Jó apák, rossz apák, önző apák – és olyanok, akik valójában nem is ismerik a lányukat. Velük szemben dacos lányok, hősies és okos lányok, önálló vagy éppen megmentésre szoruló lányok. Az emberi/családi viszonyok és kötelékek különböző formáinak filmes előfordulásait vizsgáló tanulmánysorozatunk következő részében apákkal és lányaikkal foglalkozunk.
Jó apák, rossz apák, önző apák – és olyanok, akik valójában nem is ismerik a lányukat. Velük szemben dacos lányok, hősies és okos lányok, önálló vagy éppen megmentésre szoruló lányok. Miközben több évtizeden át csak elvétve bukkantak fel apa-lánya kapcsolatokat előtérbe helyező filmek, az utóbbi tíz-húsz évben egymást érik az aprólékosan kidolgozott, látványos ívet bejáró, háromdimenziós karakterekkel operáló történetek. Az alkotók meglátták az addig fel nem fedezett, egyedi minőséget ezekben a kapcsolatokban: a védelmezéstől az elutasításon át a súlyosan tabudöntögető szexuális felhangokig számos válfaja megjelenhet, ám közös bennük a „ketten a világ ellen”-attitűd.
Az apa-lánya kapcsolat különlegessége, hogy ilyen csak egy van; sajátos és egyéni az egymás meg nem értése és a harmonikus kötelék is éppúgy, mint a kettő közti ezernyi árnyalat. Valami miatt az anya-lánya vagy az apa-fia kapcsolatok könnyebben leírhatóak, egyszerűbben kategorizálhatók, mint a féltést, idegenséget és távolságot szükségszerűen magában hordozó apa-lánya helyzetek. Ettől függetlenül viszont még meg lehetne próbálni feltérképezni ezeket, sőt, annál izgalmasabb művészi táptalajt jelenthetnének, hogy sematizmustól mentesek – mi lehet az oka annak, hogy a 2000-es évek előtt mégis csak elszórtan születtek apa-lánya filmek? A művészi érdeklődésen túl valami más, intézményi és társadalomtörténeti támogatottság is kell ahhoz, hogy beinduljon az apa-lánya filmek „hulláma”.
Egy ilyen film megszületéséhez mindenekelőtt az kell, hogy egy nő ne csak a vágy tárgyaként, hanem más relációban is főszereplő lehessen. A mozi történetét a romantikus vonatkozás nélkül sokáig legfeljebb cuki gyereksztárként, esetleg édesanyaként uralhatták a nők, így ezeknek a történeteknek maximum egy vonatkozása lehetett a nem túl bonyolult apa-lánya viszony. Márpedig ahhoz, hogy egy nő mellé egy apafigura is társulhasson a vásznon, a kapcsolatuk pedig központi szerephez jusson, más tényezők is szükségesek: gyerekszínészként nem hiányozhat a mély érzelem, gondolatiság mögülük, a felnőtt nők esetében pedig kell melléjük egy évtizedekkel idősebb, mégis tekintélyes férfifigura. Azonban a gyerekeket évtizedeken át előszeretettel egyszerűsítették díszletté, az idősebb színészek egészen a közelmúltig alig kaphattak főszerepet, legalábbis a hollywoodi filmgyártásban.
Ám attól sem lesz még valami apa-lánya történet, hogy apa és lánya egyaránt megtalálható a főszerepben. Például az 1967-es Találd ki, ki jön ma vacsorára (Guess Who's Coming to Dinner) látszólag illene a sorba, hiszen a történetben egy fehér házaspár lánya egy fekete férfihoz akar hozzámenni, ami felrúgja a családi békét, azonban a számos kirajzolódó konfliktus között nincs személyes – csak generációs, női-férfi, feketék és fehérek közti, így az apa-lánya viszony sem egyénített. Tehát kifejezetten az kell, hogy az alkotókat ez a kapcsolódás érdekelje: se az apák, se a lányok ne csak kötelező kiegészítő elemként jelenjenek meg, ne is valaminek a szimbólumai legyenek, hanem valós, érdekes figurák – mindehhez pedig az elmúlt évtizedek átformálódó szemléletére is szükség volt, amely révén olyan, korábban marginalizált társadalmi csoportok és hangok is szóhoz jutottak a vásznon, akik korábban ritkán kapták meg a saját történeteiket. Nem túlzás kijelenteni, hogy az LMBTQ képviselői, a kisebbségek, a fogyatékkal élők vagy éppen az idősek mellett az apák és lányaik is ide tartoznak.
