A retro aranykorát éljük a popkultúrában, ezt talán nem is kell különösebben ecsetelni senkinek: a 90-es évek gyermekei felnőttek, és most ők ülnek a döntéshozói székekben, úgyhogy egyre-másra érkeznek az olyan filmek és sorozatok (illetve zenék és játékok), amik mintha egy-egy 20-30 éves alkotás remake-jei lennének, vagy teljes erővel azokra utalnak. Úgy tűnik, Julius Averynek a Shaquille O’Neill főszereplésével készült Acélzsaru hiányzik a legjobban ezekből az évekből.
Ha valaki már elfelejtette volna (ami egyáltalán nem csoda) 1997 eme gyöngyszemét: a jóval több, mint két méteres, színészkedni nagyjából reklámszlogenek szintjén képes kosárlabdasztár egy volt katonát (a címmel ellentétben nem zsarut) alakít benne, aki felvértezi magát egy acélpáncéllal és -kalapáccsal, aztán nekiáll szuperfegyveres világhódító gonoszokat gyepálni. Ez a szuperhősfilm még jóval az MCU és egyéb minőségibb képregényfilmek előtt debütált, de azért bőven a Burton-féle Batmanek után, és azóta is az egyik legrosszabb ilyen műfajú filmnek tartják, a zsáner rajongói egyenesen ezzel szoktak példálózni, hogy bizony, nekünk még csak ilyen szuperhősök jutottak gyerekkorunkban.
Most már a mai fiatalok is elmondhatják ugyanezt a Szamaritánusról, amiben a lassan 80 (!) éves Sylvester Stallone húz magára acélpáncélt, kap kezébe acélkalapácsot, és gyepál el egy szuperfegyverekkel felszerelt, ezúttal „csak” városhódító gonoszokból álló bandát. Az még akár üdítő is lehetne, hogy végre nem a világot menti meg egy jelmezes hős, viszont a Szamaritánusból hiányzik minden, ami az inspirációjául szolgáló M. Night Shyamalan-féle szintén korai szuperhősfilmes Sebezhetetlenben benne volt, a végeredmény pedig inkább hasonlít az Acélzsarura, mint a realisztikus, nagyerejű, sebezhetetlen hőst bemutató, mai szemmel inkább bájos, mint acélos Bruce Willis-mozihoz.
Az előtörténet szerint (amit egy iszonyúan animált prológusban kapunk meg, látszólag olyasvalaki álmodta vászonra, aki csak hírből ismeri a képregényeket, de azért megpróbált nagyon „olyanos” filmet rendezni) Gránit Cityben van egy szupererőkkel bíró testvérpár, Szamaritánus és Nemezis, akiknek természetesen meghaltak a szülei. A két testvér pedig nagyon eltérő módokon kamatoztatja emberfeletti tehetségét: az egyik bűnőző, a másikuk bűnüldöző lesz, és a nevek alapján talán nem nehéz kitalálni, melyikük melyik. Aztán egy nagy csatában látszólag mindketten odavesznek, de főszereplőnk, Sam (a sokkal jobb alakításokra képes és hivatott, az Eufóriából ismerős Javon Walton) meg van róla győződve, hogy a Szamaritánus túlélte a tüzes harcot, és azóta is lapít valahol a világban. Hát mit ad a gránit, ez a valahol éppen Sam lakásával átellenben van, ahol az öreg, gyanúsan erős, és egyáltalán nem gyanús nevű Kovács János, azaz John Smith (Sylvester Stallone) éldegél, cipel szemetet és javítgat öreg rádiókat. Egy napon aztán Sam segítségre szorul, a vén, visszavonult szupermacsó pedig érkezik is, és néhány jól irányzott pofonnal helyre teszi a tetovált rosszarcúakat.
