Az eredeti 1995-ös film zárójelenete előrevetítette, hogy a Jumanji nevű mágikus képességekkel bíró játék miatt valószínűleg mások is szívnak majd. Igaz, hogy a folytatásra egy generációnyit kellett várni, ezalatt pedig a társasjáték videojáték-konzollá avanzsált – és a mai világban így is retró darabként hat –, de a baljóslatú dobpergés maradt a régi.
2017 egyik legjobban várt remake/folytatása nem kapcsolódik szorosan az eredeti filmhez, annak ellenére, hogy nem hiányoznak belőle a visszautalások. Főként azért, mert a megváltozott játék új szabályokat is jelent. Emellett jóval kevesebb az adrenalin, de annál több a vicc benne (bár mai szemmel nézve az eredeti Jumanji is inkább szórakoztató, mint kalandos, nagyrészt a már elavultnak ható speciális effektusok miatt).
A Vár a dzsungel története 1996-ban kezdődik, amikor a játék beszippant egy Alex nevű fiút és húsz évvel később folytatódik, ugyancsak a New Hampshire állambeli Brantfordban. Négy tipikus amerikai tinédzser – a geek, a jócsaj, a sportoló és a könyvmoly –, akik büntetésből a suli lomtárát kellene kitakarítsák, rábukkannak a játékkonzolra, ami ezúttal nem vetíti a való világba a szörnyűségeket és kihívásokat, hanem – az immerszív-trendnek megfelelően - magába szippantja a fiatalokat. Így találják magukat a veszélyekkel teli Jumanji dzsungelében, ott, ahol (amint egy fadarabba vésett feliratból kiderül) az 1995-ös film főszereplője, a Robin Williams által alakított Alan Parrish is 26 évet raboskodott.
A helyzet pikantériája és elsődleges humorforrása, hogy a szereplők az előzetesen kiválasztott avatárok testébe bújnak. Így lesznek a menőkből lúzerek és a lúzerekből menők, azaz így változik a geek Spencer a gyengeségek nélküli, izzó tekintetű hőssé (Dwayne Johnson), a suli szépe, Bethany, egy pocakos, középkorú kartográfus professzorrá (Jack Black), a szekrényvállú Frigó egy mitugrász zoológussá (Kevin Hart), és a visszahúzódó Martha a Lara Croft karakteréből ihletődött, harcművészetekben jártas amazonná (Karen Gillan). Ezekből a szöges ellentétekből adódó belső és külső konfliktusok mellett a játék szabályainak felfedezése és megértése jelenti számukra a kihívást. A rém unalmasnak ígérkező büntetés a legérdekesebb és legveszélyesebb kaland lesz, ahol végső soron az életük a tét.
Jumanji sorsa ugyanis az ő kezükben van; feladatuk, hogy felszabadítsák az átok alól és egyben kiszabadítsák magukat a játékból, ehhez pedig egy ékkövet kell visszajuttassanak eredeti helyére. A helyzet persze korántsem egyszerű. Nemcsak szinteket kell teljesítsenek, hanem beépített karakterek üzeneteit is meg kell értsék, akik minduntalan ugyanazokat a mondatokat ismétlik és persze ott vannak az akadályok meg próbák, amiket teljesíteniük kell, újonnan szerzett képességeik felhasználásával. Nem utolsó sorban pedig rá kell jöjjenek arra, hogy csak együttműködve tudnak kijutni a játékból. A küldetés során az ötödik játékost is megtalálják: a húsz éve eltűnt és halottnak hitt Alexet.
A Jake Kasdan által rendezett film egyik erőssége, hogy a gamer-világot sikerül úgy bemutatnia, hogy azok is élvezni tudják, akiknek semmi közük a játékokhoz. Másik pillére a karakterek és a jól megírt, vicces párbeszédek, amik akkor is működnek ha az ember nem tinédzser (és a gyereke sem az). A visszatérő dobpergés mellett emlékezetesek a zenei betétek is, amik remekül feldobják a harcjeleneteket. De ezek ellenére sok a kiaknázatlan lehetőség a filmben. Hiába a 3D-opció, a speciális effekteket senki sem fogja tátott szájjal bámulni. A küldetés az Indiana Jones-filmeket idézi és a morális üzenet is inkább elcsépelt, mint újszerű. Tudniillik hogy külön-külön nem, de összefogva sikerülhet.
A Jumanji: Vár a dzsungel újragondolja az eredeti, Joe Johnston által rendezett filmet, de amazzal ellentétben valószínűleg nem válik egy posztmodern klasszikussá. Sok ugyan a poén, de két nap múlva jóformán egyikre sem fogunk emlékezni. Kellemes két órás kikapcsolódást jelent, de az utolsó negyedórára kifullad az ötlettár, és már csak ezért is drukkolhatunk, hogy a játékba ragadt hősök mihamarabb teljesítsék a küldetést.
