A brit filmrestaurátor Kevin Brownlow a némafilm megszállott szerelmese. „Bölcs és odaadó” filmmentő munkásságáért 2010-ben Oscar-díjjal tüntették ki. Pordenonéi beszélgetésünkben réges régi történetek, arcok, képek, dallamok, hangulatok bukkantak fel, a némafilmes korszak örökségének bűvös kavalkádja örvénylik.
Hogyan lett a mozi szerelmese?
Moziba először négyévesen, 1941-ben ültem be, Walt Disney Hófehérkéjére. A legmélyebb benyomást a mesefilm előtt levetített háborús filmhíradó hagyta bennem. A gyönyörű, 35mm-es, tökéletes minőségű felvételen pár katona menetelt a kamera felé. Meg voltam győződve arról, hogy bemasíroznak a mozi termébe. Nagy csalódást éreztem, hogy csak úgy eltűntek a semmiben. Amúgy a Hófehérkéről sírva szaladtam ki, annyira megrémültem a boszorkánytól. Édesanyám hiába magyarázta nekem, hogy ez csak film. Végül visszaráncigált a terembe.
A következő iskolám igazgatója a téli hónapok minden harmadik vasárnapján vetített. Ezeken a vetítéseken döbbentem rá, hogy milyen egyszerűen lehet mozit varázsolni: nem kell hozzá más, „csak” egy sötétített szoba, vetítőgép és vászon. Évekig nyaggattam a szüleimet, hogy vegyenek nekem egy vetítőgépet. Végül ígéretet kaptam egyre, de a nagy lelkesedés közepette nem voltam elég pontos, és filmvetítő gép helyett diavetítőt kaptam. Ha látták volna azt a csalódott képemet! Na, de a következő karácsonyra kaptam egy kurblis filmvetítőt. Két film járt vele: egy Mickey Mouse-rész és a Spithead Naval Review (1935).
Miután ezeket rongyosra tekergettem, 11 éves fejjel elindultam tekercsekre vadászni London utcáin. Ilyen-olyan boltokban keresgéltem, de mindenki hamar rám csapta az ajtót, mert pénzem nem volt, csak nagy szám. Végül találkoztam egy kedves boltos bácsival, aki számos nagyon ritka film 9.5mm-es kópiáival büszkélkedett. Kaptam tőle hármat, hazavittem és megmutattam a szüleimnek, mire ők azt mondták: „Né, az egyikben Douglas Fairbanks játszik!” Ismerősen csengett a neve, rohantam a könyvtárba, hogy informálódjam, és véletlenül pont oda nyitom ki a vaskos könyvet, ahol az én filmemből van egy képkocka: American Aristocracy (1916) – állt alatta. A következő oldalon Iris Barrel írása, miszerint ez volt Fairbanks első nagy sikere a Triangle Film Corporationnél. Nem sokkal később meséltek nekem a British Film Institute-ról, így hát odamerészkedtem és megtaláltam egy katalógusban a filmem stáblistáját, amelynek minden nevét megtanultam és kívülről fújom ma is.
17 évesen már a filmiparban dolgoztam, és sokat hallottam egy Al Parker nevű színészügynökségről, amely olyan tehetségeket fedezett fel, mint James Mason vagy Richard Attenborough. Szöget ütött a fejembe az a gondolat, hogy ez az Al Parker ugyanaz az Albert Parker, aki az American Aristocracyban játszotta a rosszfiút.
Felhívtam az ügynökséget, Parker urat kértem a telefonhoz, és megkérdeztem: „Mond-e önnek valamit az a név, hogy Douglas Fairbanks?” „Hogy a fenébe ne!” – jött a lelkes válasz. „Rendeztem is őt a Black Pirate-ben!” – tette hozzá. Amúgy az volt az első igazán sikeres Technicolor-film, és Douglas Fairbanks egyik legismertebb alakítása. Mondtam neki: „Van itt egy korai film, amiben együtt szerepelnek.” Követelte, hogy azonnal vigyem át neki. Háromszor-négyszer is megnéztük, mert a felesége, Margaret Johnston nagyon élvezte férje produkcióját. Másnap vacsorát szervezett, hogy legjobb klienseinek is szerezzen pár vidám percet – én is ott üldögéltem büszkén James Mason, Trevor Howard, Hardy Krüger társaságában.
