Több mint száz éven keresztül a filmeket celluloidról vetítették a mozikban: egy átlátszó, a szélein kilukasztott (perforált) műanyagszalagról, 4 perforációnyi „magas” képekkel. Első használata óta (1891-ben, Edison Kinetoszkópjában) a 35mm-es filmszalag lett a legelterjedtebb hordozó. Persze, közben megjelentek rajta a színek, meg a 4 perforáció közé szorított filmkép aránya is változott, meg később még a hangsáv is rákerült a szélére, de a működési elv ugyanaz maradt, így egy 1900-ból származó filmszalagot elvileg simán le lehetett játszani egy 2000-ben készített vetítőgéppel.

2009 óta viszont a digitális forradalom egy hatalmasat – a home entertainmenttől egészen a mozitermekig – ugrott. Alig öt év kellett hozzá, és a filmszalag általános szabvány helyett ritkasággá vált.

2011-ben kezdtem egy kolozsvári független moziban dolgozni. A legtöbb film akkor még 35mm-es celluloidon érkezett, egy-két 15 kilós dobozban. Egy dobozban általában 4 tekercs celluloid volt, ezek mindegyikén 15 percnyi film. A mozigépész becipelte a dobozokat a vetítőbe, ahol a tekercseket egymás után, egyetlen hatalmas tekerccsé fűzte össze.

1. Annabelle Butterfly Dance, 1894 – néma
2. Now We Work, 1935 – baloldalt egy monó hangsáv
3. Inception, 2010 – háromféle hang: Sony SDDS (a kék csík a széleknél); Dolby Digital (a szürkék baloldalt a perforációk közt); analóg hang (a baloldali perforációk és a kép között)

Néha DVD-t is hoztak, amit egy kisebb (legalábbis egy korszerű, digitális vetítőgéphez kicsi) projektorral vetítettünk. 2013-ban szerelték be a digitális vetítőrendszert, ami egy szerverből és egy böhöm, 133 kilós projektorból áll. A két 35mm-ös vetítő egyikét megtartottuk még ugyan, de a digitális rendszer beszerelése után egyetlen „rendes” forgalmazásban bemutatott film sem érkezett már celluloidon (egyébként is egyre kevesebb filmet forgalmaztak így), így aztán csak időnként, főleg fesztiválok alkalmával kerül használatra. A digitális átállás olyan gyorsan történt, hogy 2015-ben már egyetlen alkalommal sem kapcsoltuk be a 35mm-es vetítőt.

Ez az átállás a nagyközönség számára jórészt észrevehetetlenül történt. Még a filmes időkben is voltak olyanok, akik azt hitték, hogy DVD-ről vetítünk, s még a mai napig kerül olyan, aki úgy gondolja, hogy még mindig tekercseket cipelünk. Ebben a cikkben megpróbálom röviden elmagyarázni, hogy mi történik egy digitális mozi vetítőablaka mögött, és hogy miben különbözik ez a klasszikus mozitól.

Filmformátumok

Digitális vetítés

Egy digitális vetítőrendszer két részből áll: a projektorból (a tulajdonképpeni vetítő) és a szerverből, amin a filmek tárolva vannak. Mindkét felszerelés szigorú normák szerint működik, amelyet a DCI (Digital Cinema Initiatives) nevű szervezet szab meg. Ezt a szervezetet 2002-ben hozták létre a nagystúdiók a digitális mozizás szabványosításának céljával. Tulajdonképpen minden ilyen gépezetnek (legyen az szerver vagy projektor) a DCI által jóváhagyottnak kell lennie, hogy bármit is vetíthessenek velük.

Négy gyártó készít digitális vetítőket: a Barco, a Christie, a Nec és a Sony. A Sonyn kívül (amely saját technológiát alkalmaz), a többi gyártó a Texas Instruments által készített DLP-chipeket használja. Ezek a chipek tulajdonképpen az oldalukra pici tükrökkel felszerelt elektronikák: minden pixelnek van egy kis tükre. Egy xenonlámpa erős fehér fényt bocsát ki, amit beküldenek egy prizmába, az pedig három színre (RGB – vörös, zöld, kék) bontja fel, és szétküldi minden szín különálló DLP-chipjének. A chipekről visszatükrözött képek aztán újraegyesítődnek egyetlen színes képben, és a vászonra kerülnek.

