Amikor a Netflix egy 200 millió dolláros szerződést kötött a Trónok harca alkotópárosával, valószínűleg nem arra számítottak, hogy az első közös projekt egy egyetemi közegben játszódó szatíra lesz a bölcsészkarok vergődéséről. Panaszra viszont nem lehet okuk, hiszen A tanszékvezető (The Chair) akadémikus humorával, árnyalt társadalomkritikájával és niche célközönségével üdítő színfolt az algoritmusorientált streamingóriás kontentgyárában.
„Nepotizmus!” – válaszolta őszinte humorral David Benioff felesége, az elsősorban színésznőként ismert, de magát korábban már íróként is kipróbáló Amanda Peet egy interjúban arra a kérdésre, hogyan jött létre A tanszékvezető, amelyen íróként dolgozott D.B. Weiss felesége, Andrea Troyer is. A Trónok harcát alkotó Benioff és Weiss vezető producerként adták a nevüket a projekthez, aminek vajmi kevés köze van a fantasy eposzhoz – hacsak nem tekintjük a tanszékvezetői széket az új Vastrónnak. Soha rosszabb végeredményt egy feleségeknek tett szívességből, ugyanis A tanszékvezető a 2021-es év egyik legjobb komédiasorozata lett, ami egyszerre szerelmeslevél és tűpontosan megfogalmazott kritika a bölcsészettudományi képzések felé.
A fiktív borostyánligás Pembroke egyetemen játszódó sorozat kiindulási pontja, hogy új vezetőt választanak az irodalom tanszék élére. Ji-Yoon Kim (Sandra Oh) kinevezése szimbolikus jelentőséggel bír, mivel ő az első nő és nem fehér professzor, aki valaha betölthette ezt a pozíciót. Ji-Yoon nagy tervekkel kezd bele a vezetői feladatokba: szeretné feltornázni a látványosan csökkenő hallgatószámot, valamint elérni a szak legnépszerűbb professzora, az afroamerikai Yaz McKay (Nana Mensah) véglegesítését. Csakhogy nyakába kapja a pozícióval járó nehéz döntéseket is, kezdve azzal, hogy a csökkenő költségvetés miatt ki kéne rúgnia a tanszék szinte üres termeknek előadó, a tananyagukat évtizedek óta nem frissítő nyugdíjaskorú oktatóit. Ha mindez még nem lenne elég, a kollégája és jó barátja, a konstans szétesettség-állapotban lévő Bill Dobson (Jay Duplass) karrierjét is meg kellene mentenie.
Az egyetemi környezet hitelessége egy ízig-vérig bölcsész, a Harvardon doktori képesítést szerzett Annie Julia Wyman érdeme, aki Peet társalkotójaként, saját tapasztalataiból merítve teremtette meg Pembroke irodalom tanszékét. A kelet-európai nézők leginkább csak amerikai filmekben és sorozatokban találkozhattak a borostyánligás elit egyetemek (Ivy League, például a Harvard vagy a Yale) világával, de A tanszékvezetőben ábrázolt közeg és a humán tantárgyak oktatásának problémái nagyon is ismerősek lesznek azok számára, akiknek valaha volt bármilyen közük egy bölcsészettudományi tanszékhez, akár oktatóként, akár hallgatóként. Elit nyugati egyetem lévén Pembroke a magyar intézményeknél jobb helyzetből indulva, de hasonló kihívásokkal néz szembe. Hogyan lehet megőrizni a humán tudományok legimitását, amikor még a végzett bölcsészek is sorra képzik át magukat programozóvá? És hogyan lehet friss levegőt engedni az elefántcsonttoronyba, ha a lakók többsége mélységes ellenszenvvel tekint az új idők szeleire?
Azok a bizonyos szelek hurrikánként kezdenek tombolni Pembroke campusán, miután Bill az egyik óráján náci karlendítéssel demonstrálja a fasizmus és az abszurdizmus közötti különbséget, ezt pedig több diák is levideózza. A közösségi médiában kontextus nélkül terjedő mozdulat miatt veszélybe kerül Bill munkája és jóhíre, amire ő teljes értetlenséggel és a helyzet elbagatellizálásával reagál, tovább rontva a helyzetén. Miközben esettanulmányt kapunk az értelmiségi réteg állandó belső konfliktusairól az egyre jobban szitokszóvá váló politikai korrektség korában, végigkövethetjük a fogadott kislányát egyedül nevelő Ji-Yoon és a felesége halála óta magára nem találó Bill romantikus évődését, ami a legjobb munkahelyi romantikus komédiákat idézi. Sandra Oh A Grace klinikában (Grey's Anatomy) megalkotta, a Megszállottak viadalában (Killing Eve) pedig tovább tökéletesítette a szakmájában kiemelkedő, de a karrierjével az érzéseit összeegyeztetni nehezen tudó karaktert, úgyhogy A tanszékvezető főszerepét már a kisujjából rázza ki. Méltó partnere az amerikai indie-filmes szcénában jól ismert Jay Duplass; lenyűgöző pontossággal hozza a bölcsészkarok egyik jellemző sztártanár-figuráját, akit Ji-Yoon csak így jellemez: „Sportzakó, pipa. Enyhe borosta, pipa. Füvezés a hátsó bejáratnál, pipa. Már csak egy rajongó diáklány kell, és akkor megfelelsz majd minden kritériumnak a fásult, középkorú fehér férfi tanár kliséhez.”
A könnyed hangvételéhez meglehetősen érzékeny és buktatókkal teli témát választó széria a mai trendeknek ellenmenve nem tör pálcát egyik oldal felett sem. Minden szereplő kellő komplexitással személyesíti meg az egyetemi oktatók archetípusait, a példaképszerep súlya alatt roskadozó Ji-Yoontól kezdve a privilégiuma elvesztését felfogni nem tudó Billen át a relevanciájuk elmúlását tagadó kiöregedett professzorokig (Holland Taylor és Bob Balaban remekelnek). Egyedül pont az új generáció, a diákság nem kap árnyalt ábrázolást, de ennek dramaturgiai funkciója van, hiszen az egész (mindössze hat fél órás részből álló) évad pont arról szól, hogy az egyetem vezetősége nem tud hogyan kapcsolódni a mai fiatalsághoz. És bár Bill meghurcolása vagy Ji-Yoon reformkísérleteinek hiábavalósága vezethetett volna egy pesszimista tanulsághoz is, A tanszékvezető végső soron szeretettel, önironikus humorral és reménnyel viszonyul az értelmiségi réteg veterán és újonnan érkező tagjaihoz egyaránt.
