Publicisztika | A filmipar digitális átállásáról Publicisztika | A filmipar digitális átállásáról

Mi történt?

A filmipar digitális átállásáról

Wheeler Winston Dixon filmesztéta, a Nebraska–Lincoln-i Egyetem tanára sötét jövőt fest a digitalizált filmiparról.

[This article originally appeared in Senses of Cinema issue 92 (October 2019). / A cikket a Senses of Cinema tavaly októberi számából fordítottuk, az eredeti ide kattintva érhető el.]

Ahhoz, hogy megértsük, miről szólt a mozi utóbbi tíz éve, a múlt évszázad fordulójára – a 2000-es évbe – kell visszamennünk, amikor Hollywood eldöntötte, hogy le kell számolni a celluloiddal, és teljesen át kell állni digitálisra. A 35mm-es filmgyártás és -forgalmazás hihetetlen gyorsasággal vált elavulttá, mint ahogy maga a filmnyersanyag is, aminek eredményeként az Eastman Kodak csődöt mondott (amiből azóta kilábalt). Tíz évvel azelőtt ez elképzelhetetlen lett volna. A filmiparban minden látszólag egy csapásra változott meg. Ahol azelőtt a végtermék egy 35mm-es kópia, egy nyomtatott plakát, egy előzetes, néhány vitrinfotó és egy sajtóvetítés volt, ott most a filmeket teljesen digitálisan forgatják, vágják, és a moziba járás mint közösségi élmény egyre halványodni látszik. A 21. században a filmek már nem egyetlen helyen  – a filmszínházban – vannak otthon (majd jóval később, szanaszét vágva, reklámmal megtűzdelve a televízióban), hanem laptopon, mobiltelefonon, amint a streaming video felváltotta a hagyományos forgalmazási szokásokat. A filmek ma már mindig, mindenhol, végtelen mennyiségben és erőfeszítés nélkül elérhetőek.

Mondani sem kell, nagyon sok minden eltűnt ezzel a digitális átállással, ami a vetítőtermek eszköztárának legjelentősebb átalakítását hozta el maga a médium feltalálása óta. Amikor még minden filmet 35mm-en filmeztek, vágtak és vetítettek, a mozibemutató szükségszerűség volt, és minden filmet – költségvetéstől függetlenül – be kellett mutatni egy filmszínházban, hogy visszakereshessék a belefektetett pénzt. Így aztán az American International Pictures által 100 000 dolláros büdzséből hat nap alatt leforgatott produkciók többé-kevésbé ugyanabban a ligában indultak, mint a nagy stúdiók hollywoodi blockbusterei. Az idegen nyelvű filmek akár feliratozva, akár szinkronizálva, de ugyanúgy meg kellett találják a helyüket a mozikban, így akarva-akaratlan létrejött egy informális artmozihálózat – nemcsak az Egyesült Államokban, hanem világszerte. A filmipar bizonyos értelemben egyenlőségelvűbb volt a celluloidkorszakban: mindenki a jó premierdátumok lerögzítésére utazott, mert a mozi volt az egyetlen hely, ahol a filmet azonnal meg lehetett nézni.

Azoknak a napoknak vége. Ma már csak a legdrágább filmek – a sorozatban készülő franchise-mozik, a DC- és Marvel-szuperhősfilmek, a Bond-filmek, a Harry Potterek és Star Warsok – kapnak mozipremiert, a többiek a reklámmal alig megtámogatott streaming-bemutatók senkiföldjére vannak kárhoztatva, hiszen már a DVD is egy kimúlt formátum lett (ahogyan a CD-ket is felváltotta a zenestreaming-szolgáltatás). Tökéletesen érthető: a legdrágább filmek járnak a legkisebb rizikóval, így aztán a stúdiók az összes PR-költségvetést inkább azokba süllyesztik, hiszen a pénzt valahogyan vissza kell hozni. A mostani, 200 és 300 millió dollár közötti büdzsékhez szokott nagy produkciók esetében egyszerűen ez a gazdaságilag józan eljárás. Minek elpazarolni a reklámpénzt egy érdekes függetlenfilmre vagy egy idegen nyelvű művészfilmre, amikor a legfrissebb Marvel-mozinak kell minden lehetséges reflektorfény, hogy visszahozza a költségvetést?