Akkorra már teljesen lenyűgöztek a némafilmek, és az Al Parkerrel kötött barátságom sokkal elkötelezettebbé tett. Mindig felhívott, ha megtudta, hogy egy nagyágyú Londonba látogat: „Hé Kevin, King Vidor, Hyde Park Hotel, szaladj, és mondd, hogy én küldtelek!” – így nyílt lehetőségem sokukkal megismerkedni.
De igazán a The Goose Woman (1925) egyik vetítésén éreztem azt, hogy akár egész életemben képes lennék némafilmek után kutakodni. Továbbra is halmoztam a tekercseket otthon, és ahogy gyarapodott a gyűjteményem, rájöttem, hogy milyen hamar, és igazságtalanul feledésbe merült ez a varázslatos korszak. Akkoriban sokan mondogatták nekem, hogy ne törődjem azokkal a vén, néma, iszonyatosan pislákoló, rémesen fényképezett filmekkel, amelyekben ráadásul a színészi játék is nevetséges...
A mama beszerzője
A szülei támogatták?
Igen, hisz édesanyámnak is szívügye volt a mozi, szívesen nézegette a tekercseimet. Tudni kell róla, hogy ízig-vérig frankofil volt. Mindent, ami a francia volt, jobbnak talált bármi másnál a világon. Raláltam egy filmre, a Pêcheur d'islande-ra (Az izlandi halász, 1927), ami Pierre Lotti novellája alapján készült, Sandra Milovanoff-fal és Charles Vanellel főszerepben. Ez a gyönyörű film anyám kedvence lett. Látva rajongását, elhatároztam, hogy beszerzek neki még egy-két francia gyöngyszemet. Hiába keresgéltem, nem találtam. Hogy ne okozzak csalódást neki – nem fogják elhinni –, de készítettem egyet én magam. [Nevet.] A francia vidékek igazán jellegzetesek és az ott forgatott filmekben ez meg is mutatkozik. Én minden hitelességet felrúgva, Londonban, Hampstead Village-ben összetákoltam a saját kis filmecském, egy iskolában tanult Maupassant-novellát „adaptálva”. Borzasztó lett, és el voltam keseredve. Édesanyám azonban nagyon jól szórakozott rajta és bátorított, hogy készítsek még filmeket, mert ha nem, akkor legfeljebb mozigépészként fogom végezni.
Hogyan kerültek Önhöz a Napóleon első tekercsei?
Édesanyám személyes beszerzőjeként ráakadtam egy rettentően pocsék francia filmre, a Le lion des Mogols-ra,amelyet Jean Epstein rendezett, a főszerepben Ivan Mozzsuhinnel, aki később a kedvenc színészem lett. Annyira nem tetszett a film, hogy azon nyomban el akartam passzolni. Felhívtam a filmtárat, ahonnan szereztem és megkérdeztem, hogy nem cserélnék-e el valamire. Azt mondták, hogy csak valami vacak állapotban levő „oktatófilmjük” van, Napóleon és a francia forradalom címmel. Lehangoltan belementem a cserébe.
Megnézve a két tekercset, szüleimmel tátott szájjal maradtunk: soha nem láttunk még ilyen fantáziadús vizuális bravúrokat. Éreztem, hogy kincsre találtam. Rögtön írtam egy levelet a Cinémathèque Française-nek, hogy ha birtokolnak további tekercseket, akkor küldjék át. Hirdetéseket is adtam fel minden lehetséges újságba: „Napóleon kerestetik, bármilyen minőségben!” Rövid idő alatt hat tekercsem lett, tehát kb. egy és fél óra a megfelelő sebességgel. 1954-ben megmutattam Liam O’Leary filmtörténész barátomnak, aki akkoriban a British Film Institute helyettes kurátora volt.