A film innentől a gyerek és a vén szuperhős barátságát szeretné bemutatni (a Sebezhetetlen mellett a másik inspirációs forrás tagadhatatlanul a szintén egy fiatal, nehéz sorsú srác és egy visszavonult legenda sztorija, a Fedezd fel Forrestert), ezt pedig fájóan unalmasan és kiszámíthatóan teszi. A jó öreg Sly sosem a drámai alakításairól volt híres, de itt már azért a kor is erősen meglátszik rajta: kínosan nyilvánvaló, hogy amikor már kicsit nagyobbat kell ütni, vagy gyorsabban futni, akkor már testdublőrrel oldják meg a pótlást a készítők, de színészdublőrre már nem futotta, úgyhogy Stallone néha morcosan néz, néha pedig leginkább sehogy. A forgatókönyv pedig roppantul sematikus (egy filmvégi fordulatot leszámítva, ami viszont már sokat nem változtat az egészen), a párbeszédek nélkülöznek mindenféle humort vagy eredetiséget, az akciójelenetek pedig a fent felsorolt okok miatt meglehetősen unalmasak.
Az pedig az inspirációul szolgáló alapanyag tükrében válik világossá, hogy miért is lesz semmitmondó a Szamaritánus: míg a Sebezhetetlen egyfajta korai meta-szuperhős történet, ahol a sematikus hős és gonosz reflektál az egész képregényes műfajra (annak nyomtatott és filmes kliséire egyaránt), mindeközben pedig végig emberi szinten viszi végig a történetet, ahol a válás lehetősége, a főszereplő David Dunn gyerekével való kapcsolata prioritás élvez a hősködéssel szemben, a főgonosz Elijah Price (Samuel L. Jackson) pedig nem szimpla gonoszságból sematikus, hanem mert tudatosan magára veszi a gonosz szerepét, hogy végre értelmet adhasson törékeny életének egy hős tükrében. Ezekhez képest viszont a Szamaritánus nem sok mindenről szól, azon kívül, hogy az öreg dolgokat is meg lehet javítani, hogy lehet a jó oldal mellett dönteni, illetve hogy egy megfelelően nagy acélkalapács mindig helyrehoz mindent (de persze ez is csak szigorúan 13-en felülieknek karikával, tehát vér nélkül és egyetlenegy fuck-kal).
Lassan jársz, tovább érsz – M. Night Shyamalan: Unbreakable / A sebezhetetlen
A hatodik érzék váratlan és világraszóló sikere után magától értetődő várakozás előzte meg az indiai származású filmrendező, M. Night Shyamalan legújabb filmjét, a Sebezhetetelent. A rendező a kitaposott ösvényről most sem lépett le – új filmje a már jól bevált sémát követi mind a képi világban, mind pedig dramaturgiai építkezésben.
A film talán egyetlen pozitív része az egyre inkább gonosz-szerepekbe beleragadt, de még mindig élvezettel szemforgató Pilou Asbæk alakítása, aki az egykori Nemezis maszkját magára öltő Cyrusként terrorizálja az utcákat, de itt sem a szerep, hanem a színész az, aki lehetőségeihez mérten legalább egy kicsit szórakoztató. Mindenki más épp csak elevickél a kőegyszerű történet során.
A Szamaritánus tehát egy rosszul értelmezett, és még azon túl is unalmasra sikeredett retro-film, aminek az egyetlen előnye az Acélzsaruval szemben, hogy legalább HD-ben streamelhető. Aki pedig esetleg nem MCU-s, önálló, földhözragadtabb szuperhősfilmre kíváncsi, annak számtalan jobb alkotást lehetne ajánlani, például a 2010-es, keserédes Supert, a 2012-es Az Erő krónikáját, vagy a fergeteges Ha-vert is érdemes lehet újra elővenni – de még az ereje és sztársága teljében lévő Stallone 1995-ös nagy bukása, a Dredd bíró is lényegesen szórakoztatóbb időtöltés, mint a 76 éves sztárnagypapa legújabb hiúságprojektje.