Van viszont egy másik tényező is: a széleskörben, jól reklámozott mozibemutató luxusa nélkül hogyan is tudhatna egy film ismertségre szert tenni? Szó szerint évente ezerével készülnek izgalmas, figyelemre méltó alkotások, amelyek soha nem kapnak mozis premiert, és most, a streaming-korszak adventjén már videókölcsönzők sincsenek, hogy az ottani eladó egy új filmet javasoljon, vagy a végtelenségig böngészhess a műfaj szerint rendszerezett polcokon – hisz minden online van. Lehet azzal érvelni, hogy de hát az Amazonon és a Netflixen is lehet böngészni, de ez már nem ugyanaz: mindegyik szolgáltatás esetlenül, gépiesen működő algoritmusokra támaszkodik, amikor megpróbálja kitalálni, hogy mi tetszhetne neked a legutóbbi választásaid alapján. Ezek az algoritmusok azt feltételezik, hogy ha tetszett neked az egyik horror, akkor biztosan szeretni fogod a többi horrort; és merészelj csak egyetlen idegen nyelvű filmet elindítani, következő alkalommal már hasonlókkal fognak bombázni.

Természetesen jó oldala is van az egésznek: ma már olcsóbb és egyszerűbb egy függetlenfilmet leforgatni, mint valaha, ha pedig olyan speciális effektusokat szeretnénk, amik miatt régebb külön céghez kellett fordulni, ma már egy gomnyomással elérhetőek. A független forgalmazási felületek (YouTube, Mubi, Hulu, Kanopy – több van, mint amit itt fel lehet sorolni) azonnali hozzáférést kínálnak ezernyi mozgóképhez, és ha tudod, hogy pontosan mit szeretnél, valószínűleg megtalálod az interneten (legálisan vagy másként). A Vimeo-féle oldalak még a legszűkebb anyagi erőforrásokkal rendelkező filmkészítőnek is lehetővé teszik a jó minőségű forgalmazást – nézőként temérdek filmet megnézhetsz a Vimeón akár bejelentkezés nélkül is. Ha pedig filmkészítőként csatlakozol a Vimeóhoz, még a legolcsóbb (ingyenes) tagsággal is nagyobb közönséget érhetsz el, mint amit a kísérleti vagy függetlenfilmes réteg el tudott érni korábban.

Az érem másik oldala viszont a tinédzser-, vagy még fiatalabb korú piacokhoz való elkerülhetetlen  igazodás, ami által a „komoly” filmek az egészen kicsi mozikba lettek száműzve, és a felnőtteknek szóló tartalom többé-kevésbé kiszorult a mainstream filmkínálatból. Noha vannak kivételek, a filmszínházakban és a streaming-szolgáltatókon látható tartalom zöme franchise- vagy képregényfilm, minden egyéb marginalizálódik. A tinifilmek dominanciáját látjuk. Például amint ezeket a sorokat írom, a box office-ban a következők tarolnak: Pókember: IdegenbenToy Story 4, Yesterday, Aladdin, Annabelle 3, John Wick 3: Parabellum – mind remake, folytatás vagy franchise. És ugyanebben a pillanatban – csak épp nem a mainstream mozikban – megnézhetőek olyan izgalmas alkotások, mint pl. a The Biggest Little Farm, Her Smell, Csillagok határán, Kettős életek, A vörös ügynök, The Wind, Szuvenír (The Souvenir), Az amerikai birodalom bukása, The Last Black Man in San Francisco, Wild Rose, Echo in the Canyon – filmek, amik alig szednek össze majd pár nézőt, hiszen nincs mögöttük óriási reklámkampány, és csak a legeltökéltebb nézők szereznek egyáltalán tudomást a létezésükről, és érdeklődnek irántuk.

