Radu Jude új, talán minden eddiginél polgárpukkasztóbb filmje nem azért kapott Arany Medvét, mert nyitójelenetében ott szerepel a három évvel ezelőtti berlini nyertes film plakátja, amelynek rendezője idén zsűritag volt. Önértékén is megöli a medvét. Persze, nem ártott a filmnek, hogy a közép-kelet-európai sírvaröhögős valóságok jó ismerői – az említett Adina Pintilie mellett Enyedi Ildikó és a bosnyák Jasmila Žbanić – is dönthettek a nyertesről.

A Gyenge Zsolt kritikája nyomán a(z erdélyi) magyar sajtóban Zűrös kettyintés avagy pornó a diliházban címmel emlegetett film első pillantásra a kovid-korszak terméke, igazi pandémia-mozi, amelyben nemcsak dokumentarista felindulásból, a film majdani időkapszula-funkciója miatt, a fránya 2020-as évet mintegy konzerválva megmutatni akarása miatt hordanak maszkot a szereplők, hanem mert pl. az első egyharmada – a pőre cinéma vérité stílusban, a bukaresti utcákon forgatott hosszú kóválygástörténet – tényleg nem készülhetett volna el másképp. Ugyanakkor meg Jude sikeresen lép túl a koronavírus miatti klisés nyafogáson, egy másodpercre sem említi a klausztrofóbiát és a talán lassan véget érő kovid-évad többi sztárfogalmát, ehelyett megragadja a maszkos jelenetek tőgyét a szarvak között, és hoz létre a film harmadik harmadában valami nagyon színpadiasat, nagyon pimaszat, ami pillanaton belül képes leszedni a keresztvízzel együtt a maszkot is az emberekről.

Emilia (Katia Pascariu), egy ünnepelt pedagógus azzal veri ki a biztosítékot az iskola vezetése és a szülők előtt, hogy van pofája nemi életet élni. Illetve még ezzel sem lenne semmi baj, csakhogy eme nemi élet mozgóképes bizonyítéka (egy inkább vicces-kínos mint izgalmas házipornó) a nyilvánosság elé kerül, ergo a pornót soha nem néző, szentéletű szülők is szemtanúi lesznek. Meg persze a porontyaik is. A főcím előtti, pár perces nyitójelenetet – ami bizony egy echte, kendőzetlen tizenyolcpluszos házipornó koitusszal meg mindennel, amit akartok – leszámítva nincs is semmi igazán botrányos a filmben azok számára, akik valamelyest ismerik a román rögvalóságot. A film három, egymástól nemcsak címük, hanem stílusuk és hangvételük miatt is látványosan különböző részre van osztva, de mindhárom csak ürügy valami másra.

A film első harmadában a hősnőnket követhetjük, amint végiggyalogolja a fél Bukarestet. Szerencsére rá lehet fogni a koronavírusra, hogy Emilia nem akar tömegközlekedést használni, mert Jude a filmnek ezt az első bő félóráját igazi mestertrollként nemcsak arra használja, hogy felskiccelje az alaphelyzetet és megmutasson pár szereplőt (a tanárnő ellátogat többek között az igazgatónőhöz is, meg természetesen folyamatosan telefonálgat), hanem hogy egy intim, színes-szagos tablót fessen a Nyugat és a Balkán között vergődő, de szíve mélyén inkább az utóbbihoz húzó, folyamatosan (át)építés alatt lévő nagyvárosról annak rothadozó épületeivel, gyógyszertárban ad-hoc eszmecserére fakadó okoskodóival, járdára parkoló pofátlan SUV-sofőrjeivel, a zsúfolt piacon spontánul kamerába káromkodó öregasszonyaival, világjárvány alatt sem csituló zajával. Ez a film leginkább „román újhullámos” része, és már csak ezért is megérné megnézni, de Jude ügyesen tetézi ezt a kendőzetlenül obszervacionális, „talált képes” szegmenst a film gyökeresen különböző második részében, ami, írd és mondd, egy szószedet.

Ebben a félórácskában a rendező (eddig talán csak Țara moartă című dokfilmjében tapasztalt) szenvtelenséggel vetít állóképeket, amelyek jelentését feliratban írja át, nullázza le vagy erősíti meg, a fekete humor és a tényleges cringe-borzongatás között oszcillálva. „Dekonstruktív”, godard-i, mindent címkéző és mindenre szöveget író gesztus, ugyanakkor meg egyfajta jelentésütköztető humoron alapuló YouTube-esztétika filmmé nemesítése. Tökéletes alkalom egy kis magunkbapillantásra, egyúttal meg nagyszerű felszusszanási lehetőség és felkészítő a film harmadik, a másik kettőtől már megintcsak markánsan elkülönülő harmadához, ami az alkotás igazi fénypontja.

Ez a tulajdonképpeni „bírósági” jelenet, amiben a felháborodott, álszent szülők ki akarják penderíteni a védekezésre kényszerülő tanárnőt az iskolából. Jude itt olyan bravúrral ütköztet egymásnak látszólag homlokegyenest ellentmondó világokat (a klasszikus caragialéi helyzetet és karaktereket a kortárs internetes kommentkultúra hervasztó modorával és feleslegességével; az extravagánsan egyhelyszínes kamaraszínházat a szürrealistán bevilágított mozival; a fád szülői értekezletek miliőjét a 12 dühös ember-féle alapszituációval), ahogyan azt csak a legnagyobbak tudják. Itt mindenkinek véleménye van, és akinek nincs, az is elmondja. A civilizált szülői értekezletből hamar facebook-kommentszekciókban tapasztalhatő, fröcsögő káosszá kerekedő nagyjelenet csúcspontja pedig még talán Takashi Miikét is elégedett csettintésre ingerelné. Gagyi CGI-megoldásai ellenére, vagy pont azért. Félő azonban, hogy a megidézett közösségi oldalak buborékszerűségéhez hasonlóan ez a film is csak a saját visszhangkamrájában robban nagyot, és vitriolos társadalomkritikáját sokan nem szelfiként, hanem kívülről látják, megbotránkoztató látványosságnak értelmezik.

A Babardeală…, ha a klasszikus filmes narratíva szabályai, vagyis az elbeszélő, hagyományos dramaturgiájú mozik felől nézzük, akár avantgárd, experimentális filmnek is felfogható, ami szakít mindenféle szabállyal, szanaszét zúzza a uncsi sémák béklyóit, még a román újhullámosakat is. Holott elsősorban vígjáték – tény, hogy erőteljesen és csintalanul szerzői –, és mindent ennek a vígjátékiságnak rendel alá, meg tulajdonképpen úgy istenigazából semmi kísérleti nincs benne. Merthogy van az a hely és van az a helyzet, ami ilyen filmet kíván – és aki most Romániában él, pont ilyen helyen és helyzetben van.