A 6 Underground „bayebb” film akarva sem lehetne, és mivel mára mindenki – viccen kívül: mindenki – tudja, hogy ez mi mindent foglal magába, akár mehetnénk is bármi mást csinálni.
Nincs egyszerűbb, unalmasabb dolog a mindenkori, éppen aktuális Michael Bay-filmről írt kritikák olvasgatásánál. Mármint most komolyan, mi az, amit még nem gépeltek le egy új, egy még újabb, vagy egy annál is újabb Bay-filmről? Jó, nyilván azt, hogy „Tarkovszkijt idéző”. De éppen erről van szó. Az, aki képes egy friss és ropogós Bay-filmről feltehetően 24 perc alatt megejtett kritikát úgy végigolvasni, hogy nem unja halálba magát a körülbelül másfél évtizede poros, erőltetett pszeudo-intellektuális cinizmussal elmarasztaló lózungoktól, az vagy nem olvasott még Bayről kritikákat, vagy van valami furcsa, infantilis kárörvendés-fétise. Persze, volt idő, amikor még jókat lehetett mosolyogni a kritikusi fordulatokon, az esztéták fölényes poénkodásain, melyek tárgya többnyire a rendező menetrendszerű robbantás-orgiái, filmjeinek tűzrevaló forgatókönyve, párbeszédeinek silánysága és az egy főre eső naplementék és napfelkelték átlagon felüli száma volt. De ki emlékszik már arra, amikor még valamiféle csökött nóvumnak számított az ilyesmi? Mindenestre úgy tűnik, hogy manapság a Bay-kritikák képtelenek lekanyarodni erről a végkimerülésig agyonjárt útról. Minduntalan emlékeztetni kell az olvasót arra, hogy Bay mekkora barbár, mekkora tahó tirpák, mennyire tehetségtelen és felszínes valaki, aki minden egyes filmjével izzó lyukat brunyál az egyetemes filmművészet sírkövébe. Nincs már mit olvasni egy új Bay-műről, az azokról szóló kritikák pontosan olyan kiszámíthatók, fárasztók, összecsapottságukban is indokolatlanul elnyújtottak, mint amilyenek a rendező – deskriptív gúnynevén „Bayhem” – újra és újra megfedett filmjei: az érdemi munka látszatának széthasznált építőkockákból tákolt üres ürügyei.
A maga módján ez az írás sem egyéb. Mert ugye: „…mi az, amit még nem gépeltek le egy új, egy még újabb, vagy egy annál is újabb Bay-filmről?”. Ennek a szövegnek valahol itt kellene véget érnie, úgy, hogy még a 6 Underground címe (ami magyarul valamiért Six Underground – Hatan az alvilágból lett) sem tűnik fel benne. Mert tényleg, minek? Megy valaki messzebb azzal, hogy Bay új, Netflixnek forgatott bődületes agymenése sokkal jobb, mint egy rakás korábbi filmje? Jelent valamit az bárkinek, hogy csinált azért Bay már ennél jobb dolgot is? Így is és úgy is az a lényeg, hogy a 6 Underground „bayebb” film akarva sem lehetne, és mivel mára mindenki – viccen kívül: mindenki – tudja, hogy ez mi mindent foglal magába, akár mehetnénk is bármi mást csinálni.
Van ugyanakkor pár olyan húzása Bay legújabb alkotásának, amiket érdemes kiemelni, legyenek azok – hangsúlyosan helyükön kezelendő – kellemes meglepetések, vagy épp a mindannyiunk számára olyan cefetül becses jó ízlés ellenében elkövetett főbűnök. A címbeli hattagú igazságosztó szupercsapat névtelen, megszámozott antihősei papíron halottak, ezért bármit megtehetnek nagy és nemes és fontos ügyek érdekében, és persze meg is tesznek. Az élükön álló multimilliárdos Egyes (Ryan Reynolds lényegében Deadpool-modorban, ami nem baj) azért szedi össze őket, hogy egy tömeggyilkos, vegyifegyver-megszállott közel-keleti diktátort leválthasson annak sokkal jobb fej testvérére (akit a Nader és Simin - Egy elválás történetéből ismert Payman Maadi tölt meg élettel). Lenne egy rezsimváltásnak demokratikusabb módja is, de mindegy, ezt tudták most septiben kifingani magukból az első Deadpool írói.
