannak olyan pillanatok, amikor a befogadót is hasonló érzések rohamozzák meg a szituáció közelsége miatt. Talán egy kicsit az egészségügyi dolgozók társadalmi megbecsültségéhez is hozzájárul ez a sorozat, hiszen ahogyan ezek az ápolók beszélnek a betegekkel és azok hozzátartozóival, az tananyag lehetne egészségügyi kommunikációs továbbképzéseken.

Ha pedig valamiben igazán újat tud mutatni az Életjelek, az a nyelvi valóság ábrázolása. Az HBO azzal a szöveggel hirdette az alkotást Spanyolországban, hogy ez az első katalán nyelvű sorozata, és ez a beharangozó még nagyobbat dobott az egyébként sem csekély érdeklődésen. Ugyanakkor a célközönség bemérése és megszólítása más szempontból is jól működik a nemzetközi nagyvállalatnál. A magyarországi HBO GO ugyanis a hangsáv kiválasztásánál már spanyolnak titulálja a sorozat nyelvét, sőt, a helyszínül szolgáló Parc Taulí kórház neve elé is sikerült odabiggyeszteni a spanyol jelzőt a szinopszisban, amely az eredeti leírásban nem is szerepel. A legszebb ebben az, hogy bár a fikciós műfajokban lehet ragaszkodni a nyelvek elkülönítéséhez (ezt láttuk például a Patria esetében), az Életjelek viszont dokumentumfilmként valós társalgásokat rögzít. Így a sorozat nyelve nem spanyol, de nem is feltétlenül katalán, hanem olyan, ahogyan ténylegesen beszélnek az emberek Katalóniában: beszédpartnerről beszédpartnerre, kontextusról kontextusra, akár mondatról mondatra váltogatva a különböző kódokat. Az első jelenetekben szereplő ápoló, Sandra gyönyörű andalúz akcentussal vitatkozik a családjával egy megterhelő műszak után hazatérve, míg másnap a következő kórházi dolgozók, Sílvia és Isa már katalánul csevegve kerékpároznak a munkahelyükre. Fèlix Colomer dokumentumfilmjében így ad életjelet magáról a szereplők többnyelvűsége.