Jó apák, jó lányok
A jó apa érti a lányát akkor is, ha az kilóg a sorból és ragaszkodik hozzá akkor is, ha éppen ő lóg ki a sorból. Őszinte vele vagy éppen nem az, de mindig annyit ad át neki a világ dolgaiból, amennyit szükséges. Mindent megtenne érte – és van, hogy meg is teszi. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a jó apákról és lányaikról szóló filmek unalmasak vagy egyhangúak lennének, hiszen az apa-lánya viszony ettől még lehet nagyon komplex, ahogyan egy jó apa is lehet árnyalt figura, hiszen apasága csak az egyik – noha lényeges – vonása. Ugyanakkor az ilyen apákat felvonultató filmek inkább szólnak az apákról, mint a kissé katalizátorként használt lányaikról, hiszen a gyermek tekintetén keresztül láttatott hősök így tudják kidomborítani a nagyszerűségüket. A Ne bántsátok a feketerigót (To Kill a Mockingbird) feddhetetlen, szinte szoborszerű, de az érzékeny oldalát is meg-megvillantó hőse, Atticus Finch nem elég, hogy egy előítéletektől átitatott kisvárosi közösségben kénytelen helytállni ügyvédként, édesapaként is teljesítenie kell két kisgyermeke, főleg a fiúsan vadóc, szókimondó és igazságpárti Fürkész mellett. Atticusnak folyamatosan el kell simítania az ellentmondásokat az elvek és a valóság, a család felvilágosult szokásai és a társadalmi beidegződések között, mindezt úgy, hogy egy intelligens és kíváncsi, ám mégiscsak általános iskolás gyerek is megértse. Atticus minden néző által vágyott jó-apaságát és humanizmusát Gregory Peck Oscar-díja is aláhúzza, míg Robert Mulligan filmjének finoman tabudöntögető szellemét a további két díj és öt jelölés dicséri.
Miközben Atticus is egyre erősödő kereszttűzben él a gyermekeivel az ellenséges kívülállók miatt, van, akinek ennél is nehezebb bizonyítania, hogy jó apa, hiszen nincsenek meg hozzá a megfelelő eszközei sem. A Nevem: Sam (I Am Sam) szellemi fogyatékos címszereplője egyedül él a lányával, aki lassanként megelőzi őt a szellemi képességek terén – így felmerül a kérdés, hogy helyes-e, ha továbbra is ő neveli a kislányt. A kilencvenes évek keserédes, de alapvetően szívmelengető családi filmjeinek örököseként a Nevem: Sam pont azt a kérdést feszegeti, hogy egy kislánynak milyen apára van szüksége, lehet-e megfelelő szülő egy szellemi fogyatékos ember, akinek csak a szeretete végtelen, és ha igen, erről hogyan győzhető meg a szokás szerint értetlen és rideg intézményrendszer.
A Nevem: Sam az elfogadtatásról, A család kicsi kincse (Little Miss Sunshine) azonban az elfogadásról szól. A vérbeli különcök kényszerűen összezárt társasága csak egy közös utazás során érti meg igazán a másikat, vállalja fel a saját tökéletlenségét és dönt úgy, hogy nem akar megfelelni a társadalmi elvárásoknak – azaz válik valódi családdá. Jonathan Dayton és Valerie Faris filmjének főszereplője a korántsem modellkülsejű, ám szépségkirálynői címről álmodozó kislány, Olive, A család kicsi kincse többi szereplője pedig többé-kevésbé a hozzá való viszonyán keresztül mutatkozik be. Így van ez az édesapjával, a magát sikeresnek hazudó, valójában szerencsétlenkedő Richarddal is, aki végül a lánya önfeledt boldogságát látva dönt úgy, hogy ledobja az álarcait. Richard mindent megtesz azért, hogy Olive szépségkirálynői álma teljesüljön – ám nem ettől lesz igazán jó apa, hanem akkor válik egyértelműen azzá, amikortól lányát már nem egy élethazugság részeként támogatja, hanem szívből elfogadja őt és kiáll mellette a nyárspolgári viszolygás ellenében is.
Persze van olyan eset is, amikor egészen konkrét, halálos fenyegetéssel szemben kell egy apának a lánya pártját fognia. Így van ez a komplett akciófilmes alműfajt elindító Elrabolva-filmekben (Taken 1-3.) is, amelyekben a rettenthetetlen Liam Neesonnak (vagy klónjainak) kell megmentenie a bajba került lányát (vagy önmagát) – egy jó apának pedig ez is megy, és senki nem azt teszi szóvá, hogy miért nem előzte meg a bajt, hanem hogy milyen ügyesen elsimította azt.
