Rengeteg olyan kitűnő filmes hangeffekt létezik, amelyek méltán felejthetetlenek. Akad azonban közöttük egy, amely felejthetetlen ugyan, de nem azért, mert kitűnő. Egy furcsa sikoly, amelyet többszázszor hallottunk már jobbnál jobb filmekben, épp ezért talán elég is volt egy időre belőle. A története viszont baromi jó.
Valamiért keveset beszélünk a hangeffektekről. Talán az egyik legegyszerűbb magyarázat erre az lehet, hogy noha a hangeffektek jelentősége elvitathatatlan – nincs film hangeffektek nélkül –, használatuk annyira megszokott, annyira mindennapos, annyira evidens, a legtöbb esetben pedig annyira észrevétlen – ellentétben a filmzenével –, hogy az már érdekesnek sem tűnik. Általálban nem tűnik fel ugyan, de a hangeffektek – azon túl, hogy sokszor utólag korrigálnak hibákat – ugyanúgy sorozzák meg a nézőt információkkal, ugyanúgy váltanak ki érzelmi és intellektuális reakciókat és ugyanúgy emelnek ki lényeges képeket, jeleneteket, felszín alatt húzódó jelentéseket-értelmezéseket (és persze ugyanúgy emelik a produkciós értéket), mint a reflektorfényt előlük rendre elszipkázó zene.
Zene hiányában
A hangeffektek ereje akkor válik szembeötlően világossá, amikor a zene háttérbe szorul, vagy csak simán nincs. Az Ingmar Bergman Úrvacsorájának súlyos csendjéből kiugró hangok az istenével küzdő kisvárosi pap magányos hitválságára, introspektív és kontemplatív küszködésére, tragikus elveszettségére irányítják a figyelmet. A Coen testvérek Nem vénnek való vidékjében minden egyes, semmiben visszhangzó, nehéz lépés, a kavicson recsegve gördülő abroncsok, a légkondi búgása, egy rádió pittyegése is a történetben rejlő ótestamentumi brutalitás feszültségét fokozza. Sydney Lumet Kánikulai délutánjában a szűnni nem akaró, sietősen kuszálódó zajok-zörejek, az összemosott kiabálások és egyéb előtérbe tolt hangok Sonny (Al Pacino) ingatag mentális állapotát árnyalják. Michael Haneke Rejtélyében sincs zene, csak kiemelt, felerősített és a diegézissel ügyesen játszadozó hangok, mégis – illetve épp ezért – a film idegőrlőbb, frusztrálóbb és izgalmasabb aligha lehetne. Az Ideglelésről ne is beszéljünk: ha valami rohadt ijesztő Daniel Myrick és Eduardo Sánchez horror-alapművében, akkor az a kapkodó levegővételek mikrofonzajos hangjai, az avar ropogása, az erdő felerősített, konstans nyekergése és surrogása. Azt viszont mindenki eldönti maga, hogy Alfred Hitchcock károgásra és szárnyverdesésre és sikolyokra komponált Madarakja működik-e, vagy csak röhejes.
Filmiskola 10.: A hang használatáról a filmben – Technikai kifejezőeszközök IV.
A film nézése közben a hang általában sokkal kevésbé tudatosul, mint a kép – pedig a hanghatások nagyon erősen befolyásolják a nézőt.
Most is halljuk
Nem gyakran gondolunk hangeffektekre, de ha véletlenül mégis, akkor nem a fenti példák ugranak be elsőre. Ha valaki azt mondja nekünk, hogy „filmes hangeffektus”, nem az Úrvacsora, a Nem vénnek való vidék és az Ideglelés okos hanghasználatáról kezdünk el észt osztani vagányan, egyszerűen csak beböfögjük a világmindenség legemlékezetesebb, legikonikusabb filmes hangeffektjét. Az előző mondat olvasása közben minden bizonnyal be is ugrott, hogy mi ez a hang. Bizony, a fénykard hangja. Ben Burtt legendás hangdizájner (akinek a neve a továbbiakban még le lesz írva párszor) régi filmvetítők motorzajából és egy tévé képcsövének sistergéséből-búgásából kevert örökbecsű hangeffektjét szavakkal leírni alig lehet, de úgyis halljuk most is, elég csak szóba hozni. Ahogy a sugárvetők felejthetetlen puttyogását, a droidhangokat, a wookie-üvöltéseket és Darth Vader kehes, szilikózisos lélegzését is.