Hetekkel később találkoztam egy Francis Koval nevű újságíróval, akinek volt egy dedikált portréfotója Gance-ról. Kölcsön adta, és én megmutattam Liamnek, aki pár nappal később kinézett irodája ablakán: hihetetlen módon ott állt maga Abel Gance a British Film Institute tábláját betűzgetve. Ez hogy történhetett? Hát úgy, hogy Londonban vetítettek valamit Cinerama-technikával, és kíváncsi volt, hogy mennyiben hasonlít ez az eljárás az ő találmányához, a Polyvisionhez. Nem igazán tudott mit kezdeni magával Londonban, mert nem beszélt angolul. Rótta az utcákat, várva az eseményt. Így vetődött a BFI elé, ahol Liammel szemeztek. Gance örvendett, hogy felismerték, mert már több mint egy évtizede nem jelent meg filmje. Még aznap tartottak egy fogadást a tiszteletére. Én éppen vizsgáztam német nyelvtanból, semmi esélyem nem volt csak úgy elmenni. Liam értesítette édesanyámat a nagy találkozásról. Ő rögtön felhívta az iskola vezetőségét és sürgősen hazakéretett. Szó nélkül elengedtek, mert csak családi halálesetekkor szoktak telefonálni. [Nevet.] Az aznap esti kézfogásunkkal kezdődött a Napóleon évtizedeken át tartó restaurálása.
Azok a mai fiatalok és egy öreg barát
Mit gondol a némafilmek iránt érdeklődő fiatal generációról, amely már nem találkozhat a korszak alkotóival, szemtanúival?
Én mindent megteszek, hogy megismertessem a korszakot az érdeklődőkkel. 1980-ban készítettem egy 13 részes dokumentumfilmet, a Hollywoodot, amelyben 63 amerikai némafilmes veteránt sikerült megszólaltatnom. Ennek ikertestestvére, a Cinema Europe is megszületett 1995-ben. A YouTube-on is megtekinthetőek. Számos napló és memoár is fennmaradt. Most csak egyet emelnék ki: The Adventures with D. W. Griffith. Remek betekintést nyújt a kor világába, ugyanakkor olvasmányos és humoros. Ezt Karl Brown írta, aki a mester egyik segédoperatőre volt, részt vett az Egy nemzet születése, a Türelmetlenség és a Letört bimbók forgatásán is.
A legfontosabb mégis az, hogy magukat a filmeket kellene visszacsalogatni a mozik vásznaira. Lehetőséget adni a fiataloknak, hogy megszerethessék ezeket a filmeket. Lehet, hogy hamar katasztrófába torkollna a dolog, mert ha mondjuk odaállnék egy csoport fiatal elé, akik éppen az Alkonyat legújabb részéről tolonganak kifelé, és azt mondanám nekik, hogy az igazi mozicsillag nem Robert Pattinson, hanem Buster Keaton, akkor csoportoson kiröhögnének. De az is lehet, hogy nem, mert életükben nem hallottak róla. [Nevet.] Ezzel nincs semmi baj, én nem is szeretném senkire ráerőszakolni a saját szenvedélyem. Ha néhanapján mégis elragadtatom magam, felteszek egy Harold Lloyd-filmet a célszemélynek. Ha látom, hogy hidegen hagyja, akkor leállok.
Ha már Harold Lloydot említette: hogyan kezdődött életre szóló barátságuk?
