Analóg és digitális között: filmvetítés és forgalmazás a DCP korában Analóg és digitális között: filmvetítés és forgalmazás a DCP korában

Analóg és digitális között

Filmvetítés és forgalmazás a DCP korában

Több mint száz éven keresztül a filmeket celluloidról vetítették a mozikban: egy átlátszó, a szélein kilukasztott (perforált) műanyagszalagról, 4 perforációnyi „magas” képekkel. Első használata óta (1891-ben, Edison Kinetoszkópjában) a 35mm-es filmszalag lett a legelterjedtebb hordozó. Persze, közben megjelentek rajta a színek, meg a 4 perforáció közé szorított filmkép aránya is változott, meg később még a hangsáv is rákerült a szélére, de a működési elv ugyanaz maradt, így egy 1900-ból származó filmszalagot elvileg simán le lehetett játszani egy 2000-ben készített vetítőgéppel.

2009 óta viszont a digitális forradalom egy hatalmasat – a home entertainmenttől egészen a mozitermekig – ugrott. Alig öt év kellett hozzá, és a filmszalag általános szabvány helyett ritkasággá vált.

2011-ben kezdtem egy kolozsvári független moziban dolgozni. A legtöbb film akkor még 35mm-es celluloidon érkezett, egy-két 15 kilós dobozban. Egy dobozban általában 4 tekercs celluloid volt, ezek mindegyikén 15 percnyi film. A mozigépész becipelte a dobozokat a vetítőbe, ahol a tekercseket egymás után, egyetlen hatalmas tekerccsé fűzte össze.

Digitális vs. analóg

Néha DVD-t is hoztak, amit egy kisebb (legalábbis egy korszerű, digitális vetítőgéphez kicsi) projektorral vetítettünk. 2013-ban szerelték be a digitális vetítőrendszert, ami egy szerverből és egy böhöm, 133 kilós projektorból áll. A két 35mm-ös vetítő egyikét megtartottuk még ugyan, de a digitális rendszer beszerelése után egyetlen „rendes” forgalmazásban bemutatott film sem érkezett már celluloidon (egyébként is egyre kevesebb filmet forgalmaztak így), így aztán csak időnként, főleg fesztiválok alkalmával kerül használatra. A digitális átállás olyan gyorsan történt, hogy 2015-ben már egyetlen alkalommal sem kapcsoltuk be a 35mm-es vetítőt.

Ez az átállás a nagyközönség számára jórészt észrevehetetlenül történt. Még a filmes időkben is voltak olyanok, akik azt hitték, hogy DVD-ről vetítünk, s még a mai napig kerül olyan, aki úgy gondolja, hogy még mindig tekercseket cipelünk. Ebben a cikkben megpróbálom röviden elmagyarázni, hogy mi történik egy digitális mozi vetítőablaka mögött, és hogy miben különbözik ez a klasszikus mozitól.

Digitális vs. analóg

Digitális vetítés

Egy digitális vetítőrendszer két részből áll: a projektorból (a tulajdonképpeni vetítő) és a szerverből, amin a filmek tárolva vannak. Mindkét felszerelés szigorú normák szerint működik, amelyet a DCI (Digital Cinema Initiatives) nevű szervezet szab meg. Ezt a szervezetet 2002-ben hozták létre a nagystúdiók a digitális mozizás szabványosításának céljával. Tulajdonképpen minden ilyen gépezetnek (legyen az szerver vagy projektor) a DCI által jóváhagyottnak kell lennie, hogy bármit is vetíthessenek velük.

Négy gyártó készít digitális vetítőket: a Barco, a Christie, a Nec és a Sony. A Sonyn kívül (amely saját technológiát alkalmaz), a többi gyártó a Texas Instruments által készített DLP-chipeket használja. Ezek a chipek tulajdonképpen az oldalukra pici tükrökkel felszerelt elektronikák: minden pixelnek van egy kis tükre. Egy xenonlámpa erős fehér fényt bocsát ki, amit beküldenek egy prizmába, az pedig három színre (RGB – vörös, zöld, kék) bontja fel, és szétküldi minden szín különálló DLP-chipjének. A chipekről visszatükrözött képek aztán újraegyesítődnek egyetlen színes képben, és a vászonra kerülnek.

Digitális vs. analóg

A DCI-vetítők nagyrészének felbontása 2048×1080 pixel, ez a tulajdonképpeni 2k-standard (azaz két kiló, ami a DLP-chip 2048 darab vízszintes sorát jelenti). Újabban egyes mozikat már 4k-s projektorokkal szerelnek fel, amik 4096×2160-es felbontásra képesek. Jelen cikkben kizárólag a 2k-s vetítésről beszélek, ezzel lévén a hazai közönségnek a leggyakoribb tapasztalata.

A digitális vetítő – a jóval magasabb árat és a teljesítményt leszámítva – dizájnilag nem sokban különbözik egy otthoni projektortól. A 2k-s DLP-chip felbontása sem túl nagy, ha összehasonlítjuk egy FullHD-tévé felbontásával (1920×1080). Az igazi különbség egy mozi és egy házimozi között a DCI-szerver. Meglepően sok ember kérdezte már, hogy milyen szoftvert használunk vetítésre – sokan azt hiszik, hogy VLC playert vagy valami hasonlót. Az igazság kicsivel komplikáltabb. A filmeket ugyanis egy specifikus formá(tum)ban forgalmazzák, ami a DCP (Digital Cinema Package). A filmek egy merevlemezen érkeznek a moziba, az előzeteseket pedig általában interneten küldik. Egy kétórás film körülbelül 150 Gb helyet foglal el. A megkapott filmet felmásolják (szaknyelven ingesting, bevitel) a moziszerverre.

A szerverek a projektorokhoz hasonlóan kizárólag a DCI jóváhagyásával készülhetnek, és szintén igen kevés gyártó által. Lehetnek teljesen vagy részben integráltak magába a vetítőbe (pl. külső tárolás, belső feldolgozással), de a leggyakoribb megoldás a teljesen különálló szerver. A gyártó által telepített (általában Linux-alapú) operációs rendszer fut rajtuk, és a filmek lejátszásán kívül közvetlenül kommunikálnak a vetítővel és a hangrendszerrel (a formátumok cseréjét, hangerőváltást, egyebeket automatizálandó), és más felszerelésekkel is (függönymotor, lámpák, dimmer stb).

A felmásolt, bevitt filmet egy playlistbe rakják, a trailerekkel, reklámokkal és automatizálásokkal (függöny, formátumváltás) együtt. A filmek nagyrésze kódoltan érkezik, és csak akkor vetíthető, ha a forgalmazó (e-mailen) küld egy kódfejtő kulcsot, egy úgynevezett KDM-et (Key Delivery Message). Ez a kulcs egyedi, minden szerverre más (a szervereknek szériaszáma van), sőt, limitálhatja a filmet bizonyos vetítési időpontokra.

Digitális vs. analóg

Digitális versus analóg

A digitális projekciót nem feltétlenül a filmvetítések minőségének javítása érdekében, hanem inkább a filmek forgalmazásának egyszerűsítéséért hozták létre, de főleg azért, hogy a stúdióknak teljes kontrollja legyen afölött, hogy miképp és mikor vetítik a filmjeiket.

Ha még emlékeznek a szalagról vetítés korszakára, biztosan tudják, hogy a filmek a világpremier után pár héttel (vagy akár hónappal) később érkeztek az országba. Kezdetben a nagyvárosok fontosabb mozijaiban (1-3 mozi városonként) mentek, aztán elértek a kisebb mozikba is, aztán pár hét után a kisvárosokba is. Ez a forgalmazási modellt azért marad fenn, mert a 35mm-es kópiák készítése drága volt, a forgalmazók pedig nem akartak reszkírozni, inkább kevesebb kópiát készíttettek. Manapság a merevlemezek sokszorosításának és szállításának könnyedsége miatt egy film világszerte akár több tízezer moziban debütálhat egyszerre. A DCP-formátum pedig az elküldött és akár már szerverbe bemásolt filmekhez is egyszerű feliratozási (vagy más változtatási) módszert kínál, olyan pótcsomagok által, amiket egyszerűen, e-mailen kapnak meg a mozik. Manapság egy Deadpool méretű blockbusternek nemhogy a világpremierrel egyidőben van a romániai bemutatója is, hanem egyszerre 56 teremben vetítik, már első héten. Ehhez képest 2008-ban A sötét lovag premierje mindössze 8 vásznon „zajlott” itthon. Egy 50 termes szimultán bemutató akkoriban hatalmas bevételtöbbletet jelentett volna a forgalmazónak.