Persze, akadnak a messzi-messzi galaxis csodás hangjain túllépve is hasonlóan maradandó dolgok. Indiana Jones ostorcsattogása. A terminátor fémes lépte. King Kong, Godzilla és a T-Rex üvöltése, a xenomorphok sikítása, a Predator-filmek címszereplőinek kerregése. Tarzan hülye kiabálása. A vízbe csapódó lövedékek hátborzongató hangja a Ryan közlegény megmentésében. Ahogy Wolverine pengéi előbújnak. A névtelen Eastwood-pisztolyhős sarkantyújának csilingelése. Szellempofa torzított beszédhangja. A DeLorean. Freddy Krueger karmai, ahogy azokat végig húzza a falon. Bőrpofa láncfűrészének bőgetése. A Mátrix lassított akciójeleneteinek megannyi gyönyörű robaja. A Psycho, a Sikoly- és a Halloween-filmek késdöfködései. A transformerek transzformálása. Az Apokalipszis most helikopterrotorjai. Pókember háló-ejakulálása. A Gyalog Galopp kókuszai. Bud Spencer és Terence Hill pofonjai. A Star Trek „felsugárzása”. El lehetne még sorolgatni egy darabig.
Ezek a méltán híres, emlékezetünkbe vésett-vert hangok egytől egyig egyediek, napestig lehetne sztorizni arról, hogy a hangmérnökök, hangtervezők, hangművészek és a kelleténél még mindig kevésbé megénekelt Foley-arcok milyen módokon, milyen programokkal, milyen gépekkel, milyen izgalmas véletleneknek köszönhetően, illetve milyen idénytermények és leveszöldségek megkínzásával hozták létre azokat. Létezik ugyanakkor a hangeffektusoknak egy közel sem ilyen unikális csoportja.
Sóhajok és sikolyok – Peter Strickland: Berberian Sound Studio
Peter Strickland első filmje, a méltatott Varga Katalin balladája után horrorral jelentkezik. A Berberian Sound Studio az utóbbi évek egyik legizgalmasabb kísérlete, nem csak a műfaj viszonylatában.
Másolás, beillesztés
Első ránézésre (ráhallásra?) a fű alatt már sokszázszor újrahasznosított-újrahasznált stock-hangeffektek nem tűnnek a világ legérdekfeszítőbb témájának, pedig de. Mert hát ott vannak mindenhol, mindig, hosszú évtizedek óta. Eleinte, a kezdetekben a hangeffekteket valós időben készítették, az adott produkcióhoz, legyen az hangosfilm vagy rádiójáték. Ahogy ezek a „műfajok” egyre népszerűbbek lettek, úgy gyorsult fel a gyártásuk is. Ennélfogva időt, energiát és pénzt kellett spórolni, többek között a hangeffektusokon is. A hangrögzítési és -lejátszási, valamint -tárolási technikák fejlődése ezt könnyen lehetővé tette. Nem kell már külön-külön felvenni, ahogy valaki egy pléhlemezt püföl, csak ki kell keresni a megfelelő pléhlemez-püfölést és rá kell biggyeszteni az adott viharképsorra (fenyegető kastély, villámok). Veszélyes vadregényes tájon jár-kel egy karakter? Ott van az óriás alka (más néven jeges búvár) oly jól ismert dala. Szükség van egy megkérdőjelezhető indokoltságú sólyomsipítására? Vadmacskabődülésre? Kígyósziszegésre? Másolás, beillesztés. Tesó, fegyverdörrenés érdekel? Van ezerféle és olcsón adom. Nem elég ijesztő a horrorod? Keress egy megfelelő waterphone-hangot (ha már a Poltergeistben és A nyolcadik utas: a Halálban működött). Kuncogó gyerek kell? Ott van az amerikai gyerekműsorokban számtalanszor hallható – nem mellesleg kiborító – Diddy Laugh nevű effekt (a népszerű, kultikus hangeffektusok kapnak csak becenevet).
