„Nehéz kimondani, hogy életre keltett egy képregényt, de tényleg megtette” – Kevin Smith dicsérete jól jellemzi a Scott Pilgrim a világ ellent: rendezője, Edgar Wright a Sin City után szabadon elkészítette minden idők legképregényesebb mozifilmjét.
A Bryan Lee O'Malley Scott Pilgrim-füzetein alapuló Scott Pilgrim a világ ellen Michael Cera alakította címszereplője egy 23 éves kanadai átlagsrác, hivatásos geek és amatőr basszusgitáros, aki egy középsulis kínai lánnyal jár, emiatt sok ugratást kap lakó- és zenésztársaitól. Scott egy nap találkozik egy frissen odaköltözött amerikai lánnyal, az eszméletlenül cool és szívdöglesztő Ramonával (Mary Elizabeth Winstead), és az esélytelenek nyugalmával sikerül bevágódnia nála. Ez természetesen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, Ramona hét ex-pasija ugyanis hősünk elpusztítására szövetkezik, így Scottnak mindőjük fölött diadalt kell aratnia, hogy megtarthassa szerelmét.
Ez alapján a Scott Pilgrim a világ ellen akár pátoszos hőstörténetnek is tűnhet, de sokkal inkább önironikus-posztmodern pastiche (számos képregényes utalással, például a Fantasztikus négyesből ismerős Chris Evans, és a legutóbbi Superman, Brandon Routh játszanak benne), gyakorlatilag ugyanazt jelenti a képregény-feldolgozásoknak, amit Az utolsó akcióhős az akció- és a Sikoly a horrorfilm zsánerének. A Keresd a nőt!-jellegű alapsztori önmagában nem nagy durranás, a filmet formaisága teszi páratlanná, Edgar Wright ugyanis megtartotta a képregény stílusát annak minden állókép-szerűségével és szövegességével együtt, még a hanghatásokat is fonetikus formában vizualizálva. Ha a Scott Pilgrim-füzetek konvencionális stílusban készülő adaptációt kapnak, egy átlagos vígjátékot látnánk, így viszont a két ágazat tökéletes fúziója jött létre – a némafilmkorszak óta nem láthattunk ennyi szöveges inzertet mozifilmben. Jóllehet hű feldolgozásról van szó, az adaptáció nem szolgai, a klasszikus stílust bűn lett volna erőltetni, mivel a film tartalmi- és formai jegyei így van tökéletes összhangban. A videojáték-rajongó Scott (kissé infantilis) szubjektív univerzuma olyannyira képregény- és konzoljáték-szerű, hogy azon sem csodálkozunk, ha magabiztosan lúzer hősünk a Mátrix Neóját megszégyenítően kezd kung-fuzni. A film a videojátékok kedvelőinek is számos bennfenntes geget és nosztalgikus pillanatot tartogat, amellett e médium narratíváját is megidézi, ami az egyre erősebb ellenfelekkel vívott párbajokat, illetve az egyes küldetések ravaszságot igénylő megoldásait illeti.
Edgar Wright a lehető legjobb választás volt a rendezői posztra: eddigi két mozifilmjében, a Haláli hullák hajnalában és a Vaskabátokban remek humorral, de ugyanakkor hatalmas tisztelettel parodizálta a zombihorror és az akciófilm zsánerét. Mondanom sem kell, mindkét műfajért rajong – például kért magának egy zombi-szerepet a Romero-féle Holtak földjében – így már súlyos „geeksége” miatt is megérdemelné a rendezői széket, viszont elsősorban formai stílusa okán passzol tökéletesen a Scott Pilgrim-projekthez. Ez csupán a harmadik játékfilmje, de stílusa máris felismerhető: imád hosszú folyamatokat a lehető legpörgősebb montázsokban, rövid és sokatmondó snittek gyors egymásra, vagy egymás mellé vágásával narrálni. Ezt a Scott Pilgrim alkalmával viszi tökélyre, rengeteg információt közöl a nézővel rövid idő alatt, így bőven marad ideje a történetmesélésre. Ezt ugyan nem kapkodja el, de ez is előnyére válik a filmnek, mivel sikerül remek „hang out-movie”-miliőt és hangulatot teremtenie. A film sosem válik kiszámíthatóvá vagy unalmassá, a Született gyilkosok- és Kill Bill-szerűen hiperstilizált képeken mindig akad látnivaló, a remek karaktereket pedig jól válogatott színészek elevenítik meg, a Cera és Winstead közti „kémia” tökéletes, a gonosz exek közül pedig az „egész jó deszkásból lett egész jó akciósztárt” alakító Chris Evans és az ördögi zeneproducerként villogó Jason Schwartzman érdemel említést.
Wright tehát kihozta a maximumot az alapanyag adta lehetőségekből, de mivel filmje teljes mellszélességgel áll ki napjaink popkultúrája mellett, az MTV és a Cartoon Network ellendrukkerei nehezen fognak megbarátkozni filmből sugárzó naiv-laza érzésvilággal, a hagyományos filmstílus kedvelői pedig legalább annyira irritálónak találhatják képi világát, mint a Speed Racer – Totál Turbóét. Noha erőszakosabb ikerfilmjével, a szintén remek Ha/Verrel ellentétben közönségbarát korhatár-besorolást kapott, a Scott Pilgrim a világ ellen bukás volt a mozipénztáraknál, de jó esélye van arra, hogy stílusával divatot teremtsen.