A Michael a 10 éves Wolfgang és a 35 éves címszereplő kényszerű együttélésének utolsó 5 hónapját mutatja be – áll a TIFF-es szinopszisban. Csak nehogy valaki azt gondolja, holmi kedves kis vidám családi filmről van szó, megrögzött agglegényről, akinek a nyakába szakadt egy apró vadóc, s nehezen bár, de végül felnő a gyereknevelés feladatához, és szívből megszereti a gyerkőcöt (aki időközben szintén megszelídül). Nem véletlenül került ez a film a Határok nélkül nevű vetítési szekcióba.
A Michael kimért és végtelenül csendes bevezetője iszonyú erővel kólintja főbe nézőjét. Teljesen tárgyilagosan ábrázol egy hétköznapi férfit: nem túl fiatal, nem túl idős, nem túl gazdag, nem túl szegény, nem túl szép, nem túl ronda, de van egy olyan sötét titka, ami legfőbb jellemzőjévé válik, és ami mindenkitől megkülönbözteti. Az első 8 percben, a film prológusában szép lassan megváltozik a figurához való nézői hozzáállás: megtudjuk, hogy egy pedofil áll előttünk, egy pincéjébe zárt kisfiúval, a nézőn pedig óhatatlanul eluralkodik a döbbenet, az undor és a felháborodás felkavaró egyvelege.
A bécsi születésű Markus Schleinzer korábban Haneke néhány filmje (A zongoratanárnő, Farkasok ideje, A fehér szalag) és főképp tévésorozatok casting directoraként dolgozott, most vette először kezébe az gyeplőt, Haneke tanácsára egyébként.1
Úgy tűnik, nem volt rossz ötlet filmet rendeznie: megnyerte a Viennálét, versenyezhetett az Arany Pálmáért és az Európai Filmdíjért, de kitüntették az írek és az angolok is. Meggyőződésem, hogy maradandó filmélményt képes okozni minden nézőjének, saját forgatókönyvével pedig olyan tabutémát feszeget példátlan nyíltsággal, amelyik Ausztriában különösen érzékenynek számít.
Schleinzer nem az első osztrák rendező, aki átlagos családi ház alatt titkokat rejtegető pincét visz vászonra. 2001-ben Rainer Frimmel szerkesztette filmmé egy bécsi kórházi futár home videóit (Aufzeichnungen aus dem Tiefparterre / Notes From the Basement), Ulrich Seidl filmrendező (Dog Days, Import/Export, Paradis) pedig éppen egy In the Basement című forgatókönyvön dolgozik. Utóbbi az osztrákok és pincéik „kapcsolatát” ragadja meg: Seidl szerint honfitársai szemében a pince a titkok helye, erőszak és visszavonulás helyszíne egyaránt.
Az osztrák közvéleményt – és a nagyvilágét is – több hajmeresztő, emberrablást és szexuális bűncselekményeket ötvöző bűneset rázta meg az elmúlt évtizedben. A bécsi Natascha Kampuscht például 1998-ban rabolta és zárta pincéjébe egy Wolfgang Prikopil nevű pedofil. Két évvel kiszabadulása után, 2008-ban újabb agymenéssel álltak szemben a megdöbbent osztrákok: ekkor jutott ki 24 évig tartó pincefogságából egy Elizabeth Fritzl nevű, 42 éves asszony, aki legalább 6 gyereket szült fogvatartójának, saját apjának a pinceévek alatt.2
Ha felnőtt olvasónk utánaolvas a két bűnesetnek – amire biztos emlékszik is, hiszen a média annak idején mindkettőről részletesen hírt adott –, könnyen rájön, hogy a Michael a Kampusch-történet feldolgozása. A kislány tízéves volt, amikor elrabolták, fogvatartójának keresztnevét Schleinzer kisfiú szereplője kapta meg. A lányka 8 évig volt rabságban egy acélreteszes ajtójú, szűk pincében, elrablója garázsa alatt. Az ablak nélküli, hangszigetelt pincéből csak akkor jöhetett elő, amikor Prikopil otthon volt, de amikor este lefeküdt vagy dolgozni ment, visszazárta a pincébe. Mindezek a körülmények a filmbeli Wolfgang helyzetére is jellemzőek, és sokat nem változtat az ábrázoltak súlyosságán az, hogy a filmben kisfiú a főszereplő. Wolfganggal való kapcsolatában Michael nemcsak szerető, hanem apafigura is próbál lenni – ez viszont a Fritzl család történetét idézi fel.
Az önmagában is horrorisztikus történetet a két színész – felnőtt és gyerek – valószerű játéka teszi döbbenetessé. Szerepüket aprólékosan dolgozta ki a forgatókönyv. Úgy tűnik, a gyerek időtlen idők óta ott él, alkalmazkodott kényszerű körülményeihez, hiszen fájdalmasan kiszolgáltatott. Ellenállása rég megtört, a lelke romokban, a testét rendszeresen használják. Hangtalanul sír és hihetetlenül magányos. Akkor sem mer menekülni, amikor lehetősége lenne rá, hiszen Michael elviszi kirándulni.