Az 1950-es évek közepe-vége tájékán már minden stúdiónak volt saját hangeffektkönyvtára – ezért van az, hogy például a Universal-filmekben egy ideig ugyanúgy csörgött bármilyen telefon –, és ez részben jelenleg is igaz, azonban manapság már ilyen és ezekhez hasonló könyvtárakat bárki elérhet (az változó, hogy ingyen vagy sem), az ott található effekteteket ráadásul még szerkeszteni és berhelni is lehet, ahogy jól esik. Hasznos, gazdaságos megoldás ez, tény. Ahogy tény az is, hogy a könnyű hozzáférhetőség könnyű túlhasználathoz vezethet. A túlhasználat pedig felismerhetőséghez. A felismerhetőség pedig – indokolt, avagy indokolatlan – komikumhoz. Minden idők legismertebb stock-hangeffektusával ez történt.
Egy cowboy utolsó kiáltása
Ahogy a neve is magától értetődően jelzi, a Wilhelm Scream egy sikoly-effekt, amelyet főként olyan jelenetekben használnak, amelyekben valaki leesik valahonnan (általában a halálába), valakit lelőnek vagy megkéselnek, vagy mondjuk valakit megtámad egy vadállat. A jellegzetes sikoltást 1951-ben rögzítették, a sikoltó a Délidőben és a Rawhide-ban is megfordult westernszínész (és énekes) Sheb Wooley volt. Wooley a Distant Drums című jelentéktelen lápvidéki indiánöldöklés (főszerepben Gary Cooper, ki más) egyik haláljelenetét dobta fel, maradandó sikerrel. A jelenet semmi extra: vonulás a mocsárban, andalító westernmelódia, majd jön egy aligátor és megzabál egy cowboyt. Mivel a megzabált cowboyt alakító színész nem teljesen úgy sikította el magát a forgatáson, ahogy a megzabált cowboyok szokták, ezért Wooley segítségére volt szükség, aki a Wilhelm Scream nemrég előkerült eredeti hangfelvételei alapján többször futott neki a feladatnak. Hatszor sikonyált a mikrofonba, a Distant Drumsban a negyedik verzió hallható, ez tekinthető az igazi Wilhelm Screamnek (de a többi változat sem tűnt el). Azonban nem a rögzítés pillanata az igazán lényeges, hanem az, ami két évvel azután történt.
Wooley halálsikolya újra szerephez jutott az 1953-as The Charge at Feather River című Gordon Douglas-westernben, egészen pontosan annak azon jelenetében, amelyben Wilhelm közlegényt (Ralph Brooks) lábon nyilazza egy indián. Innen a név, nyilván. De a nevet nem akkor, nem 1953-ban kapta. Még csak nem is a 60-as években, pedig aztán jó pár westernben – köztük A vad bandában, a Chisumban és Rutledge őrmesterben is – lehetett akkoriban is hallani. A név a 70-es évek közepén ragadt rá, illetve ragasztotta rá a már említett Ben Burtt, aki nem tudott elmenni szó nélkül a már akkoriban is rommá használt effekt mellett (és aki évtizedekkel később kiderítette, hogy Wooley a sikoly forrása). A Wilhelm Scream története ekkor válik igazán szórakoztatóvá.
