Mondhatni képtelen történések egyvelege, a The Visitor mégis meglepően realista film. Egy szomorúan kedves történet néhány olyan emberről, akik soha nem futottak volna össze, ha a kegyetlen világ csúfosan úgy nem intézi, és soha nem váltak volna el egymástól, ha a sors megint fanyarul közbe nem lép.

Az amerikai Thomas McCarthy öt évvel ezelőtt készítette legelső filmjét, a nagy sikereknek örvendő Állomásfőnököt (The Station Agent, 2003). A The Visitor (aminek címét a magyar forgalmazó majd remélhetőleg nem szó szerint fogja fordítani) a rendező második filmje, feltűnően sokat örökölt az Állomásfőnök érzésvilágából és karaktereinek jelleméből. McCarthy szereplői kezdetben nem találják helyüket a világban, makacsul megtagadják a segítségkérést, és soha nem gondolkodnak el azon, hogy rajtuk kívül másnak is vannak gondjai a világon – és nem is akármilyenek.

Filmünk főszereplője, az özvegy Walter Vale professzor is egy mondhatni tipikus MacCarthy-i karakter. Egyetemen tanít (csupán egyetlen osztályt), tudományos konferenciákra jár Connecticutból New Yorkba, és könyvbemutatókat tart olyan könyvekről, melyeket valójában nem is ő írt. Barátságtalan és unalmas ember ez a Walter Vale, aki olyannyira belesüppedt a mindennapok szárazságába, hogy nem törődik sem saját, sem mások érzelmeivel. Otthonülős típus, hobbijai sincsenek, leszámítva a klasszikus zene iránt érzett kötődését és elhunyt felesége zongorájának beteges kínzását, melyhez nemcsak türelme, hanem tehetsége sincs.

Egy szokványos, szürke napon Walter élete fenekestől felfordul, amikor New York-ba érkezve egy idegen párt talál a lakásában. Mint kiderül, a szíriai Tarek és szenegáli Zainab már két hónapja bérlik a lakást, és még csak fogalmuk sem volt arról, hogy itt már valaki lakik. Walter megsajnálja a fekete párt, és talán életében először úgy érzi, hogy segíteni akar valakin. A fiatalok lendületes élete akarva-akaratlanul nagy hatást gyakorol az öregre, aki néhány nap elteltével észreveszi, hogy ő maga is életre kelt. Tarek dobolni tanítja, és bevezeti az utcai zenészek világába, a túlzottan szemérmes Zainab pedig fokozott tiszteletet ébreszt benne az afrikai nők iránt. Minden meseszerűen halad, egészen addig, míg Tareket le nem kapcsolják, és ki nem derül, hogy valójában mindketten illegálisan tartózkodnak Amerikában. Zainab összeomlik, Walterben újabb emberi érzések támadnak fel, ráadásul megjelenik Tarek anyja, Mouna, aki érzelmi világát is újra működésbe hozza. Micsoda nem várt fordulatok Walter életében!

Filmünk helyenként kissé túlzottan optimista, hiszen Walter annyira szélsőséges karakter, hogy valóságos csodának számít, hogy néhány nap alatt ilyen hatalmas változások mennek végbe rajta. Sok év elteltével csupán néhány napra van szükség ahhoz, hogy végre leessen a hályog a szeméről, és rápislantson a világ valódi problémáira és az élet dinamikus oldalára. Richard Jenkins viszont tökéletes választásnak bizonyult Walter szerepére. Nagyszerűen alakítja a fásult pókerarcot (talán mert az utóbbi években rászabott szerepekkel valóban torkig volt már), és rezdületlen fizimiskával is mosolyt tud csalni a néző arcára. A „látogatók” egzotikus szépsége is csak növeli a film esztétikáját, ha már Walter olyannyira kellemetlen látvány az első percekben.

Mindent egybevetve kellemes és egészen megszokott „kultúrák találkozása”-típusú film ez, mégis van benne valami plussz. Ez a plussz pedig nemcsak a film pozitív bájosságában és hatalmas életigenlésében rejlik, hanem finoman meg-megvillanó humorában is. Tündérmesének indul, hiszen egy pici emberi erőfeszítésnek köszönhetően varázslatos folyamatok mennek végbe, ám tanmeseként ér véget, éppen szájbarágóssága miatt. Ami nem is baj, minek minden film végére happy end?