Lendületesen kezdett, és félidőben még kevés csalódást hozott az 76. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál. Az eddigi legzajosabb sikert Todd Phillips Jokere aratta, az olasz sajtó pedig Polański filmjének jósolja az Arany Oroszlánt, de hozhat még meglepetéseket az Oscar-várományosokban bővelkedő versenyfelhozatal.

A múlt héten nyitotta meg a kapuit Velencében a 76. Mostra Internazionale d’Arte Cinematografica, a világon elsőként indult filmes mustra. Telluride-dal egy időben, Torontóval szorosan a nyomában az Oscar-verseny utolsó európai állomásának számító Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon idén is a hollywoodi alkotások uralják a 21 filmből álló versenyprogramot. Bár a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál is versenyfesztiválnak számít, a szárnyas oroszlánoknak valamelyest kevesebb a súlya, mint a cannes-i Arany Pálmának, így kevésbé is tartja izgalomban a nemzetközi szaksajtót, annál is inkább, mert ez itt már sokkal inkább az Oscar-latolgatások terepe, és nem is alaptalanul, elég csak a tavalyi év innen kikerült jelöltjeire gondolunk (pl. Csillag születik, A kedvenc stb.).

Idén Velencének sikerült, ami Cannes-nak, de más fesztiválnak is csak ritkán, nevezetesen, hogy az ígéretes versenyprogramhoz méltó alkotással nyisson. A tokiói születésű Hirokazu Kore-eda első francia nyelvű vállalkozása, Az igazság (La vérité) egy sziporkázóan szellemes reflexió a sztárságra és a sztárok magánéletére, illetve arra, egyesek mi mindent hajlandók feláldozni a siker oltárán, nem törődve legközelebbi hozzátartozóikkal sem. Az igazságot a remekül megírt forgatókönyv mellett a francia filmgyártás nagyasszonyának, Catherine Deneuve-nek, valamint nem kevésbé népszerű honfitársnőjének, Juliette Binoche-nak a jutalomjátéka teszi felejthetetlenné. Kore-eda filmje egy ünnepelt díváról, Fabienne-ről (Deneuve) szól, akinek Az igazság címet viselőemlékiratának megjelenése kapcsán jön össze a családja: Amerikában élő, forgatókönyvíró lánya, Lumir (Binoche) a „másodrangú TV-színész” férjével, Hankkel (Ethan Hawke) és lányukkal. Lumir, aki nem titkolja, hogy nem volt könnyű gyerekkora anyja árnyékában, rögtön lábjegyzeteket készít a könyvhöz, rámutatva, hogy abban aztán minden van, kivéve az igazságot. A családi drámát két másik anya-lánya történet színesíti, a film a filmben sztori, melyben a Deneuve által játszott színésznő ezúttal egy anyja által elhagyott lányt alakít. Utóbbi valaha Fabienne pályatársa, sőt legnagyobb vetélytársa volt. A film tele van a filmkészítésre és a sztáréletre tett utalásokkal. Bár a rendező és Deneuve is élénken tagadták, azért Az igazságon átsejlik a francia film nagyasszonyának személyisége is, ha hihetünk Roger Vadim visszaemlékezésének vagy a pályatársak pletykáinak.

Az igazság anya-lánya viszonya után egy szintén nem kevésbé ellentmondásos apa-fiú kapcsolat következett. A James Gray által rendezett Ad Astra - Út a csillagokba című monumentális sci-fiben Brad Pitt alakítja a Tommy Lee Jones által megformált, nemzeti hősként ünnepelt, de harminc éve egy misszió során eltűnt asztronauta fiát. Royt (Pitt) titkos misszióra küldik a csillagok közé, hogy megakadályozza az egész bolygót sújtó katasztrófát, és felkutassa halottnak vélt apját, akinek köze lehet a katasztrófa forrásához. Roy az út során nemcsak a földi létre, az innen más bolygókra is kiterjesztett problémákra reflektál, de egyre inkább átértékelődik benne az apjáról kialakult kép is. A szépen fényképezett, meditatív sci-fi sok klasszikust megidéz, de aligha tud bármi újat is hozzáadni a kánon többi darabjához.

Hogy a házastársi összetartozás komplexitása se maradjon ki a sorból, szintén az első napokban láthattuk Noah Baumbach Marriage Story című filmjét egy válásra készülő egygyermekes fiatal párról Scarlett Johansson és Adam Driver megformálásában. A kissé hosszúra hagyott, de jól megírt és még jobban eljátszott Marriage Story azt mutatja, hová fajulhat el egy barátságos hangvételű, közös megegyezéssel induló különválás, ha színre lépnek az ügyvédek.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az idei Velencei Nemzetközi Filmfesztivál egyik legjobban várt filmje Todd Phillips Jokere volt Joaquin Phoenix főszereplésével, ami nemhogy csalódást nem okozott, de eddig a fesztivál legzajosabb sikerét hozta, bár a siker ellenére több külföldi sajtóorgánum is aggodalmát fejezte ki a filmben látottakkal kapcsolatban. A Joker sötét világa mindkét sajtóvetítés résztvevőit elvarázsolta, a premieren pedig közel tíz percig felállva éltette a közönség. Phillips rendezése a képregényekből elhíresült gonosz születéséről inkább egy komor hangvételű és nagyon is emberi dráma a kitaszítottságról. Bár Phoenix alakítása a Heath Ledger által teremtett előkép terhét hordozza, fejet is hajt elődje előtt, de túl is lép rajta.