Rossz apák, feloldozásra várva
A rossz apák nem értik a lányaikat, nincs velük valódi kapcsolatuk, ezért állandóak közöttük a konfliktusok – vagy éppen egyre mélyül az elhallgatás és egyre távolabb sodródnak egymástól. Miközben nincs kizárva az óvatos közeledés és az egymásra találás sem, mint például az Alexander Payne-féle Utódokban (The Descendants), a rossz apákról szóló filmek gyakran inkább a lányok filmjei: azt mutatják be, hová vezetett a meg nem értettségük, a bántalmazásuk és az elhanyagoltságuk a felnőtt éveikben. Ingmar Bergman szinte az összes lehetséges interperszonális és családi kapcsolatot feltérképezte a műveiben, így természetesen az apa-lánya viszonyt is, a véleménye pedig lesújtó: a Tükör által homályosan zavarodott hősnőjét szenvtelenül tanulmányozó és a saját művészeti céljaira kihasználó, önző apánál kevés rosszabbat lehet elképzelni.
Az Aranytó (On Golden Pond) főszereplője nem ilyen szörnyeteg, azonban nem igazán tud mit kezdeni a lányával, ezért teljesíthetetlenül magas elvárásokkal, szigorral és szeretetlenséggel közeledik felé – ami a felesége felé öreges zsémbelődés, az a lánya felé örök elégedetlenség. A film nagy részében a lány nincs is jelen, a kettejük kapcsolata mégis búvópatakként követi végig a cselekményt – az egyébként kissé szépelgő családi mozi különlegessége, hogy a párost egy valódi apa és lánya, Henry és Jane Fonda keltette életre, akik ezáltal kicsit a saját, korántsem problémamentes viszonyukat is megmutatták a világnak.
A nemcsak technikai szempontból, hanem a tartalmát tekintve is figyelemreméltó Keresés (Searching) azzal a nagyon is aktuális kérdéssel szembesít, hogy a digitális világokba záródó gyerekekről mennyire nem tudnak semmit a szüleik. Rossz apa az olyan, akinek fogalma sincs, mivel tölti a lánya a szabadidejét? A Keresés alapján igen, hiszen kis híján tragédiához vezet a két fél elzárkózása és kommunikációképtelensége. Margot eltűnésekor David kénytelen belátni, hogy nem is ismeri a tinédzser gyermekét –megad neki mindent, mégsincs mellette igazán. Ugyanakkor a háttérben húzódó családi tragédia fel is menti őket, David és Margot viszonya pedig – részben ugyan a szerencsének is köszönhetően – még megmenthető.
Nem úgy Az ír (The Irishman) főszereplőjéé és a lányáé – Martin Scorsese legújabb eposza egy, a maffiafilmekben ritkábban tárgyalt dimenziót érint azáltal, hogy Frank Sheerantől kicsiként egyenesen retteg a lánya, hiszen elítéli a módszereit és elveit, ez pedig idősebb korára teljes eltávolodássá fejlődik. Mivel Az ír ravasz módon végig Sheeran csalóka, torz szemüvegén keresztül mutatja be az eseményeket, a film egyik fő, valódi tragédiája is csak a hiányon keresztül láttatódik: Frank nem tud mit kezdeni Peggyvel, majd megöli a nagybácsiként szeretett Jimmy Hoffát, Peggy pedig cserébe felnőttként megtagadja az apját.
Önző vagy csak védelmező?
Egy apa szerencsés esetben a legjobbat akarja a lányának, ám mi történik akkor, ha ez a jó meglehetősen vitatható? A saját szabályaik szerint élő, kalandor édesapák sokszor olyasmibe rángatják bele a lányukat, ami nem biztos, hogy az üdvöt szolgálja – természetesen a körülmények sem mellékesek, hiszen van, hogy ez a legkisebb rossz, amivel szolgálhatnak számukra. Máskor azonban a saját démonaikat vagy küldetéstudatukat kényszerítik rá a gyermekeikre is, akik így inkonvencionális, kemény körülmények között nőnek fel, tele sértettséggel és traumával. Ezeknek a filmeknek az egyik fő kérdése, hogy meddig terjednek az én határai: büntetlenül magával ránthatja-e egy apa a gyermekét a saját útjára, és mi történik akkor, ha a lányok fellázadnak a rájuk kiszabott sors ellen?
A Jack és Rose balladájában Jack az utolsó, aki tinédzser lányával az egykori hippikolónián él a társadalomból kivonulva, természetközeli módon. Rose viszont egyre kevésbé fogadja el az apja rá is kizárólagosan érvényes döntéseit és a korlátozott életlehetőségeket, magányos, dühös és féltékeny – amikor viszont önálló életet kezd, az nem teljesen ellentétes a közös életmódjukkal. A Csillagok között (Interstellar) űrhajósa viszont nem magához láncolja, hanem éppen elhagyja a gyermekeit: a lányával való különleges kapcsolatát adja fel a Föld lakosságának megmentéséért, hogy aztán időn és téren átnyúlva próbálja megakadályozni saját rossz döntését – hiába.
