Bernáth Szilárd bemutatkozó rendezése üde színfolt a magyar filmes palettán. Egy leszakadó réteget ábrázol, de nem esztétizálja a nyomort, ráadásul autentikusan szól a fiatalokhoz.
A magyar filmmel kapcsolatban számtalan bírálat jelent meg az elmúlt évtizedekben, ezek között pedig rendre találkozunk azzal, hogy – legalábbis a mainstream – hazai film végletesen eszképista, a világot pedig Budapest néhány kilométer sugarú körgyűrűjeként képzeli el. Ennek igazolásaként elég megnézni az elmúlt néhány év bemutatóit. A vidék megjelenése nagyjából a Balatonban (Együtt kezdtük, Nyugati nyaralás) merül ki, szociális érzékenységet pedig a legtöbb alkotásban keresni is hiba volna (bár azért ellenpéldaként érdemes megemlíteni a Kilakoltatást). A Larry azonban a szabályt erősítő kivétel, és nem csak azért, mert fel meri vállalni a reprezentációval járó kockázatot. Legalább ennyire fontos az is, hogy folyamatosan újabb és újabb rétegei tárulnak fel.
A juhpásztorként dolgozó Ádám (Vilmányi Benett) magányos fiú. Édesanyjáról a film elején semmit sem tudunk, édesapja (Thuróczy Szabolcs) pedig képtelen meghallgatni fia gondolatait. Mindennek tetejébe a főhős dadog, ez pedig a kortársaitól is elzárja őt. A rap az egyetlen kifejezési forma, amelyben Ádám meg tudja fogalmazni a gondolatait, idővel ráadásul kiderül, hogy van is érzéke a zenéhez, így új barátaival beneveznek egy tehetségkutatóra, ami a társadalmi mobilitás illúzióját rejti magában a srácok számára.
Ahogy említettük, Bernáth Szilárd jelentős terhet vett a vállára ezzel a filmmel, ez azonban még önmagában nem lenne ok a dicséretre. Hiába szól ugyanis a mozi alkoholizmusról, családon belüli erőszakról, öngyilkosságról és Magyarország leszakadó régióiról, pontosan tudjuk, hogy a rossz reprezentáció többet árt, mint használ, mert tovább mélyíti a szóban forgó társadalmi csoportok elszigeteltségét, a velük kapcsolatos ellenérzéseket.
És bár minden tudatalatti berögződéstől (a buliban látott, túlszexualizált roma lány, a közösségiség hangsúlyozása) nem tud szabadulni Bernáth rendezése, példás, amilyen természetességgel az alkotók az ábrázolt világhoz közelítenek. Nincsenek a szegénységet hangsúlyozó vágóképek, még csak a régi, rozsdás épületeket sem látjuk, egyszerűen elfogadjuk, hogy ezek az emberek ebben a miliőben élnek.
Az ilyen típusú felnövéstörténeteknek nagyon törékeny egyensúlyra kell törekedni: ha a kiemelkedés lehetősége túl könnyen jön a szereplők számára, az hiteltelennek tűnhet, ha viszont egyáltalán nincs esély a változásra, az az egyéni döntés lehetőségét veszi el a főhőstől, pedig utóbbi elengedhetetlen a Bildung-narratívák esetében. A Larry e téren is kivételesen árnyalt, hiszen bemutatja Ádám kegyetlen sorsát, a traumákat, amik befolyásolják minden tettét, de cselekvő ágensként ábrázolja a fiút, aki a film végén képes saját kezébe venni az irányítást. Az pedig már ebből a szempontból tényleg csak a ráadás, hogy Bernáth Szilárd filmje a mainstream média álságos sikermítoszait is kritikával illeti. A tehetségkutató ugyanis tényleg csak az esély illúzióját kínálja, hiszen épp az autentikus mondanivalót ölik ki a versenyzőkból a színlelt profizmussal (mindezt egyébként Borbély Alexandra remek cameójából tudjuk meg). De ehhez hasonló alkotói gesztus az is, hogy Ádám a szorongását sohasem küzdi le, az utolsó produkciója sem lesz tökéletes, hiszen az ő sebei nem gyógyulnak be pár hét alatt.
Persze azért közel sem példa nélküli a filmtörténetben, hogy valakinek a művészet vagy konkrétabban a zene jelenti a kiutat az aktuális létállapotából (elég csak a Whiplash-re gondolni, amit majdhogynem meg is idéz a Larry, hiszen a csúcspont itt is egy végső produkció, amiben minden düh összegyűlik), jelen esetben azonban mindez egy plusz réteget is kap a dadogás által, ami egyszerre jelenik meg konkrét problémaként és szimbólumként a filmben. Egyrészt tudjuk, hogy a beszédfogyatékosság kialakulásának lelki okai is lehetnek, így ebben megjelenik mindaz, amit Ádámnak át kellett élnie, de ezzel egyidőben a fiú állapota az is jelképezi, hogy milyen nehezen tudja kifejezni az érzéseit. Ebben lesz viszont segítségére a rapzene, ami az alkotók értelmezésében tehát nagyon szabad, és végsősoron igen autentikus műfaj, ami így el tudja tüntetni a társadalmi különbségeket.
Vilmányi Benett már a Terápia harmadik évadában is bizonyította, hogy képes képernyőre vinni az évtizedek alatt elfojtott dühöt, alakítása most is hiteles és átlényegült. Bár ismert színészről van szó, egy pillanatra sem látjuk őt Ádám mögött. De mindenképp ki kell emelni Thuróczy Szabolcsot is, aki az ma a magyar film számára, ami néhány éve Nagy Ervin, előtte pedig Csányi Sándor volt. Nem nagyon készül mostanság olyan produkció, amiben ne akadna számára egy szerep, és ez persze nem is véletlen. Thuróczynál kevesen képesek hitelesebben megragadni a magyar néplélek ambivalenciáját. Legyen szó A besúgó tartótisztjéről vagy az Aranyélet családfőjéről, az általa megformált karakterekben mindig van valami nagyon sajátosan kelet-európai. Az ember, aki tulajdonképpen ott sem volt, aki nem vágyik igazán nagyra, csak az éppen adódó lehetőséget igyekszik kihasználni. Ezt a karaktertípust bizony hajlamosak vagyunk romantizálni, a Larry pedig azt mutatja meg, hogy mekkora hibát követünk el. A szépelgő, alkoholista apuka nem az a karakter, aki vicceseket szól és beavat „a nagy dolgokba ”, hanem az, aki tönkre tudja tenni a gyereke életét.
Bernáth Szilárd személyében olyan alkotóval gazdagodott a magyar filmes felhozatal, aki nemcsak jól választja ki a témáit, de a feldolgozáshoz szükséges érzékenység is megvan benne. A Larry formailag helyenként önismétlő, dramaturgiai szempontból pedig vannak hirtelen elvarrt szálai, de mindennél sokkal fontosabb az, amit megfogalmaz. Mert az bizony nagyon is releváns.