Ezzel együtt járó jelenség, hogy a franchise- és képregényfilmek kérlelhetetlen masírozása jelentősen lebutította a közönséget: évek óta egyetemi filmes kurzusokat tartó tanárként elsőkézből figyeltem meg, hogyan tolódik el radikálisan a több erőfeszítést igénylő, nehezebb filmekről szóló komoly diskurzus a Comic-Con-geekség befolyása felé: az elmélyült elemzés helyét átvette a cosplay. Ez most nem az a felület, ahol ennek az eltolódásnak az ártalmas hatásairól rágódhatnék, de amikor Quentin Tarantino lesz az „old school mester” és a Blumhouse az egyik horrort a másik után nyomja kifelé a csövön, látszólag végtelen sorozatban, nyilvánvalóvá válik, hogy az egész mozis kínálat a tiszta eszképizmus felé tolódott el, ahelyett hogy olyan komoly fősodorbéli filmélményt nyújtson, amely gondolkodásra késztethetne.

A digitalizálás a filmkészítést olcsóbbá és elérhetőbbé tette, ugyanakkor meg a streaming-csatornák virágzása ellenére egyre nehezebb észrevétetni magad ezeken, hiszen a filmipar gyártási kapacitása rekordokat döntöget, amint újabb és újabb jelentős gyártók (mint az Amazon Studios vagy a Netflix) csatlakoznak a nagy stúdiók ligájához. A nagy céges konszolidációk, mint a 21st Century Fox Disney általi felvásárlása (ami a vidámparkoktól tévécsatornákig mindent birtokló Disney-birodalomnak csak egy újabb szelete) a kortárs filmgyártás tömegmédia-mentalitását pedig még inkább a biztonságos-sablonos irányába fogja eltolni, ahol az eredeti tartalom helyett a végtelenül burjánzó remake-ek az üdvöskék. A nagyvállalatokat csak a számok érdeklik, nem az egyedi látásmódok.

És ennek még közel sincs vége. Az elkövetkező évtizedekre azt jósolom, hogy a képregény/franchise-filmipar a lelassulás bármilyen jele nélkül fog tovább dübörögni, amit nemcsak a gazdasági körülmények (nagyobb költségvetés, világszinten összehangolt nyitóhétvégék, a producerek és fókuszcsoportok nagyobb befolyása a rendezők kárára) hajtanak majd, hanem az egyre növekedő közönségigény arra, hogy megszökjenek valahová egy egyre drágább, egyre igazságtalanabb és egyre töredezettebb valóságból. A mainstream mozi olyan lett, mint a Big Mac: látszólag jóllaksz tőle, de igazából hiányzik belőle a táp- vagy kulturális érték. A számunkra készülő komolyabb filmeket pedig továbbra is a nagy semmibe lövik majd ki. A nagyközönség akkor sem érdeklődne irántuk, ha egyáltalán tudna róluk.

Szóval akkor mi is történt? A digitális átvette a hatalmat, a celluloid meghalt (leszámítva néhány rendezőt, akik még mindig ragaszkodnak hozzá), és minden vagy a mozik DCP-szervereire kerül, vagy mehet egyből streamingre. A mai, igen töredezett világ közönsége biztonságot szeretne, valamiféle szavatolást – még többet ugyanabból, amit ismer. Nem akarnak meglepetéseket. A mostanában vágott előzetesek szinte minden csavart lelőnek a reklámozott filmből, és a közönség így szereti. Azt akarja, hogy vezessék. Ugyanolyant akarnak látni, mint amit az előbb, csak kicsit másképp. És – a box office-számokból nyilvánvalóan – ez a stratégia beválni látszik. Nem a technológiával van a baj – a lehetőség megvan benne.

Inkább azzal van a baj, amire a stúdiók használják: arra, hogy a lehető legszélesebb tömegeket érjék el lehető leggondosabban kiporciózott és letesztelt termékeikkel, amelyek arra voltak kitalálva, hogy még véletlenül se bántsanak senkit, hanem a legtöbb potenciális nézőt vonzzák be. Röviden: annak a mozinak, amit mi ismertünk, átvette a helyét egyfajta műmozi, ami CGI-effektusok, egyszerű cselekmény, papírvékony karakterek és bevált formulák végtelen ismételgetéséről ismerkszik meg. Amint a 20. század filmjei a múlt ködébe vesznek, nagyjából el is felejtődnek – amint az már látszik is –, amivel pedig mi maradunk, az egy tökéletesre csiszolt digitális világ, amibe már alig jutott valami emberi.

Fordította: Jakab-Benke Nándor

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat