Nagyszerű harmadik filmjében Miranda July újfent rengeteg hangulatot, gondolatot és érzelmet fog össze, mondandója azonban végig világos marad.
A kortárs klasszikusnak bőven nevezhető Te meg én és minden ismerősünk (Me And You And Everyone We Know) óta eltelt tizenöt év. A szintén lenyűgöző A jövő (The Future) óta pedig kilenc. Miranda July nem siet sehova. Kompromisszumokat kerülő, egyértelműen sajátos, és a szó legszorosabb értelmében vett szerzői stílusa, valamint teljesen egyéni látásmódja harmadik filmjében is adott. A Kajillionaire kizárólag a multimédia- és performansz-művész korábbi remekeivel vethető össze. Ahogy első két alkotásában, úgy új filmjében is a kollektív magány tapasztalatait, az elveszettség-tudat megélést és megértését, valamint az érdemi, őszinte és igazán emberi kapcsolatok transzformatív hatását elemzi, a pőre hétköznapiság, a szívszorító intimitás, és a mindent körbeölelő nem evilági kozmikusság terei között példás magabiztossággal lavírozva.
A történet újfent elnagyolt, vázlatos és szabálytalan: egy pitiáner, kisstílű csalásokból éldegélő család megpróbálja összesvindlizni a lakbérre valót, de az apró postai lopások sorába berobbanó „nagy terv” végrehajtása közben belefutnak egy nőbe, aki megváltoztatja az apa, az anya, és a lányuk közötti viszonyt. A cselekményvezetést egyszerre határozza meg a feszes ritmusú minimalista ismétlődés, a mezei linearitás és képlékeny, amorf, meglepő irányokban elhajló jelenetsorok folyama. Azonban a Kajillionaire fabulájának, szüzséjének és stílusának minden eleme a film főszereplőjére koncentrálja a figyelmet. A Kajillionaire egy családnak csak félve nevezhető szociális pöcében vergődő huszonéves lány karaktertanulmánya.
Szinte mindent elmond a tipikus July-karakterként introvertáltságától megbénított csaj életéről, hogy szülei egy csövesről nevezték el. Öreg Dolio – merthogy ezt a nevet kapta a keresztségben – képtelen a szemkontaktusra, megérinteni pedig nem lehet, mert láthatóan nem is szokták. Nem élete van, hanem életstílusa, amit kislányéveitől kezdve erőszakoltak rá: csak a túlélés számít, minden nap, semmi egyéb. Felnőttként kezelték születésétől fogva, „megóvva” a gyermekkor elengedhetetlen illúziótól, téveszméitől, haszontalannak és erőltetettnek vélt vidámságától. Egyenrangú félként tekintenek rá (a szajrét is így osztják szét), de mégis függ tőlük. „Előbb tanult meg aláírást hamisítani, mint írni és olvasni” – hangzik el apja szájából a fergeteges mondat, ami amúgy az Öreg Doliót körbeölelő világ esszenciájaként is értelmezhető: abszurd, bizarr, vicces, és kegyetlenül szomorú. Az utóbbi évek egyik legjobb jelenetében July mindezt árnyaltabban és artikuláltabban is megfogalmazza. A családi bűnbanda egy idősotthon haldokló lakóját fosztaná épp ki, aki azonban megkéri a lányt és szüleit, hogy segítsék a boldog túlvilágra úgy, hogy olyan hangokat és zajokat imitálnak a tolvajlás közepette, amik azokat az időket idézik, amikor még volt családja. Öreg Dolio és szülei belemennek: úgy tesznek, mint egy család. Családot imitálnak. Közben a hálóban mosolyogva bekrepál a papa, az emocionálisan megnyomorított Öreg Dolio pedig rádöbben arra, hogy vannak mély, sőt empatikus érzései, azokat pedig ki is tudja fejezni. Humoros, morbid, elkeserítő, megható, megrázó és felemelő érzelmi-hangulati minőségek olvadnak egybe itt, szemkápráztatóan természetesen. Nagyon kevesen képesek ilyesmire.