A ’90-es évek háborús-akciófilmjeinek militáns, agresszív, idealizáló über-patrióta naivitását idéző cselekmény legmélyére toszott geopolitikai üzenet keresendő moralitásának és etikusságának gerincbénultságával Noam Chomsky se tudna mit kezdeni, szóval kifizetődőbb annyiban maradni, hogy nem Bay a legmegfelelőbb ember a semmibe bombázott harmadik világbeli elnyomottak problémáinak kifejtésére (emlékezzünk itt meg a 13 óra: Bengázi titkos katonáiról is). Bay soha nem volt empatikus, soha nem keresett igazi érzelmeket, ezt most sem teszi, hiszen azokat nem lehet alsó szögekből, epikusan és menőn körbesvenkelni ellenfényben. Ugyanakkor a mind emberjogilag, mind politikailag érzékeny téma vékony jegén dúvadként romboló rendező inszenzibilitása még soha nem volt ilyen látványos. Az viszont akár bátornak is nevezhető, hogy saját kis világmegváltó Mission: Impossible-csapatának hatékony öntörvényűsége – és Egyes párvonalas motivációja – mögött érezni egyfajta kvázi-anarchista hevületet, melyet fel lehet fogni a tehetetlen, vagy tenni nem akaró politikai döntéshozók arcába tolt kövér középső ujjként is. Ettől függetlenül azért remélhetőleg Bay a közeljövőben hanyagolja azokat a témákat, amik bármilyen szinten igénylik a humánumot, mert olyan, mintha nem látna különbséget egy autós üldözés során majdnem elgázolt, lassítva menekülő francia bulldog és egy szaringázzal szintén lassítva megszórt, gyerekekkel teli menekülttábor képei között.
Apropó autósüldözés. A film egy több mint negyedórás, égbekiáltóan tempós, eszelősen elszállt firenzei autókázós városnézéssel indít, ami több szempontból is érdekes, hiszen a döbbenetes mértékű törés-zúzás közé beiktatott flashbackekkel együtt egyszerre szolgál izgalmas – de fárasztóan nyúlós – expozícióként és parádésan akaratlanul foglalja össze mindazt, ami Michael Bay. Az üldözés maga kifejezetten szép, vígan oda lehet tenni a Bad Boys 2. – Már megint a rosszfiúk hasonlóan bámulatos jelenete mellé: óriási erő van itt, őrületes ötletekkel, az öncélúságában is szórakoztató pusztítás csodás képeivel, ráadásul újfent kegyetlenül erőszakosan. Bay ugyan próbálja meghajtani a fejét Az olasz meló előtt, de a lényeg inkább az, ahogy Mini Coopere szélvédőjén szétkeni a rosszfiúkat.
Van mit nézni ezen a maratoni passzírozáson – mellyel párhuzamosan egy már-már nosztalgikus parkour-üldözés is pereg ügyesen kézben tartva – de sajnos van mit hallgatni is: a dübörgő szarpop és a talán még sitnyikebb párbeszédek majdhogynem elernyesztik az üdvözlendő adrenalin-erekciót. Reynolds most is tud nagyon vicces lenni, de a két kíméletlen óra alatt túl sokszor jön ki a száján humorosnak szánt meleg levegő. Ugyanakkor a szellemként teljesen hiteltelenül és hihetetlenül létező hatosfogat tagjai közül még így is ő az egyetlen igazán említésre méltó – mégis röhejesen kidolgozatlan – karakter, ami annyira nem oké.
A firenzei üldözés és Bay munkaerkölcse közé egyenlőségjelet lehet tenni: minden olyan rohadt gyorsan és vadul és színesen és másodpercenként vágva történik, hogy a nézőnek nincs ideje észlelni a logika, az ok-okozatiság hiányát. Az üldözés tempója ugyanakkor, akárcsak a filmmé, néha lassul, különben a néző agya percek alatt leállna. Amikor viszont Bay lassít, amikor magyaráz, vagy próbál valamit árnyalni, az fáj. Ilyenkor a figyelemzavaros hiperaktivitás minden jele kiütközik a rendezőn, aki rendre elveszti a fonalat a frontálisan egymásba rongyoló hangulatok között, elkezd ütemet téveszteni, csapong és hadonászik. Bay nem annyira rossz rendező, mint azt hinni szeretnénk – ilyen akciójeleneteket és ilyen üldözést azért nem sokan hoznak össze – a jótól viszont épp azért van messze, mert képtelen túllendülni azon az emberietlen, pszichotikus, technokrata exploitation-kényszeren, ami a világmindenség legnagyobbat kaszáló rendezőjévé tette. Néha ugyan mintha eszébe jutna, hogy kellene kezdeni valamit a jobb sorsra érdemesebb karakterekkel (Mélanie Laurent például kihasználatlan), de aztán inkább csak baromira felrobbant valamit vagy valakit. Rideg, tompa és tompító film a 6 Underground, aminek kizárólag a fent említett valakik és valamik felrobbantása miatt érdemes nekiülni. Ez pedig azért nagy szó, mert 2007 óta ez az első olyan robbantásoktól túlcsorduló alkotása, amiről – félve ugyan – de legalább ezt el lehet mondani.
Hogy mindezért megérte-e megírni a sokadik kritikát Bay sokadik filmjéről, az majd kiderül egy-két év múlva, amikor valaki majd minden bizonnyal hasonlókat ír „Bayhem” Robocalypse című következő művéről.