Oscar-díjas barmulás
Burtt és haverja, Richard L. Anderson (szintén hangdizájner, hangvágó) a Dél-kaliforniai Egyetem filmgyártás-szakán azzal hülyült, hogy a sikolyt egymás kurzusfilmjeibe csempészték be, ami aztán odáig fajult, hogy az általuk – fizetésért – vágott keleti harcművész-filmek előzeteseibe is rendszeresen bepakolták, majd elmentek a moziba és szétröhögték magukat a végeredményen.
Itt kell kitérni arra, hogy mégis mi lehet olyan csábító ebben a pár másodpercnyi effektusban. Van ugyanis valami ebben a sikításban, amitől többé válik, mint megannyi klónja (nemtől függetlenül, mert van bizony női stock-sikoly is). A kisöccsének is nevezhető, de hasonlóképp túlhasznált Howie Screamnél (amely a nevét a Rés a pajzson henchman-színészéről, Howie Longról kapta, de először az 1980-as A kilencedik alakzatban volt hallható) például jóval ambivalensebb, képlékenyebb, nehezebben körülírható. Egyrészről Wooley sikolyában – annak túlcsináltsága ellenére is – tényleg van fájdalom és ijedelem és akár még a halálközeliség érzetét is belehallhatjuk, ha a jószándék vezérel minket. Közben viszont nem lehet eltekinteni attól, hogy noha a sikoly maga nevezhető jónak, az már nem, ahogy a Distant Drums aligátortámadására rávágták. Annyira bájosan esetlen, annyira látni és hallani, hogy kilóg a lóláb, hogy azon nem lehet nem felnevetni. Ebből eredően a Wilhelm Scream – és ez fontos – működhet humorforrásként és komolyan vehetően is.
Burtt és Anderson tehát nem kárhoztatható azért, mert kineveltek egy egészséges infantilis fétist a Wilhelm Scream iránt. Egyetemista barmulásuk a diplomaosztót követően sem csillapodott. Sőt, a sikoly csak ezután lett igazán népszerű. Burtt első nagy melója során például olyan jól és olyan hatásosan használta, hogy azt azóta nézik egyesek a YouTube-on. Ez az a jelenet az 1977-es első Csillagok háborúja-filmben (George Lucas Burtt évfolyamtársa volt), amikor Luke Skywalker lelő egy rohamosztagost, aki – eleresztve a Wooley sikolyát – belezuhan a Halálcsillag energianyalábjába (vagy mibe). Burtt nem tudta megállni. Joggal kapott Oscar-díjat a film forradalmi hangeffektjeiért, de valójában ezért az egyetlen jelenetért megérdemelte volna. Senkinek nem szólt a csibészkedésről, csak Andersonnak. Ez így ment éveken keresztül. Elrejtették kedvenc sikításukat egy-egy filmben, aztán a filmek bemutatói után felhívták egymást, hogy: „Na, hallottad?” Ugyan pályájuk elválasztotta őket egymástól, de ez a gerillamodorú, imádnivalóan kretén tréfálás mégis összekötötte őket és életben tartotta barátságukat. Ami gyönyörű.
Annak fényében pedig még gyönyörűbb, hogy milyen filmekről is van szó. Burtt az eredeti Csillagok háborúja trilógia mindhárom részében elrejtette a Wilhelm Screamet, a legjobb viszont az, hogy A Jedi visszatérben birodalmi tisztet alakítva imitálhatta Wooley halálsipítását, miközben úgy esik át a korláton, ahogy az a bizonyos rohamosztagos. Ugyan Anderson – megelőzve cimboráját – már az 1976-os Hollywood Boulevardban is használta, de ennél fontosabb, hogy Az elveszett frigyláda fosztogatóinak teherautós üldözésjelenetébe közösen biggyesztették be. A következő két Indiana Jones-filmbe már csak Burtt bohóckodta bele a sikolyt, ahogy a Willow-ba is. De Anderson sem tétlenkedett, a Wilhelm Scream ott van a Poltergeistben, a Szörnyecskékben, a Kincsvadászokban, a Ragadozóban, a Batman visszatérben, Az Álmosvölgy legendájában és A híres Ron Burgundy legendájában is.