Öreg Dolio ezután elkezdi keresni az érzéseket, amikről eddig lemaradt, amik hirtelen hiányoznak. Végre felnő. July mindezt manipulatív melodrámai fordulatok és bárminemű túlzás nélkül érzékelteti, a lehető legvisszafogottabban, Evan Rachel Wood bámulatos alakítására hagyatkozva. A családhoz csatlakozó – szintén simlis – Melanie (Gina Rodriguez) kezdetben funkciótlannak és kidolgozatlannak tűnő karaktere ezután jut szerephez. Öreg Dolio eleinte féltékeny rá, hiszen apja és anyja (Richard Jenkins és Debra Winger nagyot mennek) nyilvánvalóan jobban szereti a szexi, nyitott, extrovertált, csivitelve pörgő nőt, mint lányukat, aki Melanie tökéletes ellentéte. A nő azonban látja és érti, hogy mi történt Öreg Dolióval, kapcsolatuk pedig – megannyi kiszámíthatatlan és meglepő fordulat során – többé válik barátságnál. Melanie validálja az érzelmi felnőtté válás gyönyörű, nehéz, ijesztő folyamatát: testvér lesz, szerelem, igazi otthon és valódi anya. Öreg Dolio az anyák feladatát csak egy szülői tréningen vetített természetfilmből ismerte, megélni nem tudta. Melanie egyetlen apró érintése egy ismeretlen univerzum rémisztő gyengédségeként csapódik tehát le az intimitástól hermetikusan elzárt lány ébredő tudatában. Nincs ez távol a Te meg én és minden ismerősünk karaktereinek elkeseredett szeretet- és kapcsolatéhségétől, vagy A jövő szereplőinek kvázi-egzisztencialista célkeresésétől.
És akkor ott vannak még a földrengések. Los Angelesben mindennaposak, de mégis, mintha kizárólag a család alatt remegne a talaj. Míg A jövőben egy macska örökbefogadása annyira megváltoztatja a befordult művészpár életperspektíváját, hogy attól néha megáll az idő, addig a Kajillionaire-ben több értelmezési síkon reng a föld. Akárhányszor előfordul, az apa és az anya a világvégét várva tojnak be és fagynak le: a földrengés az, ami kirázta életükből az értelmet, az örömöt, a szeretetet, a szociális normákat és főként a felelősséget (vagy csak mindezt a földrengésre fogják?). Ha jön az apokalipszis, akkor más nem számít, ezért lányukat is ebben a szellemiségben „nevelték”. A szimbolikus földrengések szétrázták a lány elméjét, ahogy az emberekbe vetett bizalmát is. Ha viszont valaki mindig lát reményt a tragikus egyedüllét és az elszart kapcsolatok mélyén, akkor az July. A földrengések épp ezért szó szerint és képletesen is felébresztik Öreg Doliót. Többé nem fog úgy megijedni tőlük, ahogy hülye szülei.
A Te meg én és minden ismerősünkben leginkább a kertvárosi mindennapokból kiugró, kontextus-idegen dialógusok és tettek kollázsa, valamint a megfoghatatlan romantikus-melankolikus atmoszféra emelte el a valóságtól a történetet, a Kajillionaire-ben pedig bőven akadnak ilyen elemek is: a család lakásaként szolgáló irodába a szomszéd gyárból menetrendszerűen átszivárgó rózsaszín fürdőhab, a karakterek stilizált, rajzfilmszerű mozgáskultúrája, a komor premisszával erősen ellentétező napfényben fürdetett színpaletta, egy megelevenedő csillagos égbolt. Szürreális, absztrakt, fantazmagórikus apróságok szövik át a kemény valóságban gyökerező még keményebb állításokat, melyek így egyaránt rezonálnak jelentőségteljesen az adott pillanatban és az időtlenségben. July ugyan újfent rengeteg hangulatot, gondolatot és érzelmet fog össze autentikus víziójában, mondandója azonban – csekély aránytévesztések mellett – végig világos marad. Öreg Dolio ráeszmélésének ábrázolása a látszat ellenére nem feltétlenül csupán lesújtó családkritika, inkább ünnep: egy új család születik szeretetben, nem pedig félelemben. Közben reng a föld és reng a szív is.
