Nem túlzás azt állítani, hogy sokat köszönhetünk dr. Nikolaus Wostrynak: a fennmaradt magyar némafilmek egytizedét. Egész pontosan az osztrák archívum filmrestauráló csoportjának vezetőjeként ő azonosított néhány elveszettnek hitt magyar némafilmet a gyűjteményből (Vihar után, 1918, r. Sugár Pál; Rabmadár, r. Sugár Pál, 1929; A skorpió – részlet, r. Kertész Mihály, 1918; Az utolsó hajnal, r. Kertész Mihály, 1917; Dada, r. Damó Oszkár, 1919; Mikor a szőlő érik, r. Josef Stein, 1921). Az osztrák archívum kollekciójáról, egy újabb eltűnt osztrák vagy magyar film előbukkanásának esélyeiről, valamint a digitalizálás és a némafilmek viszonyáról beszélgettünk vele.

Milyen gyűjteményei vannak az osztrák filmarchívumnak, melyek a főcéljai?

Az archívum osztrák vagy Ausztriához kapcsolódó filmeket gyűjt össze. Olyanokat is, amelyek az első világháború előtt készültek Ausztriáról, akár francia filmeket is – mindent, aminek Ausztriához köze van. Másrészt pedig vannak különleges kollekcióink is, főleg korai, a mozizás kezdeteihez kapcsolódó anyagok, 1914 előtt filmek.

dr. Nikolaus Wostry

Hogyan indult be az osztrák filmipar, mennyi film készült a némakorszakban? Ezekből hányat lehet ma megtekinteni?

Ausztriában kicsit később indult be a nagyléptékű filmprodukciók kora, mint például Magyarországon. Már a legelején nemzetközi produkcióval kezdtük, de egy igen sajátos szegmensben: 1906 és 1907 között Ausztria az ún. Herrenabend-filmekkel dobbantott. Ezek főleg a férfipublikumnak szóltak – nem pornófilmek voltak, de erőteljesen erotikus „hátterük” volt. Ezek a filmek széleskörű nemzetközi forgalmazásba is kerültek, így ezek voltak az első híres bécsi filmek. A cenzúra miatt a gyártásuk abbamaradt 1910–1911-ben, és kellett még egy pár évet várni, amíg újraindul a  filmipar Ausztriában. Az első világháború ilyen értelemben nagy lehetőség volt Ausztria számára: a központi hatalmak izoláltáságában éppenséggel el lehetett kezdeni a saját filmgyártást, mivel nem volt konkurrencia a piacon. Nem volt semmi más, csak német filmek, (egyébként egész jó) magyar filmek és majd az osztrák filmek. Ez volt a kezdet, az első világháború vége felé.

A nagy változás a háború vége után jött, 1919 végén, 1920-ban, az infláció kezdetén. A filmgyártás Ausztriában roppant olcsó lett a világ többi részéhez képest, így aztán ebben a rövid, 1920 és 1921 közti periódusban nagyon sok film készült, évente 100–120. Ez volt az osztrák filmgyártás csúcsidőszaka, hatalmas volt a lendület. A monarchia széteséséig több mint 450 film készült, és 1919-től a némakorszak végéig, 1930-ig további több mint 1000 film készült.

S hogy mi maradt meg? A monarchia korszaka eléggé kevéssé ismert ilyen szempontból, így minden egyes megtalált vagy felfedezett film nagyon fontos, és hatalmas örömöt jelent nekünk. Konkrétan a 20-as évekből a filmeknek 10–15%-a maradt meg. De már ez is nagy dolog: képzeljük el, hogy mi marad annyi év után egy színházi előadásból? Ha a filmekből kevés is maradt fenn, legalább látjuk abból a kevésből, hogy hogyan néztek ki. Ilyen értelemben hatalmas a veszteség, de egészen reprezentatív a fennmaradt anyag is.

Orlacs Hände (The Hands of Orlac / Orlac kezei), 1924

Mennyi eredeti anyag, hány kópia van az archívumban?

Ez eléggé egyenlőtlen, attól függ, hogy melyik periódusról van szó. Például az 1906 és 1911 közötti erotikus korszak eléggé érdekes, mert  a hatóságok leállították ugyan a termelést, és azt mondták, hogy minden negatívot és kópiát el kell égetni, de ebben szerencsére a régi monarchia nem volt eléggé hatékony. Így aztán ebből az első periódusból a leforgatott filmek 60%-a megvan, sőt, a legjobb minőségben: nagyrészük eredeti negatív.

De a következő korszaknak, az 1910 és 1919 köztinek alig 10%-a élt túl. A monarchia utáni periódusban már jobbacska ez az arány, a filmek 15%-a megvan. Ezt a korszakot egyébként a változatosság és a minőség jellemzi. Itt meg lehet említeni pár ismert magyar rendező nevét is, a Korda Sándorét, vagy a Kertészét. Néhány a filmjeik közül fennmaradt, ezek egészen különleges leletek. Nagy lehetőséget jelent, hogy az osztrák játékfilmeket exportálni kellett, mert hazai piacon alig 10%-át hozták vissza a költségeknek. Így elég jó a valószínűsége annak, hogy találunk még osztrák filmeket külföldön.