Egy elég gyakori elrendezés: aljazatra szerelt Barco vetítő, alája szerelve a szerver

A DCI-vetítők nagyrészének felbontása 2048×1080 pixel, ez a tulajdonképpeni 2k-standard (azaz két kiló, ami a DLP-chip 2048 darab vízszintes sorát jelenti). Újabban egyes mozikat már 4k-s projektorokkal szerelnek fel, amik 4096×2160-es felbontásra képesek. Jelen cikkben kizárólag a 2k-s vetítésről beszélek, ezzel lévén a hazai közönségnek a leggyakoribb tapasztalata.

A digitális vetítő – a jóval magasabb árat és a teljesítményt leszámítva – dizájnilag nem sokban különbözik egy otthoni projektortól. A 2k-s DLP-chip felbontása sem túl nagy, ha összehasonlítjuk egy FullHD-tévé felbontásával (1920×1080). Az igazi különbség egy mozi és egy házimozi között a DCI-szerver. Meglepően sok ember kérdezte már, hogy milyen szoftvert használunk vetítésre – sokan azt hiszik, hogy VLC playert vagy valami hasonlót. Az igazság kicsivel komplikáltabb. A filmeket ugyanis egy specifikus formá(tum)ban forgalmazzák, ami a DCP (Digital Cinema Package). A filmek egy merevlemezen érkeznek a moziba, az előzeteseket pedig általában interneten küldik. Egy kétórás film körülbelül 150 Gb helyet foglal el. A megkapott filmet felmásolják (szaknyelven ingesting, bevitel) a moziszerverre.

A szerverek a projektorokhoz hasonlóan kizárólag a DCI jóváhagyásával készülhetnek, és szintén igen kevés gyártó által. Lehetnek teljesen vagy részben integráltak magába a vetítőbe (pl. külső tárolás, belső feldolgozással), de a leggyakoribb megoldás a teljesen különálló szerver. A gyártó által telepített (általában Linux-alapú) operációs rendszer fut rajtuk, és a filmek lejátszásán kívül közvetlenül kommunikálnak a vetítővel és a hangrendszerrel (a formátumok cseréjét, hangerőváltást, egyebeket automatizálandó), és más felszerelésekkel is (függönymotor, lámpák, dimmer stb).

A felmásolt, bevitt filmet egy playlistbe rakják, a trailerekkel, reklámokkal és automatizálásokkal (függöny, formátumváltás) együtt. A filmek nagyrésze kódoltan érkezik, és csak akkor vetíthető, ha a forgalmazó (e-mailen) küld egy kódfejtő kulcsot, egy úgynevezett KDM-et (Key Delivery Message). Ez a kulcs egyedi, minden szerverre más (a szervereknek szériaszáma van), sőt, limitálhatja a filmet bizonyos vetítési időpontokra.

DCP-merevlemezek. Ezek direkt a gépbe mennek be, de gyakoriak az USB-s külső merevlemezek is.

Digitális versus analóg

A digitális projekciót nem feltétlenül a filmvetítések minőségének javítása érdekében, hanem inkább a filmek forgalmazásának egyszerűsítéséért hozták létre, de főleg azért, hogy a stúdióknak teljes kontrollja legyen afölött, hogy miképp és mikor vetítik a filmjeiket.

Ha még emlékeznek a szalagról vetítés korszakára, biztosan tudják, hogy a filmek a világpremier után pár héttel (vagy akár hónappal) később érkeztek az országba. Kezdetben a nagyvárosok fontosabb mozijaiban (1-3 mozi városonként) mentek, aztán elértek a kisebb mozikba is, aztán pár hét után a kisvárosokba is. Ez a forgalmazási modellt azért marad fenn, mert a 35mm-es kópiák készítése drága volt, a forgalmazók pedig nem akartak reszkírozni, inkább kevesebb kópiát készíttettek. Manapság a merevlemezek sokszorosításának és szállításának könnyedsége miatt egy film világszerte akár több tízezer moziban debütálhat egyszerre. A DCP-formátum pedig az elküldött és akár már szerverbe bemásolt filmekhez is egyszerű feliratozási (vagy más változtatási) módszert kínál, olyan pótcsomagok által, amiket egyszerűen, e-mailen kapnak meg a mozik. Manapság egy Deadpool méretű blockbusternek nemhogy a világpremierrel egyidőben van a romániai bemutatója is, hanem egyszerre 56 teremben vetítik, már első héten. Ehhez képest 2008-ban A sötét lovag premierje mindössze 8 vásznon „zajlott” itthon. Egy 50 termes szimultán bemutató akkoriban hatalmas bevételtöbbletet jelentett volna a forgalmazónak.