Az elhaló sikoly
Miután fény derült Burtt és Anderson összeesküvésére (Burtt köpött), elszabadult a pokol. Egyrészt az utánuk érkező hangdizájner-nemzedék tagjai – értve a belsős viccet – amolyan beavatási rituáléként kezdték el eldugdosni filmjeikben a sikolyt (Mark Manginit kell itt kiemelni). A belsős vicc aztán az ipar vicce lett, túlnőve a hangmunkásokon. Olyan rendezők ugrottak rá a Wilhelm Screamre, mint Peter Jackson (A Gyűrűk Ura trilógia, King Kong), Quentin Tarantino (Kutyaszorítóban, Halálbiztos, Kill Bill, Becstelen brigantyk), Robert Rodriguez (Sin City, Machete), Pete Docter (Fel!, Szörny Rt.) vagy – ahogy az valószínűleg kiderült – Tim Burton.
A 90-es évek végétől elvadulni látszott a helyzet, a kedves kis mókából vírusként terjedő sikolyabúzus lett. Ami valaha rokonszenves marhaság volt, az szürke, bájtalan redundanciába fulladt. Semmi nem jelzi jobban a leáldozást, mint az, ha valamiről egy szar együttest vagy szar sört neveznek el, a Wilhelm Screammel mindkettő megesett. Iszonytató méretű felsorolást lehetne rendezni abból a közel 700 filmből, amelyben Wooley sikolya hallható, de inkább álljon itt csak pár cím: Toy Story, Gru, Aladdin, Titanic, A A Karib-tenger kalózai filmek, az első Amerika kapitány-film, Tron: Örökség, Pokolfajzat, a Jump Street filmek, satöbbi, satöbbi, satöbbi. Jaj, kimaradt az Űrgolyhók! Naná, hogy az Űrgolyhókban is ott van. Mindeközben a videójátékok is rárepültek, hallani a GTA IV-ben, a Red Dead Redemptionben (magától értetődő és tökös húzás), a Mass Effect 2-ben, a Dragon Age Originsban, a Red Faction: Guerillában, a God of War 3-ban, a Saints Row 2-ben, a Splinter Cell: Convictionben, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
Idővel nemcsak fásult és unalmas lett a dolog, hanem kifejezetten zavaró is. A sikoly felismerése – azok számára, akiknek ráállt a füle – egyet jelenthet a filmélmény összeomlásával is. Meghalljuk és mintha hirtelen kihúznák a lábunk alól a suspension of disbelief, azaz a hitetlenség felfüggesztésének szőnyegét, mintha a filmkészítők kéretlenül és öncélúan kacsintanának ki ránk: annyira beüt a médiumtudatosság, hogy csak az jár a fejünkben, hogy ezt valaki megint odarakta jópofaságból. De minek.
A kalandnak ott nagyjából, félhivatalosan vége lett, amikor a 2015-ös Az ébredő Erő után a Disney bejelentette, hogy abbahagyja a Wilhelm-sikoly használatát. Addig szinte minden Csillagok háborúja filmben, sorozatban, videójátékban lehetett hallani, főhajtásként Burtt és a rajongók előtt. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a sikolynak végleg befellegzett. Dehogyis. Vannak és lesznek is olyanok, akik el fogják dugni filmjeikben – nemrég felbukkant a Venomban és Rémálmok sikátorában is –, életben tartva egy valaha szeretnivaló, mára viszont visszássá vált hagyományt. De ki tudja, lehet, hogy pár év múlva ismét szeretnivaló lesz. Mint egy vicc, amit annyiszor hallottunk, hogy az már újra vicces.
