Nemrégiben két ázsiai nagyágyú is úgy gondolta, eljött a spagetti-western előtt való tisztelgés ideje, s egymástól függetlenül, ám nagyjából egy időben alkották meg abszurd játékfilmjeiket. A koreai Kim Ji-woon (Két nővér), összehozta a Sergio Leone-inspirálta The Good, the Bad and the Weird-et, a japán Takashi Miike pedig megcsinálta a Sukiyaki Western Djangót.

A Távol-Keleten is szeretik a westernt, és Nyugaton is szeretik a szamurájos filmeket – tudjuk ezt Kuroszava óta. Itt nemcsak A hét szamurájra és A hét mesterlövészre kell gondolni, hanem a többi ping-pongozásra is: Kuroszava elkészítette A testőrt, melynek nyomán Sergio Leone elkészítette az Egy maréknyi dollárértet, melynek nyomán Ka-fai Wai elkészítette a Peace Hotelt, melynek nyomán Walter Hill elkészítette a brúszviliszes Az utolsó emberiget… és ki tudja, hol (lesz) a lista vége.

Takeshi Miike az a rendező, aki legalább két filmet fejez be, mire az olvasó ennek a szövegnek a végére ér, így talán nem csoda, hogy mindent ki akar próbálni, még ezt a legendás olasz–amerikai műfajt is. Sokunkban ott él a kép, ahogy Franco Nero vonszolja a koporsót Sergio Corbucci Djangójában – nos, a japán fenegyerek ennek apropóján összehozott egy „vadkeleti” filmet. Ha van spagetti-western, és a spagetti egy olasz kaja, akkor legyen sukiyaki western is, lévén a sukiyaki japán eledel. És ha már tisztelgünk, szerepeljen benne a filmes hommage nagymestere, Quentin Tarantino is.

Ami Tarantinót illeti, ő inkább egy popkultúra-kullancs. Évek óta nem tesz egyebet, mint „tiszteleg”: a Jackie Brownnal a blaxploitation-, a Kill Bill-lel a kung-fu-, a Halálbiztossal pedig az autósüldözős grindhouse-filmek előtt. Gyengécske alkotásokat készít olyan műfajfilmek hátán, amelyek nem kis mértékben attól jók, hogy gyengék. Ez az attitűd, úgy tűnik, ezúttal átragadt Takashi Miikére is. A Sukiyaki Western Djangóban japán cowboyok sürögnek-forognak, és borzalmas akcentussal kiabálnak egymásra angolul. Még Tarantino is úgy beszél, mint ők, amikor elkezdi, hogy „Da saund of da Gion Shoja tamper bells…” Popkult a köbön ez film, hiszen a szereplők nem hagyományos spagetti-cowboyok, hanem divat-punkok, akik egyszerre megtestesült anime-figurák és börleszk-karakterek. Miike filmbeli városkájának megvan minden jellegzetessége, amivel nyugati westernekben találkozunk, csakhogy itt torii (a japán székelykapu) alatt átlovagolva jutunk a főtérre, a belterek japán díszeket kapnak, a szereplők pedig nemcsak coltokat használnak, hanem számszeríjat és szamurájkardot is.

Egy magányos lovas érkezik a városba, ahol éppen dúl a háború két klán – a fehérek és a vörösek – között. A legtöbb városlakó már elmenekült, a maradék pedig abban reménykedik, hogy majd az idegen valamilyen módon véget vet a sok vérontásnak. Nagyjából ennyi a követhető sztori. A többi jellegzetesen Miike-féle őrület. Mintha minden a véletlenre lenne bízva, csak úgy történnek az események. Értjük, hogy mi van, csak azt nem, hogy éppen miért. A rendezőt nem igazán érdekli, hogy a spagetti-westernekben – meg úgy általában a hosszabb filmekben – van egy követhető történetszál, ami, ha minden igaz, ok-okozati összefüggések nyomán bomlik ki. Az ő filmjeinél ez legtöbbször nem is baj, ám ezúttal mégis hiányzik.

Nagyjából így fest az összhatás: Miike lecsippent valamit ebből a műfajból, majd abból, aztán az egyik rendező stílusát nyúlja le, majd egy másikét (azazhogy: tiszteleg), közben felhasználja a mangák vizuális világát, és mikor nem jut eszébe semmi használható, benyom egy kis vérfürdőt (ami, megjegyzendő, távolról sem olyan durva, mint azt megszokhattuk tőle).

Igazán sajnálatos mindez, hiszen ott áll az asztalon minden, de minden, amiből egy remek filmet lehetett volna készíteni, de ő ahelyett, hogy szépen elrendezné az ínycsiklandó terítéket, letolt nadrággal fölé guggol, és…

Azt viszont el kell ismerni, hogy a film jól néz ki. Gyönyörűen fényképezett harsány képeket látunk, amelyek – bármilyen stílust is használjon éppen a rendező – alaposan kielégítik látványra éhes szemünket. A szín- és fénykezelés tökéletes (mondjuk nem is elsőfilmes alkotóról van szó). És persze ötletes/vicces filmes trükkökkel is találkozunk, például amikor a hős kiugrik az ablakon, és mivel a lova még nem érkezett az ablak alá, a kamera néhány másodpercet korrigál, hogy az időzítés tökéletes legyen, a hős pontosan a ló hátára essen.

De elég-e ennyi?

Sergióék rajongói találhatnak némi élveznivalót a Sukiyaki Western Djangóban, lévén, hogy a film viszonylag hűen követi a műfaj kliséit, csak természetesen kificamítva, és ez néha poénos. A történet nincs agyoncsűrve-csavarva, nagyon is egyenes, mindössze agyon van terhelve dramaturgiailag fölösleges és értelmetlen elemekkel. A Miike-rajongók többsége számára valószínűleg csalódás lesz. Nem annyira elszállt, mint a rendező ismertebb filmjei, ahol pedig mégis, ott nem igazán érdekes. A film első egy órájában Miike elpuffogtatja az összes munícióját, amit erre a műre tartogatott, a maradék egy óra nem hoz semmi újat, hacsak az unalmat nem számítjuk annak.

Van tehát egy őrült japán rendező, aki lerója tiszteletét a spagetti-western előtt, azon belül is Clint Eastwood előtt (a főszereplőt láthatóan az amerikai sztár westernkaraktere alapján mintázták, plusz a kocsma neve is Eastwood’s), meg Corbucci előtt, majd pedig Shakespeare, de még Kuroszava előtt is. Viszont nem kerülhetjük meg a kérdést: és akkor mi van?