Mi lehet annyira vonzó egy önreflexív nosztalgiafilmben, ami még csak nem is szegezi a posztmodern irónia pellengérére az általa megidézett korszak értékvilágát? A válasz Michel Hazanavicius megejtő szépségű alkotásának részleteiben rejtezik – a finom ecsetkezelés, az imitált közeg iránti mély tisztelet, az univerzális történet nemes megformáltsága avatja A némafilmest klasszikus értékű gyöngyszemmé.
Míg a mindenkori B-széria letűnt korstílusairól a merészebb alkotók sorra zengik a tiszteletadó himnuszokat, addig a fősodorban szemmel láthatóan nehezebben ver gyökeret ez a fajta gondolkodásmód. Michel Hazanavicius alkotása ebből a szempontból akár úttörőnek is mondható, hiszen a rendező nemcsak a némafilmkorszak jellegzetes auráját ülteti az új évezred sokat megélt ezüstvásznaira, de a filmgyártás műhelyproblémáit egyenesen története epicentrumába helyezi. És ugyan a nagy technikai vízválasztó (néma versus hangos) árnyékában sarjadó színészrománc köré összpontosuló szüzsé a legmélyebb jóindulattal sem nevezhető eredetinek, a rendező tanúbizonyságot tesz róla, hogy nem is feltétlenül ez a nagyság fokmérője. Néha egyszerűen többet ér, ha az ember fogja, felmelegíti, és impozáns stílusban tálalja újra a legkelendőbb amerikai mítoszokat.
Ugyanis A némafilmes valóban nem akar többet nézőjétől, mint visszaröpíteni a mozgókép gyermekkorába, és felfedeztetni, megszerettetni vele annak lüktető, bájos, monokrómban pompázó világát. Ennélfogva a koncepció egészséges távolságot tart a posztmodern ízlésmódnak megfelelő gesztusoktól: Hazanavicius nem élcelődik, nem torzítja el a némafilm hagyományos formanyelvét, nem gyárt gúnyosan elrajzolt alteregókat egy-egy korabeli sztár képmására, és még arra sem vetemedik, hogy a díszletek közül játékosan kiszóljon a kortárs közönségnek. Éppen ellenkezőleg: magában a forrásközegben véli felfedezni a történet elmeséléséhez szükséges összes kifejezőeszközt. Miként arra a darab eredeti címe (The Artist) is utal, a némafilmkészítést széles körben egyfajta művészeti tevékenységnek is tekintették. Úgy hitték ugyanis, hogy a diegetikus hang hiányából fakadóan töredékes valóság-reprezentáció olyasfajta kreatív szabadsággal ruházza fel az alkotókat, mint az ecset és a vászon a festőt, a papír és a toll az írót, a karmesteri pálca a komponistát.
A film hűen tükrözi ezt a szellemiséget, s a direktor lázasan törekszik arra, hogy a vadul hömpölygő megváltástörténetnek kizárólag gesztusokkal, mozdulatokkal, világítástechnikai bravúrokkal, banális, mégis mély értelmű szimbólumokkal kölcsönözzön egyedi stílust. Ez nagyrészt sikerül is neki, s a paradigmaváltás fenyegető problémáját nyomatékosító motívumok prózai egyszerűségükben is nagyszerűek: George (Jean Dujardin) otthoni „beszédfóbiájától” kezdve a hangok egyeduralmát előlegező rémálom-szcénán keresztül egészen a glamúrfilmek könnyedségét idéző fináléig – melyben hőseink néhány szó erejéig maguk is megszegik „némasági fogadalmukat” – minden ötlet elragadóan hatásos. George és Peppy (Bérénice Bejo) kapcsolatát hasonlóan finom, mégis bőr alá kúszó, egyszerre bájos és szomorkás momentumok alakítják, s a zsigeri vágyakozás és a státuszbeli távolság ijesztő kettősségéből adódó dilemmájuk – ahogy az egy jó melodrámától elvárható – végig élvezi a néző odaadó figyelmét. Maga a cselekmény pedig nem más, mint az Újvilág néhány karriermítoszának agyafúrt egymásra kopírozása: leginkább a Csillag születik dramaturgiai variánsaként írható le, de olyan klasszicistább személyiségdrámák ihlető hatását sem igen lehet elvitatni, mint az Aranypolgár, az Alkony sugárút, a Férfiszenvedély vagy a Magányos helyen (In a Lonely Place).
De valóban csak ennyi lenne? George Valentin alakjában a posztindusztriális amerikai álom visszásságai lepleződnének le? A történet kézenfekvő olvasata mellett nem elhanyagolható az a feltételezés sem, hogy Hazanavicius a bibliai léptékű korszakváltás témáján keresztül bizony napjaink technokrata keretek között szabályozott tömegízlését is szemérmes bírálattal illeti. Az a mozzanat, mellyel George az originalitás zálogaként anyajegyet fest Peppy arcára, kivételesen akár a mának is üzenhet, hiszen napjainkban, amikor az álomgyár az árukapcsolásos gondolkodás és a 3D foglyává vált, különös jelentőséget nyerhet minden, a markáns alkotói önazonosság fontosságára felhívó gesztus – hát még akkor, ha a szóban forgó film éppen a kurrens Oscar-gála legnagyobb nyertese (a lagymatag mezőny ellenére azt kell mondanunk: teljesen megérdemelten). A némafilmes tehát több, mint puszta stílusimitáció: az öntudatos rendezés, a formanyelvi fegyelem, a nagymérvű kreatív befektetés klasszikus értékű gyöngyszemmé formálja a művet, mely fennen hirdeti, hogy a modern kor legelevenebb mítoszait, legmélyebben gyökerező archetípusait érdemes újra és újra felfedezni – ám ami igazán számít, az a történetminták mögött megbúvó stílus. Fontos mű született.