Azt talán már minden, filmek iránt érdeklődő ember tudja, hogy Tarantino az új filmjét, az Aljas nyolcast 70 mm-es, ultra széles filmszalagra forgatta, és hogy Amerikában (és Európa jobb helyein) emígy, eredeti formájában, ún. roadshow-vetítéseken is meg lehetett nézni. Azt talán már kevesebben tudják, hogy mitől is jó ez. Mi is csak sejtettük, így hát kipróbáltuk.
Nem csoda, hogy kevesen tudják, főleg Európa ezen felében, hiszen egy régóta halottnak hitt film- és vetítési formátumról van szó: az anamorf lencsével filmezett Ultra Panavision 70 technikát utoljára 50 évvel ezelőtt használták a Khartoumban, de addig is csak egy maroknyi film készült vele: jellemzően hosszú, költséges és látványos bibliai, történelmi vagy westerneposzok. A szférikus lencsét használó tesója, a Super Panavision 70 sem volt túl hosszú életű, a 60-as évekbeli rövid virágzás után ezek a drága forgatások és főleg vetítések egy-két jelenkori filmőrült rendező szent buzgólkodását leszámítva (Christopher Nolan, Terrence Malick és Paul Thomas Anderson filmjeinek több-kevesebb jelenete) végleg a filmmúzeumok és a különleges retrospektív vetítések homályába lettek száműzve, 2011–12-ben pedig Hollywood könyörtelen urai még a több mint 100 évig szolgáló, általános sztenderdként működő hűséges 35 mm-es filmet is kipenderítették a mozikból, a teljes forgalmazási és vetítési szisztémát az olcsóbb (noha ez a jegyárakban nem tükröződik), de legalább szarabb digitális DCP-rendszerekre cserélve.
A most felnövő mozijáró-generációnak valószínűleg soha a büdös életben nem lehet látatlanban elmagyarázni, hogy ez mitől akkora hatalmas tragédia. A különbség nagyjából olyasmi, mint a vaj és a margarin között – és ugyebár, iparilag a kenhetőség jobban számít, mint az íz. Pláne, hogy a margarin-képkockák 99%-án ma már amúgy is lesz valamiféle digitális utómunka, legyen szó ártalmatlan színezésről vagy a zöld makett helyére montírozott tigrisről. Mindegy, ez most nem egy újabb filmsirató szöveg akar lenni, de ha a vaj-analógiánál maradunk, akkor a 70 mm-es, görbített, nagyonszéles Cinerama-vásznas roadshow-vetítés olyan a pár évvel ezelőtt szívendöfött sima 35 mm-es mozizáshoz képest, mint a gyöngyözve sárgálló, 82 fokos zsírtartalmú, igazi parasztasszony által köpült vaj a 60 fokos, gazdaságos teszkóvaj mellett. Nagyobb, szebb, élettelibb, álomszerűbb, gazdagabb, mozisabb, filmesebb.
Épp ezért nem is hozzák Európának eme lepattant, a fakó 2K-nak is örvendező szegletébe, pláne hogy már nem is nagyon létezik erre alkalmas terem és vetítő errefelé – s talán nem is létezett soha, hiszen ne feledjük, ez a technika a 60-as évek elején volt érdekes, s a haldokló Nyugat ópiumáról van szó. Szerencsére a bécsi Gartenbaukinót pont a 60-as években építették, és ellátták ezzel a rendszerrel, ők pedig jó érzékkel nem hajigálták ki a gépeket és a lencséket a digitalizálás első szelére, így most aztán jól meg lehetett nézni az 1963-ban, pont a szélesvászon virágzása alatt született rendező új filmjét, ami a mester szokásához híven nemcsak tartalmában, hanem formájában is idézetekkel teli – ezúttal épp ezt a filmtörténeti korszakot idézi meg. (Szinte) teljes pompájában.
A filmről már jelent meg kritika a Filmtetten, így nem csapnék bele, annyit jegyeznék meg csak, hogy maga a műsor roadshow- és filmeposzjellege maximálisan ki lett használva: végre átélhettük, hogy milyen egy háromórás film közepére ékelt 15 perces szünet, annak minden dramaturgiai és fiziológiai (lehet pisilni) előnyével, felfoghattuk a nyitányzene szerepét, láttunk moziban felgördülő, óriás, rojtos függönyt, kaptunk műsorfüzetet, mint a színházban vagy operában. Ennek fényében a digitális mozizás tényleg olyasmivé törpül, mint ahogy épp Tarantino fogalmazta pár éve Cannes-ban: közösségi tévézés nagyvásznon. Ami nem feltétlenül rossz dolog, készülnek jó történetek digitálisan is, sőt, de a film és a videó közti szakadék egyre mélyebbnek tűnik (akkor is, ha mindkettőt mozinak hívják), azáltal, hogy a digitális produkció a történetmesélésre – és a mesélésre érdemesnek tartott sztorik kiválasztására – is visszavonhatatlan hatással van. Ne áltassuk magunkat: a videó videó marad. És ez akkor érződik igazán, amikor a tökéletlenül villódzó, de mégis százszor élettelibb képeket nézzük egy óriási vásznon. Amikor bármilyen közel ülünk a vászonhoz, nem fedezünk fel pixeleket, a kép kép marad. Amikor a piros tényleg piros, és a fehér tényleg fehér, s közöttük ott az összes elképzelhető árnyalat. Amikor a celluloidon ejtett karcolás hibát jelent, de ugyanakkor azt is, hogy valamiféle valóság történt a kamera előtt: volt egy jelenlét, ami megváltoztatott egy kémiai anyagot. A film hazugság, a videó viszont csalás.
