Egy jó akció-vígjáték olyan, akár egy műkincsrablás: tökéletes elkövetők, mesteri időzítés – a végeredménytől pedig leáll az ember szíve. A Netflix összegyűjtötte az álomcsapatot, ám a végeredmény után joggal vádolhatjuk a készítőket jóízlés elleni bűncselekménnyel.
John Hartley (Dwayne Johnson) az FBI viselkedéskutató ügynökeként keresi kenyerét. Legújabb fogása Nolan Booth mestertolvaj (Ryan Reynolds), aki Kleopátra aranytojásainak elrablásával igyekszik biztosítani pozícióját, mint a világ legkörözöttebb személye. Azonban mindkettőjük karrierjét tönkreteszi egy titokzatos trónkövetelő, a Futó néven ismertté vált bűnözőfejedelem, aki egyesíteni kívánja az egyiptomi királynő mesés ókori kincseit. Ügynök és tolvaj tehát kénytelen összefogni, ezzel pedig egy országokon, kontinenseken átívelő üldözés veszi kezdetét.
Az akció-vígjátékok és különösen az ügynökparódiák mára nagy múlttal rendelkeznek, és több kiváló nevet köszönhetünk ennek a szinte kimeríthetetlen szubzsánernek. Legnagyobb részük arra építkezik, hogy a műfaj bevett fogásait, agyonismételt fordulatait nagyítja fel, vagy gegekkel, abszurd mozzanatokkal tegye azokat nevetségessé. Ilyenek például a Top Secret-mozik vagy Leslie Nielsen filmjei, köztük a Csupasz pisztoly (The Naked Gun) vagy a Drágám, add az életed (Spy Hard). A Johnny English-széria a humorát arra építi, hogy a szinte természetfeletti képességekkel megáldott James Bond helyébe a pipogya Mr. Bean megformálóját, Rowan Atkinsont helyezi, aki látszólag teljesen alkalmatlan a cél teljesítésére. A Kémes hármas (This Means War) a rom-komok lazaságával oldotta a feszes akciókat, míg az Agyas és agyatlan (Grimsby) a Sacha Baron Cohen-mozik altesti poénjaival turbózta fel a kémsztorit. Jól látható, hogy az akciójelenetek mellett az említett alkotók szinte mindig valamilyen koncepcióra építették fel filmjük humorfaktorát.
Az író-rendező Rawson Marshall Thurber jelen filmjével, a Különösen veszélyes bűnözőkkel úgy hitte, biztosra megy. Adott a pankrátorból lett bunyós színész, Dwayne Johnson, aki már igencsak nagy rutinnal büszkélkedhet a zsánerben, gondoljunk csak a Központi hírszerzésre (Central Intelligence), vagy a ZseniKém - Az ügynök haláli (Get Smart) című darabokra. Ryan Reynolds mára pedig Hollywood ügyeletes vicces szépfiújává vált, míg Gal Gadot a képregénymaskara nélkül is igazi csodanő.
A Különösen veszélyes bűnözők viszont olyan, akár egy étel, amely pikáns fűszerezés vagy édesítő nélkül épp csak a kötelező tápanyagbevitelre alkalmas. Az akciójelenetek és a film tempója is feszes – bár a történet elképesztő sablonossága sokszor fekszi meg a néző gyomrát. Kiemelendő viszont az operatőr, Markus Förderer munkája, aki szemkápráztató kameramozgásokkal rántja be közönségét az események sűrűjébe. Valószínűleg nem túlzás azt mondani, hogy a felvételek effajta dinamizmusát és komponáltságát még egy James Bond-film is megirigyelné, melyet Michael L. Sale és Julian Clarke vágása tesz tökéletessé. A hatást sajnos néha megtöri a film gyenge CGI-munkája (különösen egy igen rosszul animált bikaviadal-jelenetnél), de összességében a Különösen veszélyes bűnözők magával ragadó és nagyvásznon sem vallana kudarcot. Egészen más a helyzet a zenei aláfestéssel, melyet a Transformers-filmek epikus diadalhimnuszainak szerzője, Steve Jablonsky szállított. A komponista ugyanis egyáltalán nem erőltette meg magát a fizetéséért, csak lejátszási listába tette az utóbbi hatvan esztendő kémfilmjeinek legjellemzőbb stiláris mintáit.
Egy akció-vígjátékot viszont inkább a humora lapján ítélünk meg, amiben a Különösen veszélyes bűnözők bizony csúfos kudarcot vall. Egy-két valóban vicces és meglepő poént vagy geget leszámítva a film egyetlen mosoly nélkül ülhető végig, mivel az alkotóknak nem volt egy határozott elképzelésük arról, hogy pontosan mivel is mozgassák meg nézőik rekeszizmait. Olyan, mintha a rendező önmagában a szereposztásra bízná mindezt, és az egyetlen direktori instrukció a színészek felé az lett volna, hogy „legyetek önmagatok”. Sajnálatos módon a színészek egyike sem egy Robin Williams, hogy improvizáció közben is sziporkázna a jobbnál jobb poénok özönében: Johnson és Reynolds erőtlenül próbálják megformálni a „tréfás macsó”-szerepet, míg Gadot egyetlen eszköze az attraktivitása mellett az izraeli hadseregből ráragadt tapasztalata marad. Megíratlan karaktereket és erőltetett humorbonbonokat még a legnagyobbak sem tudnak meggyőzően életre kelteni. A film óriási ziccereket hagy ki, megelégszik az ügynökfilmek szokásos fordulatainak beépítésével, gyenge popkult-utalásokkal, egy igazán erőltetett zenészi cameóval, no meg azzal, hogy Reynolds egy péniszhez hasonlítja Johnson tarkójának formáját.
Még rosszabb a helyzet, amikor a Különösen veszélyes bűnözők ügynökparódiából kincsvadász-bohózattá avanzsál át. Johnsont immáron sokadszorra látjuk a dzsungelben, ám az egész szekvencia nem hat többnek az Indiana Jones és a Jumanji-remake olcsó elegyénél. Meglepő módon Thurber rendezése inkább akkor kezd el működni, amikor vígjáték helyett akciófilmként kezd muzsikálni, és ez menti meg igazán az alkotást a nézhetetlenségtől. Szintén üdítő öniróniáról árulkodik a párbeszéd, amelyben Johnson külleme kapcsán megjegyzik: „nem ilyennek képzelnénk egy viselkedéskutatót”. A válasz: „mondták már”. Ezek azok a ritka pillanatok, amikor felvillan előttünk, mennyivel jobb komédia lehetett volna a Különösen veszélyes bűnözők.
A készítők – egy Jurassic Parkos szentenciát idézve – nem spóroltak semmin, kivéve egy igényes és humoros forgatókönyvön. A 200 millió dolláros büdzsé azonban jó befektetésnek néz ki a Netflix részéről. A Különösen veszélyes bűnözők kritikai elutasítottsága ellenére megtalálta útját a közönséghez és a legnagyobb nyitónézettséget produkálta a streaming-szolgáltató történetében, mely valószínűleg egy folytatásnak is megnyitja majd a kapuit. A költői kérdés már csak az, hogy szükség van-e erre?