Az inkább költői-modernista, mint műfaji Jauja pedig a 19. századi Argentínában mutatja be egy dán család, a szerelmesével a sivatagba szökő lány és az utána kutató katonatiszt édesapja útjait – a tragédiák abból fakadnak, hogy a környéken Ingeborg az egyetlen nő, akit viszont édesapja poggyászként cipel magával az új „munkahelyén”, nem ismerve fel a magányát és idegenségét.
Az utóbbi években kisebbfajta alműfaj állt fel a civilizációból kivonuló családok köré (Captain Fantastic, Az üvegpalota / The Glass Castle), a művek közül több pedig kifejezetten az apa-lánya kapcsolatokra fókuszál. A Ne hagyj nyomot (Leave No Trace) a realitás keretei között marad, és egy poszttraumás stresszben szenvedő egykori katona és kamaszlánya vadkempingezését mutatja be, amely során szabályosan rejtőzködnek a külvilág, főleg a hatóságok elől. Ezt az életmódot azonban nemcsak a gyámhivatal nem nézi jó szemmel, hanem egy idő után a kislány is a letelepedésre, lakásra és közösségre vágyik, majd szembesíti is az apját azzal, hogy ami benne elromlott, az őbenne nem.
Ezzel szemben az Életem fénye (Light of My Life) és a Lelőhely (Prospect) a sci-fi terepén mutat be hasonló helyzeteket. Míg előbbi posztapokaliptikus világában a kislány az egyik utolsó nő a világon, akit mindenáron védelmezni és rejtegetni kell, amíg hiba nem csúszik a számításokba, utóbbiban egy rozzant űrhajóval járja a bolygókat egy kincsvadász apa és lánya, egy rosszul elsült küldetés során viszont a lány ráébred, hogy jobb, ha a saját szabályai szerint próbál túlélni. Azaz ezek a történetek sokszor a coming-of-age mezejére is átnyúlnak: a közös kalandok után az apakép árnyalódásával vagy akár szertefoszlásával a lányok idejekorán a saját útjukra kénytelenek lépni.
Nem én vagyok az apád
Talán meglepő, de legalább annyi emlékezetes nem valódi apa-lánya kapcsolatot lehet felsorolni a filmtörténetből, mint valódit. Ezekben vérszerinti kötelék nem köti össze a két szereplőt, így a kapcsolatuk egyszerre lesz több és kevesebb egy „hagyományos” családi relációnál. Ezek a viszonyok sokszor őszintébbek, mert hiányoznak belőlük a terhes társadalmi elvárások, a rossz berögződések és a gátlások – felmerülhet a kérdés, hogy ilyenek az ideális apa-lánya kapcsolatok? Tehát nem vérszerintiek? A válasz ennél bonyolultabb, hiszen ezeket az ismeretségeket sokszor szexuális felhangok is kísérik, még ha nem is a Lolita explicitásával.
A Papírhold (Paper Moon) érdekessége, hogy egy valódi apa-lánya páros, Ryan és Tatum O’Neil alakít benne egy minden bizonnyal nem vérszerinti apát és lányát, akikből a sok burleszk-szerű kaland és stikli után mégis valódi család válik. Hasonló a helyzet az Alice a városokban (Alice in den Städten) hőseivel is: ezek a felelőtlen férfiak hiába próbálnak megszabadulni a nyakukba szakadt kislányoktól, azok ösztönösen ragaszkodnak hozzájuk, a közös utazások során pedig nemcsak közelebb kerülnek egymáshoz, hanem rengeteget tanulnak is a másiktól.
Megkerülhetetlen alkotás a témában a Léon, a profi, amelyben az árván maradt, traumatizált és koraérett Mathilda nemcsak pótapjává, hanem mesterévé (és alig leplezetten a szerelmévé) is fogadja a profi bérgyilkos Léont. A magyar Akik maradtak párját pedig a közös, mással meg nem osztható személyes történelem, a magányosság és a betöltetlen kapcsolati űrök hozzák össze – a felcímkézhetetlen kapcsolat azonban nemcsak a külvilágot, hanem őket magukat is zavarni kezdi, ami keserédes döntések meghozatalára kényszeríti az özvegy nőgyógyászt és az árva kamaszlányt. A beteljesületlen szerelem helyett az ésszerű, ám megalkuvó boldogság választása viszont nem törölheti el egészen, hogy ez a kapcsolat mindig is több volt fogadott apa és fogadott lánya kapcsolatánál. Ami viszont megmarad belőle, az még mindig egy olyan kötelék, amilyenről sok vér szerinti apa és lánya csak álmodozhat – a filmvásznon is.
[totalpoll id="113096"]
