Már-már valódi időutazásban lehetett részük azoknak, akik december 15-én ellátogattak az Uránia Nemzeti Filmszínházba, ahol az egyik utolsó magyar némafilm, a Rabmadár restaurálási premierjét tartották. Az élőzenével kísért vetítés az eseményhez legjobban illő, impozáns helyszínen és a digitális térben egyaránt visszarepítette két órára az érdeklődőket abba az izgalmas korba, amelyből fájóan kevés mozgóképes dokumentum maradt fenn.
A magyar némafilm ritka, mint a fehér holló – legalábbis teljes egészében megmaradt, nézhető formájában. A Magyar Nemzeti Filmintézet - Filmarchívum munkatársai napjainkban is fáradhatatlanul dolgoznak azon, hogy felleljék a vélhetően – vagy valamivel optimistább felfogással: remélhetően – a világ legkülönbözőbb pontjain kallódó, elveszettnek hitt alkotásokat a múlt századból. S bár tény, hogy e törekvések rendszerint áthatolhatatlan falakba ütköznek, de a frissen restaurált Rabmadár esete azt bizonyítja, hogy a helyzet korántsem olyan reménytelen, mint amilyennek tűnik.
Sugár Pál és Lázár Lajos közös, a maga idejében – 1929-ről beszélünk – betiltott némafilmje nagy és kalandos utat járt be, mire elnyerte mostani, az eredetihez talán legközelebb álló formáját. A Rabmadár egyetlen fennmaradt kópiája Jan Zaalberg holland magángyűjtőtől került először a Filmarchiv Austriához, onnan pedig 2002-ben kapta – akkor még csak – kölcsön a budapesti Filmarchívum. A Németországban Achtung! Kriminalpolizei! Gefangene Nr. 7 (Figyelem! Bűnügyi rendőrség! A 7-es számú fogoly) címmel forgalmazásba került verzió tekercsei összesen 2280 méter hosszúak voltak, a Zaalberg-féle anyag viszont csak 1350 méter, mivel abból hiányoztak a 4., 5. és 8. felvonások. Csodával határos módon később azonban a hiányzó tekercsek is előkerültek, s ezeket 2022-ben szintén az NFI Filmarchívum rendelkezésére bocsátotta az osztrák archívum. Így vált végül lehetővé a közel teljes mű, azaz 2171 méternyi filmanyag restaurálása – még éppen időben, hiszen a film 4. felvonását tartalmazó celluloidok mára erőteljes bomlásnak indultak, amely szembetűnő kópiahibákat a 4K digitalizált változatban sem sikerült maradéktalanul eltüntetni.
Frissen restaurált, a maga idejében betiltott némafilmet mutatnak be Budapesten
Az 1929-ben bemutatott Rabmadár a némafilmkorszak egyik utolsó, meglepően modern alkotása. A filmet ingyenes vetítésen mutatják be az Uránia Nemzeti Filmszínházban december 15-én, jövő pénteken 19 órakor.
Ilyen és ehhez hasonló érdekességek hangzottak el a vetítést megelőző felvezetőben, amelyet Ráduly György, a Filmarchívum igazgatója és Kurutz Márton kutatási és gyűjteményi vezető tartottak. Ráduly többek között megosztotta a néhány fő híján telt házzal összegyűlt nagyérdeművel, hogy az ingyenes (sic!) esemény az Európai Filmarchívumok Egyesülete (ACE) által útjára indított A Season of Classic Films elnevezésű program keretében valósulhatott meg, majd egyesével köszöntötte az est meghívott díszvendégeit, akik ezen a (magyar) filmtörténeti jelentőségű bemutatón tiszteletüket tették. A nézőtéren helyet foglalt Szabó István Oscar-díjas filmrendező, Elek Judit Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező és forgatókönyvíró, valamint Henrik Irén animációs operatőr, Dargay Attila özvegye. A legfontosabb személy a közönség soraiban viszont minden bizonnyal a 84 éves Gyürey Vera volt, aki Balogh Gyöngyi filmtörténésszel közösen hosszú évek kitartó kutatómunkáját ölte bele abba, hogy az elveszettnek vélt Rabmadár tekercsei hazataláljanak.
Ezt követően Kurutz Márton – a tőle megszokott szenvedélyes hangvétellel – rövid, ám annál tartalmasabb áttekintést nyújtott a közönség számára először a hányattatott utóéletű magyar némafilmkorszakról, majd a Rabmadár forgatásának, korabeli fogadtatásának, illetve a mostani felújítás körülményes történetéről. A vitathatatlanul érdekfeszítő felkonfban elhangzott például, hogy a Sugár-Lázár páros által rendezett, többségében német színészekkel forgatott alkotásban első filmszerepében csodálható meg a néhány éven belül berobbanó hangosfilm majdani sztárja, Turay Ida (Madárka), de felbukkan benne az akkor már veteránnak számító, legendás színészpedagógus, Rákosi Szidi (Börtönőr) is, az igazán alapos megfigyelők viszont még a huszadik század egyik költőóriását, a statisztaként csupán néhány másodpercre feltűnő Szabó Lőrincet is megpillanthatják a vásznon. Egyre fokozódó érdeklődéssel várták hát az Urániában egybegyűltek – és az eseményt a Filmarchívum YouTube-csatornáján élő közvetítésen keresztül követők –, hogy felgördüljön az a bizonyos függöny, és kezdetét vegye az egyik utolsó magyar némafilm vetítése.
