A Budapesti Klasszikus Film Maratont idén szervezték meg ötödszörre, és mint kiderült, a régmúlt idők filmjei még mindig tudnak újat és érvényeset mondani. Az idén elhunyt Peter Bogdanovich szerint sem léteznek régi filmek, csupán olyanok, amiket még nem látott az ember – és hát volt néhány pótolnivaló. A közel 100 alkotást felvonultató filmfesztivál színes programkavalkádjából szemezgettünk.
A 2022-es Budapesti Klasszikus Film Maraton nyitógálájának idén az Uránia Nemzeti Filmszínház adott otthont, a belépésre várakozók az épület előtt ideiglenesen kialakított ,,hírességek sétányán’’ ismerkedhettek a magyar filmművészet emblematikus alakjainak csillagokba vésett neveivel, míg a bejárat szomszédságában egy életnagyságú Elvis-papírfigura hívogatta egy közös fotóra a rajongókat. E csoport képviselői pedig egész becsületesen képviseltették magukat, a különféle Elvis-pólók és kitűzők ugyanis az előteret lassan megtöltő tömeg állandó kellékei voltak, sőt, a nyitóünnepséget is egy ügyesen játszó Elvis-imitátor robbantotta be.
Káel Csaba filmügyi kormánybiztos köszöntőbeszédét a „Budapest-Bécs-Hollywood” mottó kiemelésével kezdte, majd a két főváros és a régió az álomgyárra, illetve az egyetemes filmművészetre gyakorolt hatásáról beszélt. Történt mindez abban az épületben, ahol az első megrendezett magyar filmet, A tánczot 121 évvel ezelőtt elkészítették. A Filmarchívum részéről az intézményt vezető Ráduly György köszöntötte a nézőket, és arra biztatott mindenkit, hogy maradjunk ilyen szép számban a következő napok vetítésein is. Tanácsát pedig többen is fontolóra vették, hiszen a hat napon át tartó filmünnepnek a maga húszezer látogatójával sikerült nézőrekordot döntenie.
Teltházak és nézőrekord a filmmaratonon
Több mint 40 teltházas vetítéssel, közönségtalálkozókkal és nemzetközi szakmai programokkal zárult a Budapest-Bécs-Hollywood mottóval megrendezett Budapesti Klasszikus Film Maraton, a Nemzeti Filmintézet felújított mozgóképeket bemutató rendezvénye. A közel 100 izgalmas alkotást hat napon át, négy helyszínen felvonultató fesztiválon összesen 20 000 néző vett részt.
A Kertész Mihály rendezésében készült Creole király (King Creole, 1958) című filmet megelőlegezve Ráduly György még gyorsan felelevenített három, a Királyhoz kötődő magyar vonatkozású történetet: azon előadást, amikor Elvis az 1956-os forradalmárokkal szolidarizálva Ed Sullivan műsorában elénekelte a Peace in the Valley című számát; leghíresebb filmszerepét, amikor Kertész Mihály filmjében eljátszhatta a vagány szépfiú Danny Fishert; illetve amikor az amerikai zenészóriást 2011-ben Budapest díszpolgárává avatták. A felsorolást követően a mellettem ülő bácsi üzenetben figyelmeztette szeretteit, hogy most ne zavarják, mert éppen filmfesztiválon van – de még mindig nem a már sokat emlegetett Kertész film vetítése következett, hanem a Cannes-i Filmfesztivál egykori, illetve a lyoni Lumière Intézet mostani igazgatója, Thierry Frémaux, aki már beszédének legelején kiemelte az olyan filmtörténeti jelentőségű ,,emlékhelyek’’ megőrzésének fontosságát, mint amilyen az Uránia is, majd a hallgatóság bizonytalanabb rétegeinek üzenve megjegyezte, hogy semmiképp ne higgyenek a pletykáknak: a filmet nem Amerikában, hanem Franciaországban találták fel.
A kortárs magyar filmművészetet dicsérve olyan, Cannes-ban otthonosan mozgó alkotókat emelt ki, mint Enyedi Ildikó, Tarr Béla vagy éppen Szabó István, mely kiválóságok sikere szerinte egyáltalán nem meglepő annak tudatában, hogy mennyire gazdag filmes múlttal rendelkezünk. Az aznap elhunyt Jean-Luc Godard is megkapta a neki járó tiszteletadást, a színültig megtelt Uránia közönsége felállva tapsolt a francia új hullám ikonjára emlékezve. A nyitóbeszédek után végre levetítették a Creole királyt Elvis Presley-vel, akinek első felbukkanását néhány idősebb rajongó gondosan meg is örökítette a mobiltelefonjával.
Egy másik eseményen, a szintén teltházas Toldi Mozi nagytermében a Medvigy Gábor és Bollók Csaba kezei alól kikerülő A kinematográfus című dokumentumfilmet nézhette meg a Tóth János operatőr-filmrendező munkásságában jobban elmélyülni kívánó közönség. Az alkotók a górcső alá vett művész hitvallásához híven egy rövid és szerény beszéddel készültek, és ,,megkésett köszönetnyilvánításként’’ hivatkoztak filmjükre. Emellett nem titkolt céljuk volt az is, hogy megismertessék a nagyközönséggel Tóth János egyedülálló filmes életpályáját, elmondásuk szerint ugyanis a név sok fiatalnak idegenül cseng. A 2019-ben elhunyt ,,filmköltőről’’ pedig tényleg van mit mesélni: 1965-ben Huszárik Zoltánnal közösen elkészítették az Elégiát, amely rövidfilmre sokan az első magyar ,,versfilmként’’ hivatkoznak. Tóth Jánost kevésbé a hagyományos értelemben vett történet – amilyet már annyiszor és annyiféleképp elmeséltek – érdekelte, hanem inkább a mozi azon sajátos tulajdonsága, amivel képes a mozgás aktusát megörökíteni.