A forgalmazási költségek visszavágása mellett a digitális mozi a kalózkodás és az ellenőrizetlen vetítések ellen is véd – a kódolási rendszernek köszönhetően. Emellett a működ(tet)ési költségek is számottevően csökkentek. A legtöbb multiplexben ma már csak egyetlen ember foglalkozik a vetítésekkel, ráadásul egyéb feladatok mellett. Miután elkészülnek egy egész hétre előre a playlistek, már csak arra van szükség, hogy egyvalaki ellenőrizze, hogy rendben elindult-e a vetítés. Emellett a pótgenerátorral és akár három, RAID-ba kötött merevlemezzel ellátott felszerelések védelmet kínálnak a különböző technikai problémák ellen, amik félbeszakíthatnának egy vetítést.

Ha a forgalmazási és a működési költségek kicsik is lettek, ugyanez nem mondható el a beszerelési költségekről. Egy digitális rendszer (szerver + vetítő) egy 15 és 80 000 euró között befektetést jelent, amit egy független mozi sokszor képtelen kifizetni, így szubvencióra vagy más segélyre fanyalodik, hogy megtehesse a digitális átállást. Meg aztán a digitális rendszerek hosszútávú állóképessége még ismeretlen. Egy 35mm-es vetítő élettartama kb. 30 év (volt), a 2-3 évenként jelentkező meghibásodásokat pedig egy szakképzett mozigépész 15 perc alatt meg tudta javítani. Jelenleg semmiféle biztosíték nincs arra nézve, hogy tíz év múlva a moziknak nem kell-e újból befektetniük egy újabb digitális rendszerbe.

A karbantartási költségek – a beszerelésiekhez hasonlóan – nagyok tudnak lenni, főleg hogy a legtöbb meghibásodás esetében csak egy felhatalmazott szerelő hajthat végre javításokat. Ráadásul a régi, filmes világra szocializálódott mozigépészek sokszor tehetetlenül, fejvakarva állnak egy DCP-vetítő zárt, fentről ellenőrzött rendszere előtt. A legtöbb kellemetlen tapasztalat is innen származik: nem működő KDM miatt elhalasztott bemutatók, rosszul összerakott playlist miatt hibásan kezdődő filmek – és sehol senki a színen, akinek felhatalmazása lenne javítani vagy változtatni valamin.

Digitális vs. analóg

A túlzott automatizálás is problémás lehet. Sokszor indul el anélkül egy film vetítése, hogy bárki ellenőrizné a minőséget, így megvan a lehetősége, hogy a film helytelenül vagy rossz minőségben kerüljön a nézők elé, a személyzet tudta nélkül (levágott kép, gyenge fényerejű lámpa, hiányzó hangcsatornák stb). Voltak persze ilyen problémák a filmes korszakban is: felcserélt sorrendű filmtekercsek, rossz lencse vagy fénykapu, neadjisten elszakadt vagy összekuszált szalag miatt megakadó vetítés. Digitális vetítésnél viszont ha elindul a playlist, csak egy igazán nagy probléma miatt áll le a vetítés. Az eddigi 3 évnyi digitális éra alatt nálunk összesen legfeljebb ötször kellett leállítani vetítést, és ebből csak egyszer a vetítőrendszer meghibásodása miatt, a többi áramszünetnek vagy rosszul elkészített DCP-kópiának volt köszönhető.

