Louis Garrel könnyed komédiával hívja fel a figyelmet a kényelmetlenül fenyegető természeti katasztrófák problémájára, a megváltáshoz azonban hiányzik ezek mély ismerete, s így filmje inkább lesz leleplezett füllentés.
Mi történik akkor, amikor a szülő rájön, hogy a 12 éves gyereke hónapok óta eladogatja a lakásból a családi értékeket? Ez a bizarr helyzet, ami a La croisade kiindulópontja, csak még érthetetlenebbé válik, amikor kiderül, hogy nem ez a fiú az egyetlen, aki így cselekszik. Janne Teller kereső fiataljaihoz hasonlóan ezek a gyerekek is környezetük anyagi javainak értékére kérdeznek rá és ezeket gyűjtik össze, s noha indíttatásuk egyáltalán nem nihilista célkeresés, egzisztenciális súlya azért mégis van. A fölöslegesen nagy jelentőséggel felruházott tárgyak eladásával gyűjtött pénzt ugyanis egy titkos afrikai projekt megvalósításához használják fel, hogy megmenthessék a Földet. Minden abszurditás ellenére a szülőkhöz hasonlóan kénytelenek vagyunk komolyan venni ezeket a fiatalokat, főleg miután megtudjuk, hogy különböző országok gyerek-delegációi már készen is állnak, hogy a helyszínre utazzanak.
A színész-rendező Louis Garrel A hűséges férfi (L'homme fidèle) című előző filmjének szereplőit tartja meg a cannes-i filmfesztivál Filmek az éghajlatért szekciójában bemutatott, majd a San Sebastian Filmfesztiválon is vetített legújabb filmjében. A középosztálybeli francia férfi, Abel és a rendező valós partnere, Laetitia Casta által alakított feleség története folytatódik, ezúttal azonban nagyobb szerephez jut fiuk, Joseph (Joseph Engel), a párkapcsolati kérdések helyett pedig a klímakatasztrófa és a felnövés problémái kerülnek középpontba. Josephnek a lelepleződést és számonkérést követően nincs más választása, mint elárulni a pontos tervet, és feltárni titkos részleteit a meggyőzés érdekében. Garrel a szereplők reakciói által a globális katasztrófákhoz való különböző viszonyulásainkat és jelenben tapasztalt hozzáállásokat ábrázolja, de még a kételkedő szülőnek is muszáj belátnia, hogy cselekedeteivel meghatározza, hogy milyen bolygót ad át a következő generációknak. S mialatt a felnőttek elkezdik megérteni a gyerekek szemszögét, ezzel egyszerre a fiatalok kikerülhetetlenül megindulnak a felnőtté válás útján.
A film problémája éppen az, hogy figyelmét megosztja a történet különböző lehetőségei között, de egyiket sem használja ki igazán. Megakad a szereplők közötti viszonyok pontos feltérképezésében, s ahogy Joseph beavatástörténete – ami az első szerelem és a csalódás inkább elnagyolt jeleneteiben merül ki –, úgy mindenki más motivációja is gyakran indokolatlanul hat. A családtagokat az első pillanattól kiismerjük: az anyagias, érdektelen apa, a nála türelmesebb, megértésre törekvő anya. Veszekedéseik így nem annyira megalapozottak és érthetőek, inkább a történet számára szükséges álláspontok összecsapását szolgálják.
S mivel a rendező kitér a gyermekvilág mulandóságára, az addig felidézett társadalmi és környezetvédelmi problémák veszítenek komolyságukból. A fiatalok által a világ problémáira talált megoldások annyira radikálisak és idealisták, hogy nehezen hihetjük el, hogy ennek valóban lenne tétje: a felnőttkorúak felének kiirtása a túlnépesedés ellen aligha tűnhet élhető opciónak. Pedig a narratíva abszurditása egyáltalán nem annyira elrugaszkodott, mint amilyennek tűnhet: az iskola helyett a környezet védelmére felesküdött fiatalok a túlnyomórészt érdektelen társadalom kényszerszülöttei, felkent vezérük Greta Thunberg aktivista, aki egyébként a film forgatókönyvének egyik ihletője is, s aki Garrelt meggyőzte a forgatókönyv társszerzőjének, az időközben elhunyt Jean-Claude Carrière ötletének helyénvalóságáról (akinek rendező egyébként ajánlja filmjét). Az ötletek naivitása miatt a filmnek nem sikerül elérnie, hogy úgy tekintsünk a tiszta gyermeki gondolkodásra, mint ami közelebb áll a világ megértéséhez, amiből a felnőtt elveszíti a lényeget, s amihez így meg kell tanuljon visszatérni – az egész tervet inkább túl komolyan vett múlandó hóbortnak érzékeljük. A film délibábszerű lezárása is az illuzórikusság kérdésével hagy bennünket: valóban előttünk volt-e a világ megváltoztatásának lehetősége, vagy mindez végig egy játék volt?
Garrel filmje nem a humor miatt vall kudarcot a klímakatasztrófa és a globális pusztulás komolyságának átadásában, sokkal inkább a naiv történet és az eredeti megközelítés hiányában lesz sikertelen vállalkozás. Éppen egy olyan újraismételt szalagcímmé válik, ami miatt veszélyes ilyen témákhoz nyúlni. Felszenteli bár lovagjait, a Jeruzsálembe tartó ökotudatos hadjárat elmarad.