Michael olyan ember, mint az én szomszédom, vagy a te szomszédod, de az ismerőseid utcájában is lakik egy-két hasonló: kedvesen megígéri, hogy szól, ha megtalálja elkóborolt macskádat, munkahelyén szűkszavú és nem túl barátságos, de feladataiban helytáll, amit főnökei jutalmaznak is. Az ő háza azonban az ő vára – a szó legszorosabb értelmében: erődített, zárt, és senki sem tudja, ki az a ember, akivé otthon lesz. Mindez azonban az első 8 súlyos percben kiderül – a film hátralevő része pedig több további dimenzióval árnyalja a figurát.
Michael nem szörnyeteg, ahogy a hétköznapi krimisorozatok pedofiljai, nem lesz gyilkos sem belőle, amire talán számíthatnánk. Megtudjuk, hogy gondoskodik kicsi rabja ellátásáról, kényelméről, emeletes ágyat vásárol és megpróbálja egy másik gyerek „beszerzésével” enyhíteni Wolfgang magányát, és horribile dictu, szereti is a maga módján a kisfiút, aggódik a sorsáért. A társadalomba egyébként képtelen beilleszkedni, haverei unják, a nőkkel nem tud kapcsolatba kerülni, humora beteges, játszani képtelen. Szeretné, ha viszontszeretnék, és sír karácsonykor, amikor nem kapja meg ennek bizonyítékát. Letaglóz egy pillanatig az a gondolat, hogy a film valóban megpróbál-e egy ilyen figurát szánalmassá vagy éppen szimpatikussá tenni. De nem. Azért amikor a gyerek megbetegszik, Michael előbb megássa a sírját, csak aztán szalad a gyógyszertárba.
A film döbbenetes ereje abban rejlik, hogy az ábrázolással megpróbál mindvégig tárgyilagos maradni. Nem válik tanmesévé, nem fogalmaz meg erkölcsi tanulságot, egyszerűen csak leír, megmutat. Bár nem igenli Michael életmódját, azért meggyőz arról, hogy nem éppen olyan egysíkúak a dolgok, amilyeneknek első ránézésre tűnnek. A rendezőnek sikerül megtáncoltatnia nézője idegeit, képes olyan helyzetbe hozni, hogy szurkoljon egy pedofil gyerekrabló életéért: ha neki baja esik, mi lesz a gyerekkel, hisz senki sem tudja, hol van! Erős hangulatteremtő eszköze a zene hiánya és a minimalista zörejezés is (ellentétbe állítva a végefőcím zenéjeként használt vidám Boney M-dallal, a Sunnyval).
A Michael rákényszeríti nézőjét arra, hogy elgondolkozzon az azonnali ítélkezés közben. Azt mondja: főszereplője nem szörnyeteg, hanem csak egy megtört lelkű, kisiklott életű, boldogtalan ember; nem helyes, amit tesz, de nem tud másképp cselekedni. Szüksége van-e a nézőnek erre a tanulságra? Ítéljen ki-ki saját belátása szerint. De a filmet nézze meg előbb.
1 A Sight and Soundnak adott interjújában Schleinzer így mesélt a forgatókönyv keletkezésének történetéről: „17 évig voltam casting rendező, mindig is bennem volt, hogy filmet kellene rendezni, de féltem megtenni. Haneke A fehér szalagának forgatásakor, amelynek a castingját én végeztem – 7000 gyereket néztünk meg egy év alatt –, épp ismételtünk a gyerekekkel. Haneke ekkor mondta, itt az idő, hogy megcsináljam az első filmemet. Azt mondta, jöjjek vissza három hónap múlva egy forgatókönyvvel. Három hónappal később rákérdezett: »Hol a forgatókönyv?« Így hát leültem, és előkészítettem három különböző sztorit, s felolvastam a barátaimnak. A legérdekesebb beszélgetéseket egy pedofíliával kapcsolatos sztori indította el. 2008 vége volt, nem vehettél úgy kézbe újságot vagy kapcsolhattad be a tévét, hogy ne a Madeleine McCann-esetre, a Natascha Kampusch-esetre vagy a Josef Fritzl-esetre bukkantál volna. Gusztustalannak találtam azt a módot, ahogy a tabloidok pénzcsinálásra használták ezeket a történeteket. Megszállottan kezdtem keresni az információkat e sztorik kapcsán.”
2 Ugyancsak osztrák gyerekrablós történet, amely felkavarta a közvéleményt, a Linz nővéreké, akiket elmebeteg anyjuk tartott fogságban lakásukban. Mindez természetesen nem afféle osztrák társadalmi „jellegzetesség”, a világ más részeiben is történtek hasonló bűncselekmények, lásd itt a lexikoni számvetést.