Az első igazi játékfilmem, az It Happened Here forgatásáról vetődtem haza 1962 egyik hétvégéjén. Teljesen kimerültem egy hét folyamatos munka után. Vasárnap reggel úgy döntöttem, hogy a szokásosnál tovább szunyókálok. Azt álmodtam, hogy Griffith-szel sétálgatunk egy stúdióban. Ő körbevezet engem és bemutat egy teljes stábnak, majd haladunk egy folyosón, aminek a végében csörög egy telefon. A készülék felé haladva kissé elmosódnak a dolgok, és arra riadok fel, hogy az én telefonom cseng. Félálomban felkapom a kagylót: „Szevasz Kevin! Na, ki vagyok? Hát, Harooold Lloyd!” Nagyon megörvendtem, mert hónapokig bombáztam rajongói leveleimmel, és semmi válasz nem érkezett. Órákig beszélgettünk, minden kérdésemre kedvesen, részletesen válaszolt, majd elhívott haza hozzá, Los Angelesbe. Így teljesült két álmom egy csapásra: eljutottam az USA-ba és találkozhattam Harold Llyoddal. Gyönyörű, 43 szobás kastélya volt Beverly Hillsben, ahol békésen éldegéltek a feleségével. Az óriási bálteremben volt egy gépzongora, hozzá rengeteg neves szerző műveinek felvétele. Soha nem felejtem el, milyen meghitt érzés volt, amikor édes kettesben hallgattuk Rachmaninov dallamait…
Némafilmek napjainkban
Hogyan látja a némafilmek utóéletét a digitális korszakban, amikor elfelejtődik a film anyagi kultúrája, eltűnnek a zenészek, a gépészek és a vetítőtermek egyéb jellegzetességei? Mit gondol a DVD-n megjelent némafilmekről?
Egy színvonalas vetítés lebonyolítása akár 50 vagy ennél is több ember izzasztó csapatmunkáját jelentette: a zenészekét, a karmesterét, a gépészekét. Sőt külön felelősök is voltak, akik arra kellett figyeljenek, hogy ne deszinkronizálódjon a kép és a zene. Ha valami bakit észleltek, szaladtak a gépészhez és izgatottan utasítgatták: „Tekerd gyorsabban, lassabban!” Nagyon muris lehetett.
A DVD önöknek ugyanaz, mint régebben nekem a 16mm-es vagy a 9mm-es kópiák. Ha színvonalas, korhű élményre vágynak, akkor irány Pordenone!
Mi a véleménye az utólag komponált zenei aláfestésekről?
Nem kellene DVD-re pakolni a filmet, amíg nincs hozzá megfelelő zene. Még az élő vetítéseken is rémes zenét képesek a filmhez rendelni, de annyira, hogy teljesen tönkreteheti filmélményt. Volt azért pár ilyen esetem… Emlékszem, hogy a Holland Filmmúzeum vetítette Abel Gance J’acusse című filmjét egy szál elektronikus gitár kíséretében. Na, képzeljék el, hogy mennyire borzasztó lehetett. Ez a fajta zeneszerzés óriási energiát igényel, ugyanakkor alázatos munka, hiszen a zene csak másodlagos. Az egyik leggyakoribb katasztrófa az, ha a zenész saját magát akarja eladni. Emlékszem mennyire vártam, hogy megnézzem a BFI vetítésén Hitchcock Zsarolását (Blackmail, 1929), de az első pár perc után kirohantam, annyira borzalmas volt a zene. Önmagában éleveztem, de semmi köze nem volt a filmhez.
Carl Davis zeneszerző a szakma legnagyobb mestere, aki a legkiválóbb muzsikát komponálja. A Hollywood-sorozatunk készítése alatt elment az USA-ba, és felkeresett minden olyan élő és elérhető zenészt, aki némafilmeket kísért, és eltanult tőlük minden lehetséges trükköt. Kiemelném egyik legutóbbi munkáját: a Woman of Affairs zenéjét. Clarence Brown filmje, és Carl David játéka maga a gyönyör.