Ahogy a Jokert Joaquin Phoenix alakítása teszi igazán felejthetetlenné, Benedict Andrews Seberg című filmje a tragikus sorsú amerikai színésznőt megformáló Kristen Stewart miatt lett igazán érdekes. A Kifulladásiggal ismertté vált Seberg a Black Panther mozgalommal való kapcsolata miatt került az FBI figyelmének középpontjába. A részben igaz történet, részben összeesküvéselmélet izgalmas képet ad nemcsak Seberg magánéletéről, de a korszak Amerikájáról is, valamint arról, milyen jól működött már Hoover elnök idején is az FBI megfigyelőrendszere.

Persze, Roman Polański J’accuse (An Officer and a Spy) című filmjét látva nincs ezen mit csodálkozni, hiszen az 1890-es évek Párizsában játszódó, a híres Dreyfus-ügyet hitelesen rekonstruáló alkotás azt mutatja, már a 19. században sem volt olyan, hogy „magánlevelezés”, és nem maradhatott semmi rejtve a hatóságok különleges, kifejezetten a megfigyelésre és információszerzésre szakosodott szekciója előtt. Az ismert koncepciós pert aprólékos részletességgel visszaadó Polański természetesen nem kísérte el a filmet a Lidóra, helyette a felesége, a filmben is szereplő Emmanuelle Seigner képviselte a rendezőt. Seigner, miközben arról igyekezett győzködni a sajtót, hogy ideje lenne már a férje körül kialakult közhangulat gerjesztése helyett a filmkészítői zsenialitására összpontosítani, leginkább arról győzött meg minket újfent, milyen rettenetesen rossz színésznő még mindig, és mennyire nem fejlődött semmit, a világ egyik legjelentősebb rendezőjeként számontartott férje mellett eltöltött évek során sem. A fesztivál napilapjában megjelenő szavazatok alapján, az olasz sajtó képviselői Polański filmjét tartják a leginkább esélyesnek az Oscarra.

A politika, a korrupció, a pénzügyi manipuláció és a kisebbségi csoportok hátrányos helyzete továbbra is élénken foglalkoztatja az alkotókat. Olivier Assayas a Wasp Networkben a kilencvenes években leleplezett, Amerikában működő kubai kémhálózatról mesél. A Wasp Network azért működött, hogy megakadályozza a kubai expatrióták által szervezett, Castro rendszerének meggyengítésére és a turistaipar ellehetetlenítésére szervezett terrortámadásokat. Assayas filmje a Carlos című tévésorozatának a nyomdokain halad, de ezúttal nem képes mindvégig olyan lebilincselő maradni. Costa-Gavras Adults in the Room című filmje a néhány évvel ezelőtti, Görögország teljes összeomlásával fenyegető pénzügyi válságot dolgozza fel nem túl érdekfeszítő módon, ennél már jóval izgalmasabb, ahogy Steven Soderbergh nyúl a Panama-akták néven elhíresült ügyhöz, amely a több politikus bukásához is vezető, offshore cégeknél eltüntetett dollármilliók történetét tárja fel egy tragikus balesetben a férjét elvesztő amerikai nyugdíjas (Meryl Streep) történetén keresztül. Bár a film sokszor szájbarágósnak tűnik, főleg mert a két pénzügyi machinátor (Gary Oldman és Antonio Banderas) egyenesen a kamerába magyarázzák a dolgokat, de így legalább közérthetővé teszik az egyébként nehezen átlátható pénzügyi csalásokat. A The Laundromat lehet, hogy nem Soderbergh legkönnyebben fogyasztható filmje, de komoly témája ellenére szórakoztató, és az egyik legjobban megírt műve. Utóbbi nagyban köszönhető Jake Bernsteinnek, a film alapjául szolgáló bestsellerének, amelyből Scott Z. Burns írta a forgatókönyvet.

Az afroamerikai lakosság ügyének élharcosa, Spike Lee ezúttal producerként szállt be Nate Parker American Skin című filmjébe, amely versenyen kívül szerepel a fesztiválon. Az elején rendkívül didaktikusan induló, majd izgalmas, a 12 dühös embert idéző kamaradráma egészen lebilincselő lenne jó színészi alakításokkal, ha maga a filmkészítési mód, illetve a zenehasználata nem tűnne sok helyen olyan elképesztően dilettánsnak, amit az a keretsztori sem ment, hogy itt a történet szerint egy diák készít dokumentumfilmet, amolyan iskolai projektként tárva fel a túszdrámát és az ahhoz vezető emberölést, melynek egy 14 éves fekete fiú volt az áldozata.

Az idén hetvenéves Pedro Almodóvar 1988-ban, az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén című filmjével járt utoljára a velencei Mostrán. Idén a fesztivál úgy döntött, visszacsábítja az Antonio Banderas és Penélope Cruz felfedezőjeként számontartott spanyol sztárrendezőt a Lidóra. Almodóvar nemcsak a fesztivál életműdíját vehette át az első hétvégén a fesztiválnak helyt adó Lido di Venezián, de szombaton mesterkurzust is tartott az itt összesereglett filmrajongóknak. Miközben ezen sorokat írom, a másik életműdíj is épp átadásra kerül, ezúttal A muzsika hangja, a Mary Poppins és számos más klasszikus sztárjának, Julie Andrewsnak járt az elismerés.

A félidőnél járva sem az időjárásra, sem a filmekre nem panaszkodhatunk. Ha ez így marad, akkor a jövő héten ilyenkor talán még a tavalyinál is erősebb Mostrát zárhatunk.