Az 1929-es Rabmadár krimi és szenvedélydráma finom ötvözete, amely egy tragikus női sorsot állít a középpontba. Főszereplője a szerelme miatt börtönbe került 7-es számú fogoly, Anna (Lissy Arna, a húszas évek német némafilmjeinek sokat foglalkoztatott színésznője), aki menthetetlenül viszont akarja látni kedvesét. A pszichés zavarokat produkáló nő ezért meggyőzi a börtön jószívű orvosát (Charlotte Susa): egyetlen éjszakára cseréljen szerepet vele, hogy meglátogathassa a szállodai főpincérként dolgozó, imádott Jenőt (Hans Adalbert Schlettow, Fritz Lang Németországban forgatott filmjeinek egyik visszatérő színésze), aki amellett, hogy szoknyabolond hírében áll, folyamatosan kétes ügyekbe keveredik. Anna ideiglenes „szabadulásakor” például éppen azt tervezi, hogy a hotel egyik vendége, a gyönyörű maláj táncosnő (El’ Dura) segítségével kirabolja a szálloda széfjét, majd elszökik az egzotikus szépségű hölggyel. Az elárult Anna azonban gondoskodik róla, hogy Jenő és újdonsült partnere ne járjanak sikerrel.
Sugár és Lázár formanyelvi szempontból újító szándékú némafilmjének stílusán éppúgy érződik az egyszerű, de lendületes narratívájú hollywoodi film, mint a német expresszionizmus kézjegye. A valóság érzékelését a filmben gyakorta torzítják a cserbenhagyott Anna kivetülő érzelmei, amelyek legintenzívebben a börtön klausztrofób magányában árasztják el a képeket. A különleges, sok esetben furcsán kicsavart kameraszemszögek, a vágás kísérletező, már-már szabálytalan ritmusa mind olyan izgalmas megoldás, ami korát meghazudtolóan üdítő élménnyé teszi a némafilmet. Ráadásul a jóval természetesebb színészi játéknak megágyazó hangosfilm kérlelhetetlen előrenyomulása ellenére az alakításokat sem jellemzi az a fajta teatralitás, ami manapság már meglehetősen túlzónak hat a legtöbb némafilmben. Ám jóformán a professzionális német színészek játéka is eltörpül a maláj femme fatale-t megformáló El’ Dura tökéletesen manírmentes alakítása mellett, aki mai szemmel is ellenállhatatlan kisugárzással vibrál a vásznon. El’ Dura személye annál is inkább izgalmas, mivel az életéről legalább olyan keveset lehet tudni, mint filmbeli karakteréről – ahogyan a bevezetőben Kurutz Márton is kiemelte, mindössze annyi bizonyos, hogy a táncos-színésznő Berlinből érkezett hazánkba a Rabmadár forgatására, és Németországban szintén szerény filmes karriert futott be.
A cselekmény előrehaladtával az is egyre világosabbá válik, miért nem jutott át annak idején a cenzúrabizottság rostáján a Rabmadár. Egyfelől a film a korabeli normákhoz képest meglepően explicit módon ábrázol meztelenséget (jóllehet egyetlen ilyen jelenetet tartalmaz csupán a némafilm, de az olyan ikonikus, hogy még a restaurálási premiert hirdető plakátra is felkerült), másfelől sem a téma, sem a történet kifutása nem szolgál erkölcsi értelemben hasznosítható tanulsággal – márpedig ez akkortájt megkerülhetetlen kritériumnak minősült. A cenzorok végeredményben azzal az indokkal bojkottálták Sugár Pál és Lázár Lajos alkotásának magyarországi bemutatását és külföldre vitelét egyaránt, hogy az rossz színben tüntetné fel más országok előtt a hazai, azon belül is kifejezetten a budapesti viszonyokat.
Külön bekezdést érdemel az est abszolút csúcspontjának számító élőzenei kíséret, amely igazán felejthetetlen élménnyé emelte az eseményt. A színpadon elhelyezkedő három fiatal zenész egyetlen fals hang vagy oda nem illő dallam nélkül játszotta végig a némafilm maratoninak tekinthető kétórás játékidejét. Hodován Milán elektronikán és billentyűn, Oláh Patrik hegedűn, Friderikusz Péter pedig csellón keltette életre a hol műfaji bravúrrá összeálló, hol a filmnek teljesen új értelmezési keretet adó zenei tételeket, amelyeket akár önmagukban, képek nélkül is szívesen újrahallgatnánk.
Majdnem bizonyos – a forgatókönyv legalábbis sok ponton erre enged következtetni –, hogy a Sugár-Lázár páros eredeti alkotói szándékában kevésbé dominált az a melankolikus hangulatvilág, ami az újonnan komponált filmzenét leginkább meghatározza. Hodován, Oláh és Friderikusz zenéje egyértelműen a realizmus oldalára billenti a mérleget, s ily módon a Rabmadár egy keserédes pillanatfelvétellé válik jelentéktelen emberek semmi kis életéről. Kizárólag olyan embereket látunk a filmben, akik más-más eszközök révén, de ugyanazt az egyszerű dolgot (a boldogságot) keresik az életben, ám a saját önző és egymást (láthatóan) kizáró érdekeik miatt soha nem érhetik el azt.
A digitális felújításnak köszönhetően lélegzetelállítóan kinéző Rabmadár élőzenével aláfestett vetítése arra biztosan ráébresztette a jelenlévőket – és a szűnni nem akaró vastapsból ítélve aligha túlzás ilyen kijelentést tenni –, hogy a némafilmnek napjaink filmkultúrájában is van helye. Pláne, ha pusztán semmi kis életek nézésétől is úgy érezhetjük, hogy ténylegesen visszarepültünk száz évet az időben.
