Volt vagy tíz-tizenöt év az életemben, amit aranykornak nevezhetnék. Már túl voltam a világ megváltásának kamaszkori hevületénél, de még nem értem el a „minden mindegy, élni kell” kort.
Örülhetek, a múltba visszanézve más korban élve sem lett volna jobb dolgom, a jövő meg nagyon bizonytalan, ködben derengő. Ebben az aranykorba beleszámolom a BBS néhány évét, a Mediawave fesztivál éveit, és a Duna Műhelyes másfél évtizedet. Valahogy úgy alakult – bizonyára a BBS-ben eltöltött évek hatására is, ahol főképp kisfilmek készültek –, hogy produceri pályafutásom alatt figyelmem főképp a rövidfilmekre koncentrálódott. Egész estés filmekkel is eljutottam a nemzetközi fesztiválokra, de igazi sikereket rövidfilmekkel értem el. A május 17-én kezdődő Cannes-i Filmfesztivállal kapcsolatban felidézek néhány filmet, emléket.
Amikor először kijutottam Iványi Marcell Szél című rövidfilmjével 1996-ban Cannes-ba, ami ott Arany Pálmát kapott, azt gondoltam, ennél nagyobb siker nem lesz filmes pályafutásom során. Marcell megkeresett a filmtervvel, ami Lucien Hervé egy fotója alapján készült. Bíró Yvette adta egy főiskolás kurzuson a kezébe fotót, amelyen három asszonyság nézett valamit. A feladat az volt, hogy találjon ki egy történetet, vajon mit néznek az asszonyok? Ez volt az alapja a filmnek, amely később számos fesztiválon vett részt. Produceri pályafutásom innen számítom, és ezt Yvette-nek (is) köszönhetem. Nem tudom, miben bíztunk Marcellel, amikor a hónunk alá csapva a filmes dobozt megkerestük a fesztivál párizsi irodáját, és a nevezési papírokat kitöltve otthagytuk az íróasztalon. A fesztivál igazga-tója, Gilles Jacob megnézte és beválogatta a versenybe. A Hungarofilm akkori vezetője kicsit megsértődött, hogy megkerültük, de tizenöt éve nem kapott hazai rövidfilm ilyen díjat, ezért ez a magyar film sikerét is jelentette.
Hat évvel később – már túl néhány Duna Műhelyes filmen és díjon – Mészáros Péter keresett meg, hogy leforgatott egy rövidfilmet és kellene a befejezéshez még egy kis támogatás, mert az egy nap alatt zajló forgatás szinte teljesen pénz nélkül készült, a befejezéshez, az utómunkához viszont kellene. Megnéztem a baráti segítséggel készült filmet és azt gondoltam, hogy ezzel is megpróbálkozhatnánk, akár Cannes-ban. A hivatalos benevezést, a nevezési lapot kitöltöttük, és vártuk a döntést. Ekkor már a Filmunió munkatársai is segítettek, Vezér Évával együtt drukkoltunk a díjátadáson a Lumiére terem kakasülőjén.
Nem látványos kegyetlenségek – Interjú Mészáros Péterrel
A Grúziában tanult filmrendező 2002-ben robbant be a magyar filmes köztudatba: Eső után című filmjével Arany Pálmát nyert Cannes-ban. Azóta számos sikeres rövidfilmet készített, idén pedig elkészült Kythéra címmel első magyar nagyjátékfilmje is, amely rögtön a locarnói nemzetközi filmfesztiválon debütált.
Mészáros szinte elveszett a hatalmas színpadon Sharon Stone mellett, aki a díjátadót celebrálta. Amikor elhangzott a nyertes film címe, Évával egymás nyakába borultunk, és még onnan hívtam fel Csejdy Andrást, aki a Filmhu-n elsőként tette közzé a hírt. Rövid ideig a hivatalos fogadáson is részt vettem, találkozhattam a zsűrivel, Martin Scorsese volt a zsűri elnöke. A vacsorát otthagyva megkerestem a stábot, Marosi Gábor operatőrt, Czakó Judit vágót és Szilágyi Katát, aki producertársam volt. Leültünk egy közeli kis bárba, vártuk Mészáros Pétert, aki hamarosan megjött. Amúgy elegánsan, csokornyakkendőbe öltözötten pezsgőt rendeltünk és ünnepeltünk. Életem legdrágább pezsgője volt, alig tudtam kifizetni.
Kétszer drukkolhattam még a rövidfilmes versenyben szereplő filmnek: Kenyeres Bálint Before dawn című filmjének koproducere voltam Muhi András mellett 2004-ben, majd Erdély Dániel Z 411 című filmjének producereként Angelusz Ivánnal közösen 2007-ben. Ez a néhány alkalom elegendő volt, hogy felkerüljek a protokoll-listára, a mai napig kapom a meghívókat, leveleket a szervezőktől. Rendszeres látogatója voltam hosszú ideig a fesztiválnak, pár éve, a pandémia óta nem voltam a kedvenc Mandelieu-i campingben, ahonnan biciklivel jártam be a vetítésekre. Mert Cannes mindig drága, de filmfesztivál idején különösen az, pláne egy magyar producernek. Volt még néhány emlékezetes kalandom Cannes-ban, ezekről is írok majd, ha a szerkesztő úgy kívánja. [Úgy kívánja – a szerk.]
