A film utolsó képsorában a buszmegállóban egy buszra váró férfi pénzérmével ütögeti a mellette levő fémoszlopot. Robby odamegy hozzá és megkérdi, hogy mindezt miért csinálja. A válasza egyszerű: csak el akarja ütni az időt. Úgy tűnik, a rendezőnőnek ezzel az utolsó mondattal sikerült a legtalálóbban megfogalmaznia filmjének miértjét: csak el akarta ütni az időt.

A zenész és performer rendező Miranda July neve felvett név, arra a hónapra utal, amikor – állítása szerint – a legtermékenyebb. Olyannyira, hogy 2005-ben készült filmjével elnyerte Cannes-ban a legjobb elsőfilmesnek járó Arany Kamerát, és a Sundance Filmfesztiválról sem távozott üres kézzel, a zsűri különdíját tudta megszerezni. Főhőse a saját maga által eljátszott, autójával időseket fuvarozó Christine Jesperson, aki mellesleg képzőművész és performanszokat is készít, no meg a cipőbolti eladó, Richard Swersey, aki frissen vált el, és bár két gyerekét ő neveli, filozófiai hajlamából mit sem veszített. Kettejük figurája adja meg a film súlypontjait és keretét, és hozzájuk csapódik még néhány karakter, így az idősebb és fiatalabb generáció is, hogy aztán a film minden apróbb mozzanata egy gondolat felé irányítsa nézőjét: mindenki szünet nélkül saját vágyait kergeti. A Te meg én és minden ismerősünk hőseinek vágya minden esetben a szerelem, legfeljebb a megvalósítás módja különbözhet a karakter beállítottságától függően.

A kisszámú szereplő (hét-nyolc embernél még felületesen sem ismerhetünk meg többet), a helyszínek változatlansága (a film teljes hossza alatt nem láthatunk két lakásbelsőnél, egy középületnél és egy utcaszakasznál többet) mind azt a gondolatot húzza alá, mint amit Richard jelent ki egyszer, amikor egyik alkalommal jobban elengedte a gondolatait: egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell.

Christine munkája mellett – melynek során idős embereket fuvaroz saját autójával –, töretlen lelkesedéssel készíti újabbnál újabb performansz-felvételeit, és azokat több helyen is promoválja. Ezek a felvételek egy nagyon rózsaszínű Christine-ről árulkodnak, a szín átvitt és szó szerinti értelmében is. Ilyen úton ismerhetjük meg a helyi Kortárs Művészetek Háza vezetőjét, Nancy Herringtont. Bájos próbálkozásaival Richarddal, a cipőbolt kiszolgálójával próbál összejönni, aki nemrég vált el színesbőrű feleségétől, és semmiképp sem tekinthető amolyan fiókból előhúzott, darabszámra gyártott férfinak. És akkor még nem is szóltunk Richard két fiáról, no meg néhány olyan ismerősről, akivel minden nap össze lehet futni az utcájukban. July a legtöbb szereplőnél ugyanazt a technikát alkalmazza: nem mutat be szinte senkit teljes mélységében, vertikalitásában, viszont néhány jelenetet annyira éles tónusokkal filmez le, annyira élére állítva benne a dolgokat, hogy a nézők dolgát a lehető legjobban megkönnyítse a szereplők kategorizálását illetően.

A film tehát Christine esetlen és ezáltal megkapó szerelemkereséséről szól, ahogyan megpróbálja becserkészni Richardot, aki azonban még a cipőbolt helyi héroszának sem mondható töretlen elgondolkodó és filozófiai hajlamával. A többi szereplő szintúgy a jót és a szerelmet keresi, csakhogy a környező világ által sugallt értékrend helytelensége miatt saját vágyaik is elhibázottak lesznek. Eképp próbál összejönni az internet bugyrain keresztül – anonimitásukba bújva – a Művészetek Háza vezetője, Nancy, aki meghasonul saját maga élére vasalt feminizmusával, és Robby, Richard kisebbik gyermeke, aki a chatelés közben jobbára csak csevegőpartnere mondatai másolja ki és írja be újból. Hasonlóan elhibázottak a szomszéd kislány módszeres akciói, hogy egy ládát megtöltsön mindenféle használati cikkel, amit majd házassága után férjének és lányának ajándékozhat majd.

Miranda July egyszerű esztétikai értékminőségek szembeállításával harcol azért, hogy egy értéktelenített világban a korábbi minőségek visszaszerezhessék korábbi rangjukat. Ennek elokvens példája az a jelenet, amikor a Kortárs Művészetek Házában Nancy és alkalmazottja nekiállnak diafilmeket nézni. Nancy előtte közli, hogy minden egyes kockával kapcsolatosan csak egyetlen kérdést kell majd feltenniük: mit mond az a digitális kultúráról? Ezután megjelenik az első képkocka, rajta egy tévémaci-szerű plüssállatkával, és mindketten tanácstalanul állnak annak megítélésében. A film egyik problémájára hamar fény derül, ha parafrazáljuk Nancy egy másik kérdését, miszerint egy jelenet csak Amerikában történhetett volna meg, vagy bárhol máshol is a világon? Hiszen rengeteg olyan jelenet van a filmben, ami csak Amerikában történhetett meg, és ez egy kicsit rontja a film hitelességét. Ilyen jelenetek csatolhatók a szomszéd kislányhoz, aki nagyon öntudatosan gyűjtögeti saját kelengyéjét, és olyan tárgyakat keres, amik akár húsz év múlva is értékállók lesznek. Hasonlóan csak Amerikában történhetne meg az is, hogy két tizennyolc év alatti barátnő összevesszen azon, hogy melyikőjük jobb orális szexben, és ezt leteszteljék az egyik ismerősükön. A film ezen apró szeletei némileg rontanak az általános mondanivalón, de azért így sem veszíti el azt a bukét, ami végigvonul a teljes hosszon.

Ugyanis frissítően hatnak a finom képi metaforák (Christine filmre veszi, amint két rózsaszín cipője, mint két ember egy kapcsolatban, folyamatosan közeledik és távolodik egymástól stb.), vagy azok az egyszerűbb megoldások, melyek inkább illenek egy kisköltségvetésű film elkészítéséhez, de sziporkázó a nyelvi humor is üdítő. Olyan ez, mintha a nemrég Oscar-díjakat nyert Ütközések egy makettjét néznénk végig. Hasonló konfrontálódások mennek végbe, hasonló hatásmechanizmussal dolgozik a rendezőnő, azonban sokkal kisebb területen mozog, és az effektusok sem lesznek olyan mélyek és hosszan tartóak. Nem érdemes arra számítani tehát, hogy átütő és reveláló erejű lesz a film, azonban kellemes és tartalmas szórakozást nyújthat bármikor is kerül sor a megnézésére.