.jpg)
Igen, folyó év februárjában egy maréknyi erdélyi filmbolond (zömében volt sapientiás filmszakos) elautózott Bécsbe, hogy megnézzen valamit, amit sohasem látott addig, és valószínűleg nem is fog többé (habár a mozi vezetője vetítés előtt beígérte a 2001: Űrodüsszeiát és az Arábiai Lawrence-et a közeljövőre). És noha mindenki szeretett volna több totált és több külső felvételt látni Tarantinótól (igaz ami igaz: van némi irónia abban, hogy a filmtörténet leglátványosabb korszakát, a mozgókép apotheózisát egy szinte végig egy helyszínen és kevés szereplővel játszódó filmmel idézi meg), az élmény transzformatív volt. Ceremoniális alkalom. Egy letűnt korszakról szól, ugyanakkor ott volt benne valaminek az ígérete: hogy talán nem kötelező meghalnia az igazi filmnek. Elvégre operák is léteznek még a mai napig.
S akkor a film címéhez méltóan, álljon itt nyolc mondat a kirándulás nyolc résztvevőjétől.
„Ha földönkívülieknek kéne filmet mutatni, biztos celluloidon mutatnám, sőt, 70 mm-en, sőt lehet, hogy pont egy Tarantinót – csak nem biztos, hogy pont ezt.”
Kürti István, operatőr
„Tarantino filmje pont abban okoz csalódást, ami az egyik technikai húzóereje is: a zárt terekben nagyon nehezen érvényesül az ultraszéles vászon – és bár még mindig óriási élmény filmről vetített mozgóképet nézni, kár volt pont erre a filmre visszahozni a hamvaiból.”
Tőtszegi Szilárd, colorist
„A film a monumentális kezdősnitten túl sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, de a 70 mm-es képminőségre meg az extraszéles képformátumra bármikor befizetnék újra.”
Bertóti Attila, animációsfilm-rendező
„Egészen biztos vagyok benne, hogy ha ezt a filmet egy laptopon néztem volna, akkor egyszer csak lecsaptam volna a képernyőt, mert az előkészítés iszonyatosan hosszú és színpadias volt, de 70 mm-es filmről nézve csak ámultam a színészek és a fények, a vér, a szálló por és a hó játékán. Bárcsak lenne folytatása!”
Búzás Anna, médiaoktató
„Vagányul remeg a kép (valószínűleg mert film), néhány klasszul kiégetett beállítás (valószínűleg mert 70 mm), vagány vérhányós jelenet (valószínűleg mert Tarantinónak még maradt kis humora a fanyarabbikból), jó volt összeségében (valószínűleg mert többszáz kilométert utaztam érte, mint a zarándokok Csíksomlyóra, ahol ha nem is kerülnek közelebb Istenhez, de a hosszú út után jobban esik az ima és a parizeres szendvics – ami valószínűleg bécsiszeletes).”
Pál Botond, rendező
„A filmről szinte mindegy mit írok, de volt abban a moziban valami... másodpercekkel a vetítés előtt egy redőzött, félig áttetsző vörös függöny takarta a vásznon készülő varázslatot, lassan emelkedni kezdett, s mint valami rutinból vetkőző szerető, a celluloid-fénytest feltárta magát.”
Iszlai József, hang
„A film igazán csak szélességében tud nagyobb lenni, »magas« filmek nincsenek, ebben pedig az a nagy rendezői kihívás és az az izgalmas, hogy ezt a széles képet meg kell tölteni tartalommal, mozgással, koreográfiával – talán jobban örültem volna, ha nem egy kamaradrámát látok, sok szuperközelivel, de nem panaszkodom: 50 éve halott formátumot nézhettem, ami valljuk be, nem sokaknak adatik meg.”
Dunai László, vágó
„Tarantinónak 70 mm-es filmre se fér rá az arca. Hálistennek!”
Bán Attila, rendező