A hangnál fogunk most a legkevesebbet időzni, mert ez a legkevésbé ellentmondásos téma. 35mm-en az analóg fényhang – a perforációk és a kép közé beszúrt sáv – sztereóra, azaz két csatornára volt korlátozva, de különböző eljárásokkal (Dolby SR, Dolby Ex) ki lehetett hozni további csatornákat is belőle (középső, jobb, bal, hátsó). Digitális hang is volt a tekercsen: a perforációk közé volt betuszkolva, olyasmi formában, mint ami egy CD-n van. Sajnos, ez erősen tömörített volt, hogy „elférjen” benne a Dolby Digital formátum mind a hat csatornája (jobb, bal, közép, jobb hátsó, bal hátsó, mélynyomó). A DCP-n viszont mind a hat csatorna tömörítetlenül megvan, egy audió CD-nél jobb minőségben. Sőt, a megfelelő hangprocesszorral és efféleképpen kevert hangú filmmel 8 csatornát (vagy akár 128-at, Dolby Atmos-szal!) is kaphatunk. Ráadásul egy DCP-n több, egymástól független hangsáv is megtalálható, így különböző nyelvek szinkronja is (mint pl. egy DVD-n).

A legtöbb vita a digitális vetítés kapcsán a képminőség miatt szokott zajlani. A filmek általában két formátumban érkeznek: flat-ben (1998×1080 pixel), vagy a még szélesebb vásznú scope-ban (2048×858 pixel). Egy szempillantás alatt kiderül, hogy ez szinte teljesen azonos egy FullHD-tévé és egy Blu-rayen tárolt film felbontásával (1920×1080). Tény viszont, hogy a Blu-rayen tárolt filmek sokkal agresszívebb tömörítéssel vannak tárolva, így aztán DCP-n több finom részlet látható, valamint a színskálája is gazdagabb és természetesebb (egy DCP-n 4000 szürkeárnyalat érhető el, egy Blu-rayen csak 256), és hát nagyon profi monitorunk kell legyen, hogy egy digitális mozivetítő összes színét vissza tudja adni.

Digitális vs. analóg

Na de hogy viselkedik a DCP a celluloiddal összhasonlítva? Ha bárki utánanézett az interneten a témának, sokan a film „felbontását” a 4k, a 6k vagy akár még több „k” ekvivalenseként emlegetik. Az igazság az, hogy a film részletgazdagsága is változó, függ az eredeti negatívtól, a kópiához használt film minőségétől és az utómunkától is. De ha azt vesszük, hogy kb. a 2000-es évek elejétől a filmek nagyrésze amúgy is átment egy 2k-s digitális utómunkán, akkor azzal máris eltűnt a film minden előnye, legalábbis ami a felbontást illeti. Persze, egy celluloid felbontása egyenértékű vagy jobb a digitálisénál, de a DCI nem az észbontó minőség érdekében hozta létre a szabványait, csak egy megfelelő, „good enough” minőséget akartak, amely kielégíti a közönség nagyrészét.

Én személyesen kielégítőnek tartom a 2k-vetítések minőségét egy kicsi vagy közepes méretű teremben – kivéve a scope-arányban (2,39:1) vetítendő filmekét. Filmen ezt a képarányt úgy érték el, hogy a nagyobb „felbontás” érdekében egy speciális lencsével „kihúzták” a képet, hogy az elfoglalja a film teljes exponálható területét, ami négy perforáció között volt. Vetítéskor pedig fordítva: egy hasonló lencsével „passzírozták” össze újból a filmet. Ezt az eljárást főleg presztízsfilmeknél használták, nagytotálokkal és látványos beállításokkal operáló műveknél, hogy visszacsábítsák az embereket a mozikba, miután az 50-es években a tévé kezdett erősen teret hódítani. Ha a 35mm-es filmnél ez a (Cinema)scope volt a formátumok formátuma, a digitálisnál ez nem épp így van: ugyan a DLP teljes szélességét, azaz 2048 pixelt „felhasználja”, függőlegesen már 858 sorra van limitálva. Így aztán nem elég, hogy a filmek függőleges felbontása nevetségesen kicsi, de a scope-ban vetítendő filmeket általában ki kell nagyítani, hogy a teljes vásznat lefedjék. Ezért történhet meg, hogy egy sima flatben érkező buta romantikus vígjáték sokszor élesebb és jobb, mint egy pretenciózus, Cinemascope-ban filmezett Oscar-várományos eposz (habár nem hiszem, hogy a legtöbb nézőnek feltűnne a különbség). Az új, 4k-s projektorok elvileg majd igazságot szolgáltatnak ennek a formátumnak is, de egyelőre kevés van belőlük, és nagyon drágák, így aztán nem valószínű, hogy egy kis mozi, amelyik éppen temérdek pénzt beleölt a 2k-rendszerbe, egyhamar upgradelne 4k-ra. Az is megemlítendő, hogy egyelőre nagyon kevés film elérhető 4k-s DCP-n. Híres-hírhedt példa a új Star Wars: az Ébredő erőt ugyan 35mm-es és 70mm-es filmre forgatták, de mindössze 2k-s DCP-n forgalmazták.

