A hatodik érzék váratlan és világraszóló sikere után magától értetődő várakozás előzte meg az indiai származású filmrendező, M. Night Shyamalan legújabb filmjét, a Sebezhetetelent. A rendező a kitaposott ösvényről most sem lépett le – új filmje a már jól bevált sémát követi mind a képi világban, mind pedig dramaturgiai építkezésben.

Hadat üzenve az akciófilmek gyors vágásain edződött nézői elvárásoknak, Shyamalan a „lassan járj, tovább érsz” elvét tűzte zászlajára; filmjei visszatérést jelentenek a hagyományos történetvezetéshez: a komótosan folydogáló misztikus atmoszférájú kamaradarabok az utolsó jelenetek csattanójára kihegyezettek.

A dramaturgiának köszönhetően a filmet méltató kritikus meglehetősen abszurd helyzetben van, bármilyen a nézőnek adott támpont csökkentheti, sőt lerombolhatja a filmidő egészére mesterien kitolt suspens hatását. Figyelembe véve az előbbieket, a szüzséből kizárólag a felszín érintendő: mozink látszólag modernizált Akhilleusz-történet egy Bruce Willis megformálta biztonsági őrről, aki egyedül éli túl Amerika egyik legsúlyosabb vonatszerencsétlenségét.

Akár a görög elődöt, Willist sem fogja golyó vagy molesztálja holmi influenzavírus, Achilles-sarka viszont neki is van: esőben nem futja a csúcsformáját, vagyis nem vízhatlan. A katasztrófát követően Samuel L. Jackson személyében titokzatos fekete alak bukkan fel az életében, aki külső-belső tulajdonságaiban tökéletesen Willis ellentéte.

Jackson, aki üvegcsont-betegségben szenved, (többet volt gipszben, mint kinn a városban) egy híres galéria tulajdonosa, kifinomult, szuperintelligens férfiú, a filmidő alatt a bárdolatlan Willisszel együtt identitását keresi, valamint a „mi dolgunk a világon?” örökbecsű kérdésére a választ. A mozi végére meg is találják: ez volna a csattanó.

Ígéretemhez híven nem lépek elő poéngyilkossá, annyi viszont publikus, hogy mint erre a halál-témát boncolgató A hatodik érzék is tanúbizonyság, Shyamalan azon kevés rendezők egyike, aki a kommerszen belül is mer, és képes feltenni létkérdéseket anélkül, hogy az ál-moralizálgatás vádja érhetné. Teszi mindezt a hagyományos zsánerek, a horror és a thriller keretein belül, de mind tematikájában, mind pedig szerkesztésében továbbgondolva a műfaj adta lehetőségeket. Hitchcockhoz hasonlatosan ő is „altatja” a nézőt, és tudja, amit talán a Mesteren kívül senki sem tudott, az igazi félelem sosem az ijesztgetésből, hanem a bizonytalanságból táplálkozó szorongásból adódik.

Minden elkötelezettségünk ellenére azonban két ennyire egyforma film után nyilvánvaló – és az egyformaság ez esetben nem a főszereplő Bruce Willis személyére, vagy a helyszín, Philadelphia azonosságára értendő, hanem a dramaturgiára – Shyamalan bármekkora tehetsége is a filmgyártásnak, ezt a történetvezetést nem folytathatja tovább a bukás kockázata nélkül. A néző A hatodik érzék és a Sebezhetetlen után már tudja a leckét, és pontosan fel is tudja mondani; harmadszorra, ha a rendező nem akarja, hogy az első kockák után közönsége kitalálja, mi lesz az utolsón, valami egészen mással kell előrukkolnia.