Amellett, hogy olyan neves rendezőkkel dolgozott együtt operatőrként, mint mondjuk Makk Károly (Szerelem, Macskajáték stb.), a „kísérleti filmes” címkét elutasító Tóth János saját készítésű etűdjeiben tudta leginkább kifejezni önmagát, például az Arénában (1970), a Poézisben (1972), vagy a Study I., (1974) illetve a Study II. (1975) című rövid filmversekben. Pályája ugyanakkor korántsem alakult zökkenőmentesen: miután közel 20 évig dolgozott a Szindbád (1971) előkészületein, a filmet Huszárik végül nélküle forgatta le, és Tóth János csupán dramaturgként kapott helyet a stáblistán, mellőzésének körülményei a mai napig tisztázatlanok.
A Budapesti Francia Intézet vetítőtermében Báron György fogadta a francia film szerelmeseit, majd röviden bemutatta Éric Rohmer művészetét, akit egyenesen a filmtörténet egyik legnagyobb és legkülönlegesebb figurájának nevezett. Kiderült, a Rohmer név gyerekkorából ragadt rá (Jean-Marie Maurice Schérer néven született), amikor azt még írói álnévként használta, hogy filmkritikáival (mely Báron szavaival élve akkoriban igen ,,léha’’ dolognak számított) szüleit fel ne bosszantsa. Mikor pedig már mindenki abban a hitben élt, hogy Rohmer fölött bizony elrepült az idő, ő valójában csak akkor – valamikor a francia új hullám hanyatlásának idején – fogott bele a munkába. Rohmer filmjei szinte kivétel nélkül valamilyen szabadidőben (vakáció, ünnep) játszódnak, ő ebben a kötöttségek nélküli időben óhajtja felvenni a megfigyelő szerepét: Báron szerint a francia rendezőt elsősorban a „be nem fogott” ember izgatja, mikor az végre önmagával foglalkozhat. A tartalmas felvezetőt követően levetítésre került a Pauline a strandon (Pauline à la plage, 1983) című Rohmer-film, a feliratot azonban nem sikerült rendesen eltalálni. Annak ellenére, hogy a film nem szűkölködik a dialógusokban, eldöntöttem, hogy csak a képre fogok figyelni.
Néhány évvel ezelőtt Bong Joon-ho is megemlítette, hogy ha egyszer sikerül magunkat túltenni az áthatolhatatlannak tűnő feliratdzsungelen, akkor sok új nagyszerű filmbe nyerhetünk betekintést. És ez most valahogy így is történt. Hiszen a lényeget így is tökéletesen érteni lehetett, sőt, talán csak így lehetett igazán érteni. Mert miről is szól Rohmer filmje? A férfiról és a nőről, a fiúról meg a lányról, megpuccsolt szerelmekről, esendő csábításokról. Egy férfi és egy nő az óceán partján sétálnak, és míg a felnőttek élvezik a habokat, addig a gyerekek a homokban játszanak. Egy férfi és egy fiatal lány a kikötő előtti utcácskában állnak, mögöttük megtépázott vitorlások. Régi ismerősök egy táncpartin veszekszenek, a háttérben ölelkező párok. Gyönyörű minden egyes képkocka, ünnep volt nézni őket.
Az ingyenes szabadtéri vetítések idén is nagy népszerűségnek örvendtek, Ridley Scott Szárnyas fejvadászától (Blade Runner, 1982) még az elhallgatni nem akaró eső és a fel-feltámadó hideg szél sem tántorította el a film kedvelőit. A vetítés előtti rövid felszólalásban az idén elhunyt Vangelisre emlékeztünk, majd elmondták, hogy jövőre is visszavárnak bennünket. És hát mondanom sem kell, hogy mennyire felemelő élmény volt a film legendás zárójelenetét zuhogó esőben végighallgatni.
Hogy a fesztivál összes vetítőtermét kipipálhassam, az utolsó nap beültem Mészáros Márta Napló gyermekeimnek (1984) című filmjére a Toldi Mozi kistermébe. A magyar rendező Napló-sorozatának első része ma is épp annyira földbe döngöli nézőjét, mint 38 évvel ezelőtt, de a film visszaemlékezés-jeleneteiben megmutatott szekvenciák sem veszítettek semmit a bájukból. A filmet követően a Juli édesanyját játszó Bánsági Ildikó volt a vendégünk, aki szintén a film még ma is nyomasztó hangulatát nevezte meg fő feszültségforrásként, de a Juli karakterét játszó Czinkóczi Zsuzsa lázadásba fulladó dühe mellett sem mehetünk el szó nélkül. Bánsági Ildikó a továbbiakban mesélt forgatási tapasztalatairól, arról, hogy néha akár egyetlen tekintetből is képesek voltak megérteni egymást a partnerrel; hogy volt férje, Jeles András szerint bármi is történik az ember életében, soha ne álljon össze egy filmrendezővel; hogy ahányszor saját magát nézi a filmvásznon, akarva-akaratlanul is visszautazik abba időbe, amiben a forgatás idején épp volt; vagy hogy egy film után ő nem igazán tud bármit is mondani, azt inkább hazaviszi magával és csendben sírdogál.
A Budapesti Klasszikus Film Maratonnak sikerült összekötnie jelenünket és múltunkat, a klasszikust a kortárssal: fiatal és idős egyaránt igazán megtalálhatta számításait a programban. A fesztivál nemcsak hidat emelt a tegnap és a ma feneketlen generációs szakadékai közé, de emlékeztetett a magyar és az egyetemes filmművészet legnagyobb remekeire, melyek még ennyi év után sem veszítettek aktualitásukból – sőt, némelyikük dühösebb, mint valaha.
