A határokon egyre sokasodnak a menedékjogot kérők, de nincs olyan fórum, ahol a szenzációhajhász csatornákon kívül egy értő embernek elmondhatnák történeteiket, csendes meghallgatva őket, mint ahogy Ember Judit tette azt a filmjei készítése során.
Ember Juditnak a nyolcvanas évek végén a BBS-ben, majd a Fekete Doboz Alapítványban készített filmjeiről kevesen tudnak. A Filmarchívum honlapján két-három filmjéről lehet olvasni, kissé kusza az életmű feldolgozása, a Menedékjog címet beütve az Újmagyar siralom című filmje jelenik meg, a nevére rákeresve összsen négy filmje jelenik meg: a Gazdag Gyulával közösen készített Határozat, a Fagyöngyök, a Pócspetri, és a már említett Újmagyar siralom. A Tantörténet szerepel ugyanakkor a Filmio kínálatában, de pl. a Hagyd beszélni a Kutrucot című filmjét sehol nem lelem. A legpontosabb filmlistát a rendszerváltás előtti időszak rendezőjének a róla elnevezett honlap oldalán találtam meg, ám az utolsó lényegi bejegyzés ezen az oldalon is a 2017-es FUGA-ban rendezett filmsorozat kapcsán keletkezett.
Szerencsés embernek tarthatom magam, hogy a Pasaréti filmgyár vetítőjében láthattam azokat a filmeket, amelyek akkoriban készültek, többek között a Menedékjog-sorozatot az ötvenhatos menekültek hozzátartozóinak, vagy éppen a kor jelentős ellenzéki figuráinak társaságában. Megfordult ott Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, de még az akkor reformernek számító állampárti politikusok közül is jónéhány.
Amiért ez az egész múltbeli történet eszembe jutott, egy aktuális hír a putyini Oroszorzágban elrendelt általános mozgósításról. Menekülnek az emberek, a hadköteles férfiak. Ha hinni lehet a híreknek, a légiközlekedés lassan teljesen leáll, a szárazföldi határokon hatalmas sorok alakulnak ki, menti, aki tudja az életét. Menedékjogot kérnek a szomszédos országoktól.
A BBS rendszerváltást közvetlenül megelőző éveiben egyébként a rendszerkritikus filmek egyik otthonává vált, de az események publicisztikai igényű dokumentálását átvette a Fekete Doboz néven lérejött videófolyóirat, amelynek munkatársai között sok BBS-hez kötődő arc is volt. Ekkortájt sok helyen megfordultam magam is, hol közreműködőként kamerát fogva (mint pl. az ún. ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon), hol segítőként (mint pl. a köztársaság kikiáltása idején a Parlament előtt), hol futárként (mint pl. a berlini fal leomlásának előestéjén), hol sofőrként (mint Marosvásáhelyen a fekete március, vagy Prágában a Vencel-téri tüntetések idejekor). Kalandos évek voltak, az események részeseként éreztem magam a rendszerváltás euforikus hangulatában. Pesty Lacival, Bátonyi Csabával emlékezetes pillanatokat éltünk át a Stasi emberei elől menekülve Berlinben. Kár, hogy később Jávor István és Elbert Márta útjai szétváltak, Pesty Laci számomra követhetetelen utat választott a jelenlegi állampárt mellett. Az akkor készült felvételek valahol bizonyára megvannak, ha jól értesültem, talán az OSA archívumában, Budapesten.
Lehet, hogy ezek a mozgóképes felvételek nem minősíthetőek a szó klasszikus értelében filmnek, de olyan időszakát őrzik orálhisztorikus igénnyel a magyar történelemnek, ami a jelen és talán a jövő számára érdekes lehet. Manapság, amikor a mindennapokat teljesen áthatja az állampárti politikai szemlélet, amikor hírek és álhírek nehezen megkülönböztethetőek, különösen fontos, hogy készüljenek olyan felvételek, amelyek direkt politika célokat mellőzve a mindennapokról szólnak. Költői a kérdés – hol készülnek manapság ilyenek?
Olvasom, hogy a román filmközpont előtt filmesek tüntetnek a filmkészítére szánt állami támogatás százalékos felosztását kritizálva. Vajon a magyar filmtámogatási rendszerben mekkora rész juthat a kritikus hangot megütő filmeknek? A mostani tendeciák szerint az elvárás legfeljebb a múltban történt események feldolgozását segíti elő, legyen szó játék- vagy dokumentumfilmről, tv-filmekről, vagy akár kisjátékfilmről. Közepes rendezők nyilatkoznak készülő filmjük hiánypótló voltáról, de a „remekmű készült” megjegyzés sem ritka rendezőtől, producertől. S mintha az lenne az esztétikai mértékegység, hogy milyen fantasztikus korhű díszletek, ruhák között játszódik a cselekmény, aminek bemutatóján maga a legfőbb személy is részt vesz, kitüntet jelenlétével a hajbókoló hivatalnokok körében. Sajnálom, hogy a forgatónyvírói, filmtervfejlesztő kurzusok résztvevői az önálló gondolat helyett különböző nemzetközi fórumokon az eladhatóság, az értékesíthetőség felé terelődnek, dramedyk és romkomok készülnek, a tartalmat meghatározza a sorozatban való gondolkodás, az operatőri finomságokat eltakarja a CGI-os fiúk technikai képzettsége.
S a határokon egyre sokasodnak a menedékjogot kérők, akik valóságos drámákat élnek át nap mint nap, s nincs olyan fórum, ahol a szenzációhajhász csatornákon kívül egy értő embernek elmondhatnák történeteiket, csendes meghallgatva őket, mint ahogy Ember Judit tette azt a filmjei készítése során.