A forgalmazási költségek visszavágása mellett a digitális mozi a kalózkodás és az ellenőrizetlen vetítések ellen is véd – a kódolási rendszernek köszönhetően. Emellett a működ(tet)ési költségek is számottevően csökkentek. A legtöbb multiplexben ma már csak egyetlen ember foglalkozik a vetítésekkel, ráadásul egyéb feladatok mellett. Miután elkészülnek egy egész hétre előre a playlistek, már csak arra van szükség, hogy egyvalaki ellenőrizze, hogy rendben elindult-e a vetítés. Emellett a pótgenerátorral és akár három, RAID-ba kötött merevlemezzel ellátott felszerelések védelmet kínálnak a különböző technikai problémák ellen, amik félbeszakíthatnának egy vetítést.

Ha a forgalmazási és a működési költségek kicsik is lettek, ugyanez nem mondható el a beszerelési költségekről. Egy digitális rendszer (szerver + vetítő) egy 15 és 80 000 euró között befektetést jelent, amit egy független mozi sokszor képtelen kifizetni, így szubvencióra vagy más segélyre fanyalodik, hogy megtehesse a digitális átállást. Meg aztán a digitális rendszerek hosszútávú állóképessége még ismeretlen. Egy 35mm-es vetítő élettartama kb. 30 év (volt), a 2-3 évenként jelentkező meghibásodásokat pedig egy szakképzett mozigépész 15 perc alatt meg tudta javítani. Jelenleg semmiféle biztosíték nincs arra nézve, hogy tíz év múlva a moziknak nem kell-e újból befektetniük egy újabb digitális rendszerbe.

A karbantartási költségek – a beszerelésiekhez hasonlóan – nagyok tudnak lenni, főleg hogy a legtöbb meghibásodás esetében csak egy felhatalmazott szerelő hajthat végre javításokat. Ráadásul a régi, filmes világra szocializálódott mozigépészek sokszor tehetetlenül, fejvakarva állnak egy DCP-vetítő zárt, fentről ellenőrzött rendszere előtt. A legtöbb kellemetlen tapasztalat is innen származik: nem működő KDM miatt elhalasztott bemutatók, rosszul összerakott playlist miatt hibásan kezdődő filmek – és sehol senki a színen, akinek felhatalmazása lenne javítani vagy változtatni valamin.

Light engine

A túlzott automatizálás is problémás lehet. Sokszor indul el anélkül egy film vetítése, hogy bárki ellenőrizné a minőséget, így megvan a lehetősége, hogy a film helytelenül vagy rossz minőségben kerüljön a nézők elé, a személyzet tudta nélkül (levágott kép, gyenge fényerejű lámpa, hiányzó hangcsatornák stb). Voltak persze ilyen problémák a filmes korszakban is: felcserélt sorrendű filmtekercsek, rossz lencse vagy fénykapu, neadjisten elszakadt vagy összekuszált szalag miatt megakadó vetítés. Digitális vetítésnél viszont ha elindul a playlist, csak egy igazán nagy probléma miatt áll le a vetítés. Az eddigi 3 évnyi digitális éra alatt nálunk összesen legfeljebb ötször kellett leállítani vetítést, és ebből csak egyszer a vetítőrendszer meghibásodása miatt, a többi áramszünetnek vagy rosszul elkészített DCP-kópiának volt köszönhető.

