Minden zombifilm mögött ott lüktet a kérdés: te mit csinálsz, ha jönnek? Egyesek ezt direkt a nézőnek szegezik – ezek a jobbak, mások pedig megpróbálják kikerülni: műfaji fúzióval, sztárokkal, miegymással – ezek a kevésbé jók. A Z világháború a kettő között van.

A zombifilmekben az a jó, hogy az éppen aktuális kontextustól függően más-más dolgokra lehet allegória az elmesélt történet. Hidegháborús fenyegetés, konzumidiotizmus, AIDS és más járványok, öko-összeomlás stb. Éppen ezért Romero első Halottak-filmje óta (1968) időnként újra fel-fellángol a téma, s szinte mindig tud valami újat hozni a műfajba, az adott geopolitikai-eszmetörténeti környezethez alakulva. A Z világháború zombijai a járványtematikát gondolják újra, s a fenyegetést globális méretűvé duzzasztják, a szintén divatos katasztrófafilm műfaji sémáival megtámogatva. De végül egy zsánerfordulat után az egészből egy apokaliptikus Rambo lesz, amelyben Brad Pitt az unalomig ismert hősies, önfeláldozó hadjáratban menti a világot. Nem mondtam, hogy megmenti. Csak menti. Mert természetesen (a nyitóhétvége számadatain elégedetten csettintve) a Paramount máris megrendelte a folytatást (vagy folytatásokat, ha az eredeti regénytrilógia terjedelmét vesszük).

Gerry Lane (Pitt) egy volt ENSZ-alkalmazott (üdítő újdonság az új betűszó az elkoptatott FBI, CIA és egyebek után) békésen készíti a reggelit nejének és két kislányának, amikor a tévéből és a rádióból egyre aggasztóbb hírek kezdenek érkezni. Apránként kiderül, hogy zombijárvány van, mégpedig a csúnyábbik fajtából – nem a klasszikus, lassan mélázó, hanem a 28 nappal később-fajta gyorsabbik, veszett élőholtak lepik el az egész bolygót. Lane-re pedig szüksége lenne az ENSZ-nek, hogy segítsen egy virológusnak megkeresni az egész járvány nulladik páciensét, hogy azáltal valamiféle védőoltást létrehozhassanak. A virológus egy bekezdésnyi okoskodás után meghal, így Pittünk klasszikus MacGyver/westernhősként, a tudomány biztatása nélkül indul el, előbb Jeruzsálembe, majd Walesbe járványt kutatni. Egy idő után kicsit már zavarni is kezd, hogy hatmilliárd ember közül (na jó, addigra már jópáran zombik) miért csak ő képes felvállalni ezt a feladatot.

A film nagyon lassan akar beindulni, de mire Jeruzsálembe érünk, már meg tudjuk adni magunkat a látványnak: a falakra felkapaszkodó, kaptárszerűen rajzó zombihad képe tényleg a székbe szegez, a Gyűrűk ura jobb csatajeleneteit idézi. Kár, hogy már benne volt a trailerben. A 3D keveset vagy semmit sem tesz hozzá az élményhez, csak szokásához híven a fényerőből lop el. A zombik a kamerával együtt olyan gyorsan suhannak, hogy meg sem tudunk állni csámcsogni a látványukon, erre csak a film harmadik felében, a lassúbb tempójú, thrilleresebb részben kerül sor. Egyébként ez a film jobbik, izgalmasabbik fertálya is: itt derül ki több a titokzatos kórról, és ezért lesz hátborzongató. A vírus ugyanis intelligensnek tűnik, mintha valami nagyobb terv része lenne.

Ettől viszont még nem lesz paradigmaváltó a Z világháború, sőt, nem is annyira a zombifilm műfaját fogja hosszútávon ékesíteni, mint inkább a biológiai katasztrófafilmekét. Hálistennek a címben rejlő gonosz poént a kategóriára vonatkozóan sikerült elkerülni: globális paranoiára épülő, szolid, de néha tempóvesztett film, a lehető legnagyobb közönségnek. A nagyszerűséghez viszont túl sok a Brad Pitt, túl kevés a magyarázat.