Digitális vs. analóg

A filmtekerccsel való összehasonlításban az is kiemelendő, hogy a moziforgalmazásban a celluloid folyamatosan romlott, nemcsak vetítés, hanem össze- és szétszerelés közben is. Premiernapon a nézők még egy érintetlen kópiát láthattak, de akik hetekkel később kerültek a moziba, csak egy karcolásokkal, porral és ujjlenyomatokkal teli szalagot bámulhattak, ráadásul a tekercsek közti átmenet is egyre hirtelenebb lett, hiszen általában minden ragasztáskor és szétszedéskor kivágtak egy-két kockát a filmből. Persze, ez mind hozzátartozott a film varázserejéhez. A legtöbb kritikus egyből azt jegyezte meg az átálláskor, hogy a digitális vetítés ridegebb, mozdulatlanabb, miközben a filmnek van egy finom, otthonos villódzása és remegése a perforációk lazulása miatt – és ez így van, a filmeknek ez a fajta varázsa teljesen eltűnt.

A bizonytalan jövő

Mindezekkel együtt a digitális átállás jobban sikerült, mint ahogy azt a 6-7 évvel ezelőtti pesszimista vélemények sugallták. Igen, sok mozit hirtelen bezártak, viszont sok új mozi megnyílik, főleg, hogy a felszerelések árai lassan, de egyre csökkennek. Az olcsóbb terjesztési költségek pedig nemcsak a nagy stúdiókat, hanem a kisebb, független forgalmazókat is segítették, akik most simán megtehetik, hogy az összes moziba egyszerre küldik a filmjeiket – nem megy rá a gatyájuk az egyetlenegy kópia előállítására, és nem is kell DVD-re fanyalodniuk. Manapság már open-source szoftverek is léteznek, amelyekkel akár otthon is előállíthatunk DCP-t, így aztán bárki elküldheti a filmjét fesztiválokra vagy mozikba.

Igen, vannak még minőségi problémák, de problémák voltak a filmtekercs idejében is, és problémák mindig is lesznek, főleg ha a mozik megelégszenek a legkevesebbel az alkalmazottak számát és képzésüket tekintve. Másszóval a problémák forrása nem is feltétlenül a technológia, hanem a moziműködtetői politika és az alkalmazottak alulképzettsége.

Mindazonáltal úgy gondolom, hogy nem kéne teljesen feladni a filmszalagot. A régi, történelemmel rendelkező mozik meg kéne őrizzék a régi felszerelést, hogy amikor csak lehetőség adódik, használhassák. Nemcsak azért, mert a filmtörténet része, hanem mert egy teljesen egyedülálló vizuális élmény. Ráadásul mind a mai napig vannak filmek, amelyeket a rendező filmre képzelt el, és a DCP mellett 35mm-es, sőt 70mm-es filmen is forgalmaznak: Aljas nyolcas, Interstellar, Saul fia stb.

A digitális jövő ezekkel együtt egy nagy ismeretlen marad. Hány évig működnek a gépek, amíg teljesen ki kell őket cserélni? Lesznek majd cserealkatrészek a ma gyártott projektorokhoz? Jön egy újabb szabvány, ami mindent a feje tetejére állít majd és cserélhetünk ki újra mindent? Vagy a közönség úgyis ismét elpártol a moziktól, amint a szintén digitális home cinema-rendszerek (UltraHD!) egyre jobbak és egyre olcsóbbak lesznek?

[Románból fordította Jakab-Benke Nándor]

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola