Csapda „egyszerűen csak az életről” szóló filmet készíteni. Lehet, hogy sikerül jó forgatókönyvet írni, jó színészeket választani, talán sikerül pityergést is fakasztani a nézőtéren, de ha az újdonság ereje, a váratlan fordulatok meglepetése hiányzik, akkor feszengve, kínos hiányérzettel tér haza a néző. Talán magának sem tudja megmagyarázni, hogy miért, hiszen a film valójában szép volt. Így van ez A legszebb dolog (Un heureux événement) esetén is.

Rémi Benzançon maga írja filmjei – eddig összesen négy egészestés és néhány kisjátékfilm – forgatókönyvét. Korábban a Hátralévő életed első napja (Le premier jour du reste de ta vie) kapcsán hallhattunk róla, amivel szerzett néhány francia filmes díjat és jelölést 2008–2009-ben. Az igényes közönségfilm területén van otthon, tavaly bemutatott (jelenleg utolsó előtti) munkája, A legszebb dolog azt bizonyítja, hogy magabiztosan uralja a vígjátékba oltott dráma – vagy a drámába csepegtetett vígjáték – teljes kelléktárát.

Az eredeti címben szereplő „boldog esemény” nem más, mint egy kisgyerek születése. A film alapkérdése az, hogy miként változtatja meg a közös gyerek színre lépése a szülők egyéniségét, közös életét, magát a párkapcsolatot. Mindent az anya, Barbara szemszögéből mutat be a film, az ő személyiségfejlődése áll a középpontban. Mivel kezdődhet az élet igazán nagy története a film szerint? Nem a szerelem születésével, hanem a baba megszületésével.

Humoros és valószerű, szinte dokumentumízűen valósághű részletekből bontakozik ki, jól működő helyzetekből áll össze a néző előtt Barbara (Louise Bourgoin) és Nicolas (Pio Marmaï) kapcsolatának története, a megismerkedéstől az első csókon és az összeköltözésen át a terhességi teszt vonalkájáig. Rengeteg humoros jelenetet eredményeznek a várandósság alatt felmerülő problémák, a semmihez sem fogható érzelmi hullámzás, egy kis maró magány, a szokások és a társadalmi, szakmai kapcsolatok észrevétlen és gyökeres átalakulása, amelyekről bizton állíthatjuk: sok néző a saját gondjaira fog ismerni bennük. Az apás szülés szeszélyes-ájulós poénjai után a nézők egy része törölgetni fogja a szemét, majd megértően elmosolyodik vagy nevet, amikor Barbara „használati utasítást” keres az örökké bömbölő kisbabához a gyereknevelési szakkönyvek hegyei között vagy egy fennkölt kismamaklub gyűlésein. A tét az, hogy az új anyuka el tudja-e fogadni valaha, hogy tótágast állt az élete, új rendet tud-e teremteni benne, vagy soha többé nem képes megtalálni önmagát az új anya-feleség-szerető egyszemélyes háromszögben.

A film egyik erőssége a mozgóképes idézetek leheletfinom rendszere, ami szinte minden jelenetet átsző. Emlékezetesen bájos például a videokölcsönzőben történő udvarlás, a cicázás és a vallomások játékos lánca a filmcímek találékony felhasználásával, a „csúcs” pedig az a pillanat, amikor a westernsláger akkordjai csendülnek fel az anyós és menye vacsorájánál: amikor a csecsemő nevelése miatt összecsapó két, mindenre elszánt „vadnyugati hős” gyilkos pillantása találkozik össze. Kevésbé sikerült viszont a narrációba foglalt filozofikus ízű, helyenként feminista gondolatmenet, amely Barbara nehezen formálódó PhD-dolgozatának szájbarágós része.

A film legnagyobb hibája viszont az, hogy nézője mindvégig érzi: ha Barbarának sikerül megbirkóznia a feladattal, képes feldolgozni, hogy sosem fogja visszakapni régi életét, akkor a pár talán ősz öregségéig boldogan fog élni, ha pedig nem, akkor elválnak – hiszen a valóság alapvetően ezt a két lehetséges forgatókönyvet diktálja. A kiszámíthatóságot érzelmi feszültség sem foszlatja szét: a humor mindvégig feloldja a tragikus helyzetek nyomottságát, s a lelki viharokról szóló film nagyobb érzelmi hullámzás nélkül engedi haza nézőjét.