Így írta át a koronavírus nemcsak a munkáról kialakított képünket, de a közvetített valóság(aink) – a Zoom-chatek mellett akár a tévéműsorok és a dokumentumfilmek – vizualitását is.
Ulieriu-Rostás Emília 1949-ben született Parajdon, a marosvásárhelyi Elméleti Líceumban érettségizett. 1971-től él Bukarestben, 1974-től munkakönyves alkalmazottja a Román Televízió magyar adásának. A filmvágást a televízió tanfolyamain tanulta ki. Az adás 1985-ös megszűnése után a filmes szerkesztőségben dolgozott, majd a 89-es újraindulás után visszatért a magyar szerkesztőségbe. 2000-es nyugdíjazása óta is folyamatosan dolgozik, az adás archívumát kutatja és filmeket készít elő digitalizálásra.
Aki ébren volt a tavalyi Fekete Péntek alatt, az láthatta, hogy a szórakoztatóelektronika-ipar aktuális vezényszavai gyártónként eltérnek ugyan, de mégis hasonlóak: 4K, UHD, vagy éppenséggel UltraHD. Szóval már megint lehet lecserélni a teljes házizmozi-felszerelést. Csak érdemes-e?
Ha válogatták be valaha a filmedet fesztiválra, vagy ha béreltél már ki mozitermet, hogy a családdal és a haverokkal együtt nézz meg valamit, vagy ha készítettél moziban, előzetesek közben vetítendő reklámot, biztosan hallottál a DCP-ről (Digital Cinema Package). Ez az a formátum, amiben a mozik digitalizálása óta a filmek forgalmazásra kerülnek, bővebben itt írtunk róla.
A több mint két évtizede halott Peter Cushing Zsivány Egyesben látott forradalmi „alakításának” hatása a színészmesterségre, a filmes effekt-technológiára, és a filmkészítésre nézve egyelőre felmérhetetlen.
Nemrég fejeződött be a teljes filmgyártás – a forgatástól a mozikig – digitális átállása, 35mm-es filmről CCD-kre, pixelekre és merevelemezekre. A kedves közönség javarésze semmit sem tudott (és most sem tud) a folyamatról. David Bordwell könyve nekik is szól, nemcsak filmesztétáknak és veterán mozibarátoknak.
Több mint száz éven keresztül a filmeket celluloidról vetítették a mozikban: egy átlátszó, a szélein kilukasztott (perforált) műanyagszalagról, 4 perforációnyi „magas” képekkel. Első használata óta (1891-ben, Edison Kinetoszkópjában) a 35mm-es filmszalag lett a legelterjedtebb hordozó. Persze, közben megjelentek rajta a színek, meg a 4 perforáció közé szorított filmkép aránya is változott, meg később még a hangsáv is rákerült a szélére, de a működési elv ugyanaz maradt, így egy 1900-ból származó filmszalagot elvileg simán le lehetett játszani egy 2000-ben készített vetítőgéppel.
Az utóbbi öt-tíz év egyik legerősebb filmje számomra a Saul fia. Mindig azzal szoktam lemérni, hogy mennyire működik egy film, hogy mennyire tudom elfelejteni a technikát, hogy mennyire érzem azt, hogy visz a film magával, anélkül, hogy eszembe jutna, hogy most itt van egy derítés, most átkomponált az operatőr vagy ilyesmi. A Saul fiánál még azt sem vettem észre, hogy nem figyelek a technikára. Erdély Mátyás operatőrrel beszélgettünk az alkotói folyamatról, arról, hogyan lehetett így elrejteni a nyomokat.