Számos némafilm készül a 21. században: Juha (1999), La Antena (2008), Dr. Plonk (2007), a tavalyi világsiker a The Artist (2011), vagy az idén készült Le Petit Nuage (2012). Mit gondol ezekről a kortárs némafilmekről?
Semmi értelmét nem látom annak, hogy ma némafilmek készüljenek. Ezért is mondtam le hál’istennek arról, hogy a Winstanley-ből némafilm legyen. A befektetett összeget inkább fordítsák az igaziak megmentésére. Egyszer álmodoztam már arról, hogy James Cameron bejelent egy újabb, Avatar-kaliberű, hülye filmprojektet, aztán az erre szánt több százmilliós összeget filmrestaurálásra fordítaná. [Nevet.] Csak a A némafilmest láttam. Közvetlenül azután, hogy lekerült az angol mozik programjáról, számos filmkölcsönző és bolt kirakatba tette a némafilmes DVD-ket. Rajongáshullám söpört végig a fiatalabbak köreiben. Mindezt nagy örömmel fogadtam, és reménykedem, hogy a nagyérdemű világszerte komolyabban fogja venni a némafilmeket.
Sokan vehetnének példát Martin Scorseseről...
Igen, Marty alapítványa kincset ér.
A némafilmek hány százalékát tekinthetjük elveszettnek? Kik a felelősek az ügyben?
Az USA-ban a becslések szerint a némafilmek 73%-a elveszett. A stúdiók az elsődleges felelősek az ügyben. Nem elég, hogy szörnyűséges körülmények között tárolták, de a kezdetben szűkös hely, és a tűzveszély miatt szervezetten elégették őket. Európában és a világ többi kontinensén a potenciális „aranybányák” a magángyűjtők, de legtöbbjük szó nélkül csücsül a kópiákon. Ha jól tudom, egy argentin magángyűjtőnek, megvolt a Metropolis teljes terjedelmében, 35mm-esen. Készített róla egy 16mm-es másolatot, és valamiért elégette az eredetit. A másolatot is annyit nézegette otthon, hogy tele lett karcolásokkal. Ha vigyázott volna rá, és hamarabb előáll vele, nem kellett volna a fél világot bejárni, és már 2010 előtt is láthattuk volna teljes pompájában.
Mi a magyarázat arra, hogy olyan távoli helyeken bukkannak filmtekercsekre, mint Argentína vagy Új-Zéland? (Ld. a Metropolis esete.)
Mire ilyen távolra kerültek hazájuktól a tekercsek, számos mozit bejártak, nagy mértékben károsodtak, és már anyagilag sem érte meg hazaszállítani őket. Dokumentumok szerint, a forgalomban levő filmek hivatalos végállomása Shanghai volt, ahol egy gigantikus speciális filmtár is létezett, de nem lehet tudni mi történt vele.
Ön szerint kerülhetnek még elő olyan mesterművek, mint a Napóleon?
Ha jártak idén Pordenonéban, láthatták, hogy minden második levetített film egy igazi mestermű volt. Imádtam azokat az orosz filmeket Anna Steinnel! Na, azok közül mindegyik mestermű volt, ahogy King Vidor The Patsyje (1928) is. Idén szerintem előkerült a legjobb Weimar-film, a Jenseits der Straße. Csodálatos, hogy 85 év után ismét velünk van.
Dióhéjban az európai némafilmekről
Miben különbözött egy amerikai és egy európai némafilm?
Az európaiak annak érdekében, hogy a megelevenített történetet minél érzékletesebbé tegyék, zseniálisan kihasználták a kameratrükkök és a montázs adta lehetőségeket. Az egyik kedvenc filmem jelenete remek példa erre: Vladimir Volkoff Kean című filmjében Ivan Mozzsuhinnek van egy táncjelenete. Lenyűgöző, ahogy a pörgő zenére már-már csak képkockákat vágott. Abel Gance is remekül használta a montázstechnikákat a La Roue-ban. És hát ott vannak a Napóleon zseniális képei…
Az amerikaiak letettek egy kamerát, felvettek egy totált, majd pár közelit, és azzal léptek is tovább, hogy így időt és pénzt spóroljanak. A közönség persze bezabálta, jöhetett a következő produkció.
