A Hétvégi hajsza a távol-keleti akciófilmek harcjeleneteit, a Halálos iramban autósüldözéseit és Michael Mann ellentmondásos jó- és rosszfiúit akarná összegyúrni, de a külön-külön még működő stíluselemek sehogy sem akarnak egy egésszé összeállni, a filmet az írói és produceri székben is ülő Luc Besson sem tudja megmenteni.
Bessonban már 2013-ban, a Lucy forgatása után megfogalmazódott, hogy mindenképp vissza szeretne térni majdan egy másik filmmel Tajvanba. 2022-ben aztán a tajvani-amerikai rendező, George Huang elő is állt egy filmtervvel, amely egy női zsoldoskatona féktelen autózásai köré épül és megkereste a szebb napokat is látott francia író-rendezőt, hogy kezdjenek ezzel valamit.
Kanál mégpedig nincs – Luc Besson: Lucy
Úgy ollózni össze a kortársak újrahasznosított ötleteit, hogy abból valami egészen meglepő, egyszerre tartalmas és csacska, húzós, de felszínes, jókora nagy áltudományos kacsintás és szemtelen félfilozofikus vigyor kerekedjen, miközben a rá jellemző toposzt új elemmel egészíti ki, nos arra csakis egy élő klasszikus képes. Luc Besson a gyengébbik nemhez szóló, évekkel ezelőtt megszakadt ódája egy újabb strófával, a tökös hölgykoszorú csoportképe egy friss alakkal lett ezennel gazdagabb.
A Hétvégi hajsza kezdetben két szálon fut. Először egy tajvani gengsztercsalád válságos időszakába nyerhetünk betekintést, amikor a helyi nagykutya, Kwang (Sung Kang) körül éppen rendőrök szaglásznak egy kényes ügy miatt. Megismerjük a befolyásos, a városi intézményeket is markában tartó maffiavezér feleségét, Joey-t (Lun-Mei Gwei), aki luxusmárkák vásárlásával és lázadó, elkötelezett zöldaktivista fia, Raymond (Wyatt Yang) nevelésével tölti a mindennapjait. Ugrunk egy nagyot és a film az ezer sebből vérző John ügynökre (Luke Evans) vág, de egy hosszúra nyúló flashback-jelenetben a sérülések eredetét, illetve a karakter bizonyos jellemvonásait is megismerjük, amint a sármos ügynök látványos harctechnikák közepette iktat ki egy sereg tajvani drogüzért. Az efféle visszaemlékezések a film későbbi fejezeteiben is kulcsszerepet kapnak.
A rendező nem várja meg a két cselekményszál természetes összeérését és már a tajvani részben utal arra egy családi fényképről szóló, sokat sejtető beállítással, hogy az amerikai kábítószer-ügynöknek és a tajvani gengszterfeleségnek bizony súlyos közös múltjuk van. Megismerkedésük körülményeiről, rövid, de annál termékenyebb szerelmi kapcsolatuk alakulásáról a későbbiekben kapunk is egy giccsbe fulladó visszaemlékezést, amikor John és Joey a nő gyerekkori otthonában az eddig elcsattant csókjaik számára próbálnak visszaemlékezni. Ezeket a szerelmi egymásra találásokat az alkotók a lehető legszentimentálisabb eszközökkel mutatják be, miközben maga a szekvencia a romantikus B-filmek esztétikáját idézi.
A megkérdőjelezhető ízlésbeli döntések mellett a film másik jogosan számon kérhető pontja a karakterek sematikusságában, illetve a dialógusok kidolgozatlanságában rejlik. A film tetovált nyakú antagonistája, Kwang aligha nevezhető erkölcstelenebbnek, mint a főszereplő John ügynök. A film alkotói persze próbálják ennek ellenkezőjét alátámasztani – mondjuk úgy, hogy Kwang egyszer lekever egy pofont fiának, Raymondnak –, de a gyilkossági számlálót toronymagasan az amerikai vezeti. Gengszternek lenni persze még mindig rosszabb, mintha az ember rendőrnek állna, de hiányzik Kwangból az eredetiség, az az ördögi gonoszság, amivel kicsit is kitűnhetne a hosszú sorokban várakozó hasonszőrű típuskarakterek közül. A hol meggondolatlan kisgyerekként, hol felelős kamaszként viselkedő Raymond karaktere pedig kifejezetten idegesítő. Az még hagyján, hogy tízpercenként szóba hozza apja egyik cégének tevékenységét (amely delfinekre vadászik), de nem spórol azokkal a döntésekkel sem, amelyek újra és újra veszélybe sodorják szüleit – egy idő után csak fogja a fejét a néző, hogy talán inkább hagyni kéne a kölyköt.
Joey karaktere még úgy-ahogy megáll a lábán, döntései mögött legalábbis jól körvonalazott okok állnak, de ha valaki ténylegesen jól megírt femme fatale-karakterben akarná megnézni a remek tajvani színésznőt, annak érdemes megkeresnie inkább Tiao Jinan kínai filmrendező két neo-noirját, a 2014-es Fekete szén, vékony jég (Black Coal, Thin Ice), illetve a 2019-es The Wild Goose Lake című filmeket. A párbeszédek a szereplők összetettségéhez képest is alulteljesítenek, egymondatos életbölcsességek, kínos poénok és színes-szagos szerelmi vallomások váltogatják egymást. Például azt a jelenetet, amelyben fény derül a John és Raymond közti apa-fiú kapcsolatra, kifejezetten rossz nézni.
A Hétvégi hajsza akciójelenetei legalább szórakoztatóak, az autósüldözések – amelyekből azért jóval kevesebbet kapunk, mint amire a magyar cím előzetesen ígéretet tesz –, illetve a nagy verekedések és leszámolások is becsületesen össze vannak rakva. A jó és a rossz filmvégi összecsapása, melynek tétje nemcsak a dicsőség megszerzése, hanem Joey és gyerekének a sorsa is, egy kis tajvani moziban kulminálódik, ahol egy idős pár éppen egy wuxia párbajjelenetét nézi, majd azt hiszi, hogy a valóságban zajló verekedés is a mozihoz tartozik – az ilyen és ehhez hasonló intertextuális utalásokból nem ártott volt még pár darab.
A film előnyére írható még, hogy bár a különböző helyszínek – legyen szó a főváros Tajpejről vagy vidéki halásztelepülésekről – mind-mind stilizálva vannak, a nézőnek (akárcsak pár évvel korábban Luc Besonnak), a film nézése közben igencsak kedve szottyanna ellátogatni a hányattatott sorsú, mégis szuperfejlett távol-keleti szigetországba, ahol az égbe nyúló felhőkarcolók és a tengerparti faviskók jól megférnek egymás mellett. A Hétvégi hajsza elsősorban jól leplezett mértéktartásában vérzik el, amitől klisékből építkező karakterei, illetve kínos poénjaira épülő párbeszédei sem mentik meg – utazási kedvcsinálóként viszont mindenképp elsőosztályú.
