Emerald Fennell a legmegosztóbb rendező díjára pályázik: az Ígéretes fiatal nő után egy kétszer annyira polarizáló alkotást készített a Saltburnnel, kétszer akkora zajt csapva maga körül.
Az Ígéretes fiatal nővel Emerald Fennell pasztellszínű görbetükröt mutatott a nemi erőszak-kultúrával átitatott társadalomnak. Aktuális, érzékeny, erős hatásokat keltő film, amely a feje tetejére állította a rape and revenge műfaját – és ha épp nem a történet sodor minket magával, akkor a gyönyörű képek ragadják meg a figyelmünket. 2021-ben ez volt Fennell első nagyjátékfilmje, mely bár megosztotta a közönséget, mégis mindenkit kíváncsivá tett, vajon mi lesz a rendezőnő következő dobása.
Új projektje hasonlóan ígéretesnek indult: Fennell egy, A tehetséges Mr. Ripley nyomdokaiba lépő eat the rich sztoriként harangozta be a Saltburnt generációjának legtehetségesebb színésze, Barry Keoghan és az aktuális tinibálvány, Jacob Elordi főszereplésével. Azonban Fennellnek csak ellentmondásosságában sikerült folytatni, amit az Ígéretes fiatal nővel elkezdett.
Bár a Saltburn is egy festőien fényképezett film (ami annak tudatában, hogy Linus Sandgren, a Babylonért is felelős operatőr volt Fennell jobbkeze, nem is csoda), a rendező ezúttal nem tudta egyensúlyba hozni a stílust a tartalommal. Hiába kerülhetne fel bármelyik kimerevített képkocka a One Perfect Shot Twitterére – ami pontosan az, amit egy olyan impozáns birtok, mint a fiktív Saltburn megérdemel –, ám a film már-már olyan üres és felületes, mint a kúriában élő Catton-család. A szép házhoz szép emberek tartoznak – itt tölti a nyarát Felix Catton (Jacob Elordi), aki megsajnálva a szegény, hányattatott sorsú Olivert (Barry Keoghan) magával viszi az évfolyamtársát a birtokra. Ugyan néhány elejtett mondat implikálja, hogy egyfajta hobbija Felixnek Oliverhez hasonló „játékszereket” vinni magával a nyári vakációra, még így is ő a legjobb (szándékú) ember egész Saltburnben.
A jótékonysági ügyként felkarolt szerencsétlen emberek pátyolgatását Felix azonban nem saját szívjóságából teszi: anyjától tanulta. A ronda emberektől „rettegő” Elspeth (Rosamund Pike) maga is a szárnyai alá vette egy barátnőjét, szegény drága Pamelára (Carey Mulligan) azonban már régóta ráunt – csak egyelőre még nem sikerült kiraknia őt a házból. Ez ugyanis nem illene bele a sekélyes tökéletességért minden feláldozó, s a látszat fenntartását prioritizáló család által mutatott képbe. Mind elkényeztetett, felszínes és arrogáns emberek, a felső tízezer tagjai, akik a valóságtól teljesen elrugaszkodva élnek: hibátlan jelöltjei egy eat the rich-típusú film tárgyainak.
Az effajta filmek trendje az utóbbi években gyorsabban eszkalálódott, mint Oliver terve Felix és a Catton-család meghódítására. Ez mondjuk nem nehéz: a Saltburn első órája kifejezetten vontatott, Oliver csak szépen lassan képes vágyai tárgyának kegyeibe férkőzni. Így kerül ugyanis a fiú Cattonékhez: a görög félistenre emlékeztető Felix nemcsak külseje, a társadalmi státusza és iskolai népszerűsége miatt is megtetszik Olivernek, aki hamarosan a srác megszállottjává válik, és tesz róla, hogy Felixszel tölthesse a nyarat.
A vagyonos elittel szembeszegülő eat the rich-filmekben a kőgazdagok megtapasztalják milyen az, ha az addig elnyomott osztályok felveszik velük a harcot és ezúttal ők kerülnek vesztes helyzetbe. Ez történhet akár egy protagonista (mint Ana de Armas vagy Janelle Monáe karakterei a Tőrbe ejtve-filmekben) vagy egy antihős (akár az Élősködők főszereplői vagy maga Joker) szemszögén keresztül. Előfordulhat azonban, hogy a néző egyetlen azonosulható karakterrel sem találkozik a sztoriban – ez a típusú, gazdagokat behálózó antagonista pedig úgy tűnik, Barry Keoghan specialitása. Az ír színész ugyanis már az Egy szent szarvas meggyilkolásában bemutatta, hogyan kell a hatalma alá vonni (és elpusztítani) egy osztályban felette álló családot. A Saltburnben is hasonló szerepet kapott, ám Fennelltől nem kapott annyi teret és lehetőséget a kibontakozásra, mint amennyit Lanthimosz biztosított neki.
Fennell ugyanis egy szatirikus csavart akart hozni az eat the rich-irányzatba, melynek következtében a Saltburn – a pillanatok alatt hírhedtté vált kádas és „vámpíros” jeleneteknek köszönhetően – az „együk meg a gazdagokat” szó szerinti értelmezésévé vált. Oliver különös ízlése (amibe valamiért nem fér bele, ha folyós a tükörtojás sárgája) csupán öncélú megbotránkoztatás marad. Igen, tele van gusztustalan elemekkel, de a nyolcvanhatodik hányás képével sem éri azt a hatást, amire A szomorúság háromszöge képes volt. Bár Keoghan remekül hozza a beilleszkedni és elfogadásra vágyó, ugyanakkor kegyetlen antagonistát, Oliver nem elég manipulatív, és megszállottságból is vehetne néhány leckét Joe Goldbergtől. A pszichoszexuális téboly legmélyebb bugyraiig kellett volna elmerészkednie, a Saltburn azonban csak a felszínt kapargatja. Hogy aztán – Oliverhez hasonló megbízhatatlan narrátorként – a fináléban csavaros pszichothrillerként prezentálja önmagát.
Mindennek ellenére a Saltburn valahol mégis egy élvezhető alkotás, ezért nehéz rá teljes mértékben haragudni. A legvadabb mondatokat is abszolút természetességgel közlő Rosamund Pike-tól kezdve a klasszikus hollywoodi sztárok sármját idéző Jacob Elordin át a döbbenetesen a fellegekben járó Richard E. Grantig mind lenyűgöző alakítást hoznak. Barry Keoghannek pedig gyakorlatilag az egész szereplőgárdával van kémiája, amit képes a leginkább visszataszító pillanataiban is megtartani. A velejéig romlott, de gyönyörű embereket pedig szívesen nézi az ember, a csodásan fényképezett, festői környezetet pedig pláne. Ezek teszik kellően szórakoztatóvá a Saltburnt ahhoz, hogy a TikTok-társadalom bevegye Emerald Fennell blöffjét és az indokolatlan méretű hype-ot, illetve diskurzust generáljon köréje.