A hangnál fogunk most a legkevesebbet időzni, mert ez a legkevésbé ellentmondásos téma. 35mm-en az analóg fényhang – a perforációk és a kép közé beszúrt sáv – sztereóra, azaz két csatornára volt korlátozva, de különböző eljárásokkal (Dolby SR, Dolby Ex) ki lehetett hozni további csatornákat is belőle (középső, jobb, bal, hátsó). Digitális hang is volt a tekercsen: a perforációk közé volt betuszkolva, olyasmi formában, mint ami egy CD-n van. Sajnos, ez erősen tömörített volt, hogy „elférjen” benne a Dolby Digital formátum mind a hat csatornája (jobb, bal, közép, jobb hátsó, bal hátsó, mélynyomó). A DCP-n viszont mind a hat csatorna tömörítetlenül megvan, egy audió CD-nél jobb minőségben. Sőt, a megfelelő hangprocesszorral és efféleképpen kevert hangú filmmel 8 csatornát (vagy akár 128-at, Dolby Atmos-szal!) is kaphatunk. Ráadásul egy DCP-n több, egymástól független hangsáv is megtalálható, így különböző nyelvek szinkronja is (mint pl. egy DVD-n).

A legtöbb vita a digitális vetítés kapcsán a képminőség miatt szokott zajlani. A filmek általában két formátumban érkeznek: flat-ben (1998×1080 pixel), vagy a még szélesebb vásznú scope-ban (2048×858 pixel). Egy szempillantás alatt kiderül, hogy ez szinte teljesen azonos egy FullHD-tévé és egy Blu-rayen tárolt film felbontásával (1920×1080). Tény viszont, hogy a Blu-rayen tárolt filmek sokkal agresszívebb tömörítéssel vannak tárolva, így aztán DCP-n több finom részlet látható, valamint a színskálája is gazdagabb és természetesebb (egy DCP-n 4000 szürkeárnyalat érhető el, egy Blu-rayen csak 256), és hát nagyon profi monitorunk kell legyen, hogy egy digitális mozivetítő összes színét vissza tudja adni.

A Spotlight című film egy kockájának 400%-os nagyítása: fent a Blu-Ray, lent a DCP-verzió. Persze a DCP színhűsége nem fog látszani az átlagos monitorokon.

Na de hogy viselkedik a DCP a celluloiddal összhasonlítva? Ha bárki utánanézett az interneten a témának, sokan a film „felbontását” a 4k, a 6k vagy akár még több „k” ekvivalenseként emlegetik. Az igazság az, hogy a film részletgazdagsága is változó, függ az eredeti negatívtól, a kópiához használt film minőségétől és az utómunkától is. De ha azt vesszük, hogy kb. a 2000-es évek elejétől a filmek nagyrésze amúgy is átment egy 2k-s digitális utómunkán, akkor azzal máris eltűnt a film minden előnye, legalábbis ami a felbontást illeti. Persze, egy celluloid felbontása egyenértékű vagy jobb a digitálisénál, de a DCI nem az észbontó minőség érdekében hozta létre a szabványait, csak egy megfelelő, „good enough” minőséget akartak, amely kielégíti a közönség nagyrészét.

Én személyesen kielégítőnek tartom a 2k-vetítések minőségét egy kicsi vagy közepes méretű teremben – kivéve a scope-arányban (2,39:1) vetítendő filmekét. Filmen ezt a képarányt úgy érték el, hogy a nagyobb „felbontás” érdekében egy speciális lencsével „kihúzták” a képet, hogy az elfoglalja a film teljes exponálható területét, ami négy perforáció között volt. Vetítéskor pedig fordítva: egy hasonló lencsével „passzírozták” össze újból a filmet. Ezt az eljárást főleg presztízsfilmeknél használták, nagytotálokkal és látványos beállításokkal operáló műveknél, hogy visszacsábítsák az embereket a mozikba, miután az 50-es években a tévé kezdett erősen teret hódítani. Ha a 35mm-es filmnél ez a (Cinema)scope volt a formátumok formátuma, a digitálisnál ez nem épp így van: ugyan a DLP teljes szélességét, azaz 2048 pixelt „felhasználja”, függőlegesen már 858 sorra van limitálva. Így aztán nem elég, hogy a filmek függőleges felbontása nevetségesen kicsi, de a scope-ban vetítendő filmeket általában ki kell nagyítani, hogy a teljes vásznat lefedjék. Ezért történhet meg, hogy egy sima flatben érkező buta romantikus vígjáték sokszor élesebb és jobb, mint egy pretenciózus, Cinemascope-ban filmezett Oscar-várományos eposz (habár nem hiszem, hogy a legtöbb nézőnek feltűnne a különbség). Az új, 4k-s projektorok elvileg majd igazságot szolgáltatnak ennek a formátumnak is, de egyelőre kevés van belőlük, és nagyon drágák, így aztán nem valószínű, hogy egy kis mozi, amelyik éppen temérdek pénzt beleölt a 2k-rendszerbe, egyhamar upgradelne 4k-ra. Az is megemlítendő, hogy egyelőre nagyon kevés film elérhető 4k-s DCP-n. Híres-hírhedt példa a új Star Wars: az Ébredő erőt ugyan 35mm-es és 70mm-es filmre forgatták, de mindössze 2k-s DCP-n forgalmazták.