A dokumentumfilmekkel egész más a helyzet. Viszonylag olcsón és könnyen le lehetett őket forgatni, és nem is forgalmazták ezeket széles körben. Sokszor csak pár helyen, egyetlen kópiáról vetítették őket. Sőt, még a címekről is alig tudunk, mert ritkán maradtak fenn újságokban vagy hírlevelekben. Így aztán az egyetlen forrás ezekhez filmekhez a filmek maguk. Óriási mennyiségű dokumentumfilm maradt fenn a némakorszakból, több mint kétezer! De képtelenek vagyunk megmondani, hogy ez az összes dokumentumfilmnek hány százaléka, egy töredéke, vagy szinte a összes. Egyszerűen nincs másodlagos információnk ezekről, mert nem számítottak fontosnak, nem lelhetők fel róluk információk újságokban.

Mi a stratégia az eltűnt némafilmek felkutatására? Partnerek más archívumokkal?

Ezért szép filmarchívum-specialistának lenni: folyamatosan keresünk valami „újat”. Soha nem állunk le. Nagyon jó a kapcsolat a különböző nemzeti archívumokkal, és ez így normális. Egyedül nem érhetsz el semmit. Kellenek a többiek, kellenek a partnerek. Például a magyar filmarchívummal nagyon jó az együttműködés, és szükséges is, a két ország közös múltja miatt, segítjük egymást. Voltak magyar filmek az osztrák archívumban és fordítva. Ez a kapcsolat nagyon fontos: például találtunk egy némafilmet, nézegettük, és beszélgettünk róla: ez biztosan osztrák! A típus, a stílus, minden hasonlított, még az épületek és a kultúra is, de valami mégsem stimmelt, nem tűnt teljesen osztráknak. És a végén a magyar kollegák segítségével sikerült kideríteni, hogy bizony egy elveszett magyar némafilm volt.

Melyik a kedvenc ilyen sztorija a magyar némafilmek azonosításához kapcsolódóan?

Gyerekkorom óta gyűjtő vagyok, és volt egy kedvenc filmem. Egy Phoenix-filmdarabka volt, csak egy kis részlet német inzertekkel, és nem tudtam honnan származik. Imádtam, gyönyörű volt képileg, sokszor levetítettem egy régi projektoron.

Mire a magyar archívumba vetődtem, már szinte meg is feledkeztem róla. És megláttam egy plakátot, amin felbukkant a Phoenix-logó. Ugyanaz, amit ismertem az inzertekből. „Nagyszerű – mondom, – azt hiszem, hogy van egy Phoenix-filmem.”  Kurutz Márton a magyar archívumtól megerősítette: igen, ennél a cégnél készítette Kertész a legtöbb filmjét. Gondolkoztam: „Kertész… ismerem az osztrák filmjeit, vizuálisan gyönyörű, finom filmek. A megmutatás és elrejtés mestere volt. Istenem, mennyire szeretem ezt a filmet, és megvan benne az a különös kvalitás, amit az osztrák Kertész-filmekből ismertem. Lehet hogy van valami kapcsolat?” – megmutattam a filmrészletet a Magyar Filmarchívum munkatársainak, akik be is azonosították Az utolsó hajnalt.

Tehát van esély „új” filmeket találni? Hogyan lehetséges ez?

Az ok nagyon egyszerű. Egy archívum esetében a kollekció sokkal nagyobb, mint amit a személyzet erőforrásilag vagy a kutatás irányába be tud szorítani. Például az első világháború egy nagyon fontos korszak, mindenki ráfókuszált és megpróbált filmeket keresni abból a periódusból. És sok film kapott figyelmet, sokat beazonosítottak: „ez nem angol, és nem is francia, lehet hogy magyar vagy osztrák”.

A másik dolog pedig az, hogy sokkal könnyebb teljes filmet azonosítani, mint részleteket, főleg némafilmnél. Viszont nagyon ritka, hogy teljes film fennmaradjon ebből a korszakból, leginkább csak részletek vannak, akár pár méter film. Egy nemzeti archívum munkatársának ezek sokszor nem voltak annyira fontosak, de hálistennek mostanában egyre nagyobb figyelmet kapnak az ilyen töredékek is – ez felszínre hozhat újabb filmeket.

Mennyi ilyen, azonosítatlan film vagy filmrészlet van Önöknél?

Nem tudok pontos számot mondani. Több száz, akár több ezer részlet is lehet. De a származási helyüket néha viszonylag könnyen ki lehet deríteni. Ha úgy gondoljuk, hogy ez magyar film lehet, azonnal hívjuk a magyarországi kollegákat. És nagyon sok amerikai filmünk van a 20. század első évtizedéből.

Milyen az osztrákok reakciója egy „új” némafilmre? Van sajtóvisszhangja egy-egy leletnek?