Mi a véleménye a magyar filmesekről?
Köztudottan remek érzékük volt a filmkészítéshez. Kordának az irodájában a következő mottó lógott: „Nem elég, hogy az ember magyar legyen!” Barátaimmal imádtuk Jancsó fimjeit, minden vetítésen ott voltunk. Csodálom André Kertész és Moholy Nagy László munkáit. Az 1970-es években forgattam a Winstanley-t, egy magyar operatőrrel, Ernie Vinczével, aki remek munkatársnak bizonyult.
Janovics Jenő filmjeiről sajnos lemaradtam, amikor külön szekciót szenteltek neki a pordenonéi fesztiválon 2002-ben, de igyekszem bepótolni. Kordának kevés filmje maradt fent tisztességes állapotban. Szerintem sok idő kellett neki, amíg belejött a dolgokba. Első filmjeiben őszintén nem láttam semmi különlegeset. Dicsőséges karrierje Angliában kezdődött, de már a hangos filmek megjelenése után, ahol kedvezőbb körülmények között rendezhetett. Ekkor sikerül elkészítenie Charles Laughtonnal a Private Life of Henry of VII, ami az első Amerikában is nagy sikert aratott brit film lett. Igazán fontos figurája a filmtörténetnek, hiszen számos más filmes tehetséget gyűjtött maga köré és egyengette ezek karrierjét. Ha jól tudom még az MI5-nak is besegített. Annak ellenére, hogy magyar volt, és számos filmjét az USA-ban készítette, a brit (film)kultúra kimagasló figurájává vált.
Mit is mondhatnék Curtisről? Alig láttam párat kezdő munkáiból, de nem nyerték el tetszésemet, de még a De Mille-méretű néma produkciói sem. Ha ismerik a Jön az öcsémet (r. Kertész Mihály / Michael Curtiz, 919), akkor talán megértenek.
Akit előtt emelem kalapom, az Fejős Pál. Mostanában adta ki a Criterion az egyik filmjét, a Lonesome-ot. Nézzék meg! Ha jól tudom nem csak zseni filmrendező volt, hanem antropológus is.
Mond még valamit a nevük?
Manapság eljár moziba?
Gyakran járok moziba, de közel sem annyit, amennyit kellene. Általában külföldi filmkritikus barátaim ráncigálnak magukkal olyan filmekre, amelyeket a hazájukban még nem forgalmaznak.
Mit látott utoljára?
Hadd gondolkozzak el egy pillanatra, mert a memóriám teljes csődöt mond, ha napjaink filmjeiről van szó. [Nevet.] Megvan: a zseniális The Impostert!
Min dolgozik most?
Most azon dolgozom, hogy legyen min dolgoznom. Az én munkámat is megbénítja a pénztelenség ebben a gazdasági válságban. Ugyanakkor, ha dokumentumfimhez szeretnék támogatókat toborozni, akkor olyan fiatal tévés kollegákkal vet össze a sors, akiknek Cecil B. DeMille neve nem mond semmit. A róla szóló dokumentumfilmet is úgy sikerült befejezni, hogy az unokája besegített. Sajnos egyik televíziós csatorna sem tűzte műsorra és DVD-n sem sikerült kiadni.
Mik a tervei a jövőre nézve?
76 éves vagyok, és a jövőről kérdez? [Nevet.] Hát, ha addig élek is, készítek egy dokumentumfilmet Douglas Fairbanksről. Keresgélem is a lehetőséget, de jön a lelombozó kérdés: „Douglas Kicsoda?”