2k-s flat és scope méretarányok

A filmtekerccsel való összehasonlításban az is kiemelendő, hogy a moziforgalmazásban a celluloid folyamatosan romlott, nemcsak vetítés, hanem össze- és szétszerelés közben is. Premiernapon a nézők még egy érintetlen kópiát láthattak, de akik hetekkel később kerültek a moziba, csak egy karcolásokkal, porral és ujjlenyomatokkal teli szalagot bámulhattak, ráadásul a tekercsek közti átmenet is egyre hirtelenebb lett, hiszen általában minden ragasztáskor és szétszedéskor kivágtak egy-két kockát a filmből. Persze, ez mind hozzátartozott a film varázserejéhez. A legtöbb kritikus egyből azt jegyezte meg az átálláskor, hogy a digitális vetítés ridegebb, mozdulatlanabb, miközben a filmnek van egy finom, otthonos villódzása és remegése a perforációk lazulása miatt – és ez így van, a filmeknek ez a fajta varázsa teljesen eltűnt.

A bizonytalan jövő

Mindezekkel együtt a digitális átállás jobban sikerült, mint ahogy azt a 6-7 évvel ezelőtti pesszimista vélemények sugallták. Igen, sok mozit hirtelen bezártak, viszont sok új mozi megnyílik, főleg, hogy a felszerelések árai lassan, de egyre csökkennek. Az olcsóbb terjesztési költségek pedig nemcsak a nagy stúdiókat, hanem a kisebb, független forgalmazókat is segítették, akik most simán megtehetik, hogy az összes moziba egyszerre küldik a filmjeiket – nem megy rá a gatyájuk az egyetlenegy kópia előállítására, és nem is kell DVD-re fanyalodniuk. Manapság már open-source szoftverek is léteznek, amelyekkel akár otthon is előállíthatunk DCP-t, így aztán bárki elküldheti a filmjét fesztiválokra vagy mozikba.

Igen, vannak még minőségi problémák, de problémák voltak a filmtekercs idejében is, és problémák mindig is lesznek, főleg ha a mozik megelégszenek a legkevesebbel az alkalmazottak számát és képzésüket tekintve. Másszóval a problémák forrása nem is feltétlenül a technológia, hanem a moziműködtetői politika és az alkalmazottak alulképzettsége.

Mindazonáltal úgy gondolom, hogy nem kéne teljesen feladni a filmszalagot. A régi, történelemmel rendelkező mozik meg kéne őrizzék a régi felszerelést, hogy amikor csak lehetőség adódik, használhassák. Nemcsak azért, mert a filmtörténet része, hanem mert egy teljesen egyedülálló vizuális élmény. Ráadásul mind a mai napig vannak filmek, amelyeket a rendező filmre képzelt el, és a DCP mellett 35mm-es, sőt 70mm-es filmen is forgalmaznak: Aljas nyolcas, Interstellar, Saul fia stb.

A digitális jövő ezekkel együtt egy nagy ismeretlen marad. Hány évig működnek a gépek, amíg teljesen ki kell őket cserélni? Lesznek majd cserealkatrészek a ma gyártott projektorokhoz? Jön egy újabb szabvány, ami mindent a feje tetejére állít majd és cserélhetünk ki újra mindent? Vagy a közönség úgyis ismét elpártol a moziktól, amint a szintén digitális home cinema-rendszerek (UltraHD!) egyre jobbak és egyre olcsóbbak lesznek?

[Románból fordította Jakab-Benke Nándor]