Úgy gondolom, hogy az ausztriai közönség értékeli ezeket a filmeket, mert jelentenek valamit, a kultúránk részei, és mi megpróbáljuk őket a közönségnek elérhetővé tenni, mert a mi saját filmtörténetünk. Van egy nemzetközi, Viennale nevű fesztivál, ahol gyakran tartunk retrospektív vetítéseket, főleg osztrák némafilmekből, így próbálunk figyelmet irányítani rájuk. Régebb sokkal kevesebbet tudtunk az osztrák némafilmes múltról, az utóbbi pár évtizedben fejlődtünk sokat ilyen értelemben, sok fennmaradt filmet találtunk meg. Eljött az idő, amikor előállhattunk: íme, az osztrák némafilm! Némelyikük egyszerű kommersz produkció, másokban viszont van valami különleges, izgalmas. Az osztrák fickiót külföldnek (is) gyártották, így aztán volt egy nyomás, hogy az piacképes és sikeres legyen. Megemlíthetjuk ismét Kertész Mihályt, aki igen jó rendező volt, és konkrétan a külföldi piacra készített itt filmeket, nem belföldre. Mesterfokon beszélt egy nagyon érthető, nagyon sokakat megérintő filmnyelvet.

Sodom und Gomorrha, 1922

Eme vetítéseken kívül ezekre a filmekre különböző DVD-kiadásokkal is fel szeretnénk hívni a figyelmet, de az internet lehetőségeit is szeretnénk kihasználni. És folyamatosan kell beszélni a némafilmekről, amelyek igazából sohasem voltak némák, és ritkán csak fekete-fehérek. A némafilmeknek volt színe és volt egy bizonyos bemutatási módja. Ezeket a filmeket prezentálták a nagyérdeműnek, és utólag is így kell értékelni őket, egységben: kép és zene egységében.

Mekkora az osztrák filmörökség szerepe az ausztriai kultúra egészében?

Ez egy roppant fontos kérdés nekünk, archivistáknak. Őszintén, ausztriai szinten vannak más művészetek – zene, színház, opera –, amiket magasabbra tartanak a nemzeti kultúrtörténet szempontjából, a mozi egyébként is egy nemzetközi értékelésű dolog… De nem csak művészetként kell értékelni a filmet – mert nemcsak az. Forrásként  is lehet értékelni: megörökít valamit a korszellemből, autentikusabban tud átadni mondjuk egy bizonyos atmoszférát, mint más művészetek vagy kifejezésmódok. Tehát egyszerre műalkotás is, nagyon erős művészeti ág, a 20. század legfontosabb kifejezésmódja, de történelmi forrásként is roppant fontos lehet.

Hogyan hat a digitális korszak az archiválásra? Restauráláskor például analóg vagy digitális technikát használnak?

Úgy gondolom, hogy ez leginkább személyes döntés. Mi digitálisan restaurálunk, de általában véve, ha analóg filmről beszélünk, analógként akarjuk megőrizni őket. Igazából a film nem kötődik a technológiához. Én archiválóként nagyon jól elvagyok az analóg filmekkel. Sőt, kicsit félek, mert úgy gondolom, hogy a digitális „film” sokkal „sérülékenyebb”. Ezeket a filmeket az elkövetkező generációknak (is) meg kell őriznünk, és a film, a celluloid, nyersanyagként sokkal stabilabb. Példaként a római vagy görög szobrokat, műemlékeket lehet felhozni: nagyon sok megmaradt a mai napig, tehát eredeti forrásokat vizsgálhatunk, legtöbbször szállítás nélkül, eredeti lelőhelyeiken, megfoghatóak. A digitalizálással ez teljesen megváltozik. Nincs tapintható műtárgy, nem lehet semmit megfogni, csak egy roppant sűrű információhalmazod van. S az információ nagyon rövid időn belül szállítható, a nyersanyag sérülékenységétől függetlenül. És ez ma normálisnak tűnik, de évtizedeken, évszázadokon belül ki fog vigyázni ezekre? Nagyon szkeptikus vagyok ebben az értelemben. A kultúránk nem fog ezzel foglalkozni, úgy érzem, hogy a digitális meg fog halni.

dr. Nikolaus Wostry

De most már minden filmet digitálisan forgatnak.

Igen, nincs anyaga. Ha megkérdezted a Kodakot, azt mondta volna, hogy igen, a filmnek erősen árt a nedvesség, de azért 20 évig kibírja. És igen, mi, restaurátorok is úgy tartjuk, hogy a celluloid nagyon sérülékeny anyag egy bizonyos szemszögből. De nézd: némafilmekről beszélünk, száz éves példányokról, amik még mindig léteznek, még az eredeti Lumière-filmeket is megemlíthetjük. A színházban minden egyes előadás után elillan az elmény. A film viszont – egy bizonyos időben – egy nagyon stabil módja volt az emberi érzelmek, kifejezések megőrzésének. Most digitális korban vagyunk, és a kultúra és a technika is teljesen megváltozott. A jelennek létezik, és noha a jövőbe mutat, senki sem gondolkozik a megőrzésén, a fenntartásán. Szóval úgy gondolom, hogy a digitális technika nem egy magától értetődő, inherens konzerválási módszer.

(Fordította Jakab-Benke Nándor)