Az 1849-es elbukott önvédelmi háború utáni elkeseredett ellenállást és megtorlást tucatnyi magyar filmes próbálkozás adaptálta már. A modernista Jancsótól (Szegénylegények, 1965) a romantikázó Lugossy Lászlón (Szirmok, virágok, koszorúk, 1984) át András Ferencig (Vadon, 1989) széles a paletta. Kárpáti György Mór filmje a demitizáló szállal szerette volna erősíteni a repertoárt, de mivel csak alibiként használta fel a korszakot, ezért semmit nem sikerült hozzátennie.
Érdemes leszögezni, hogy a Guerillának nincs köze az 1848/49-es eseményekhez. Az utóbbi kétszáz évben bármikor és bárhol játszódhatna a film, úgyhogy a március idusán megemlékezni vágyók készüljenek fel arra, hogy egy szikár művészfilm fogja arcon csapni őket, ha erre a mozira térnek be. Ami nem lenne baj, csak Kárpáti filmje a maga nemében legalább annyira semmitmondó, mint egy ünnepi beszéd frázisai.
A sztori 1849 augusztusában játszódik és középpontjában egy testvérpár áll. Barnabás (Váradi Gergely) elindul, hogy megkeresse Antal öccsét (Vilmányi Benett), aki Csont Sándor (Orbán Levente) százados osztagában szolgál. Egyszerre kell a csapatot keresnie és bujdokolnia az osztrák és az orosz megszállók elől. Egy töküres faluban (amelyet a szentendrei skanzen „Észak-magyarországi falurész” című kiállításának statisztáktól mentes helyszíne helyettesít) tett kitérője után rövidesen meg is találja a csapatot, akik gerilla-harcmodorra berendezkedve várják a híreket az országos eseményekről. Antal sebesülten fekszik a katonák között, de mikor meglátja testvérét, egyáltalán nem repes az örömtől. Nem hiába: kínos titkot őriz bátyjáról.
Kárpáti György Mór kifejezetten lassú tempót diktál a nézőknek. Kőrisek között suhanó, tűzpárbajozó árnyékharcosokat senki nem kap e filmtől. A rendező kézjegye amúgy is az arcok metakommunikációjára támaszkodó, visszafogott elbeszélés, amely rövidfilmjeiben eddig csakugyan jól működött. Itt főleg a szívekben zajlik az igazi harc, s igazából mindenki saját maga ellensége. Az eddig rövidfilmekben utazó direktornak beletörik a bicskája a majd’ másfél órás filmidőbe. Ez a dramaturgiai egyenlőtlenségeken nagyon meglátszik. Az első 10 és az utolsó 20 perc feszült, szikár eszközeiben is erős keretet alkot, s nemcsak a „feldúsult” akciók miatt, hanem a karakterfejlődés fordulataiban is. Éppen ezért a Guerilla egy jól összerakott film is lehetne, a gond viszont az, hogy ami e két szcéna között van, sokszor unalomba fulladó vergődés csak.
A bevezető érzékletesen árulja el Barnabásról, hogy lelkileg béna alak, aki pacifizmusába csomagolja meghasonlottságát. A Váradi Gergely által alakított figura katatón antihős, aki egyfajta megváltást keres testvére felkutatásával, majd azzal, hogy magát őrmesternek hazudva beáll a csapathoz. A befejezésben bosszantó szánakozása tömeghalált okoz, a film mégis feloldozza őt a végképben és karakterének sikerül átlépni egy új minőségbe. A film belsejének cammogását viszont az erőlködése adja; Barnabás hazugságai, néhány rövidebb akció, egy fárasztó melodrámai szál és ügyetlen kiképzési próbák teszik a játékidőt súlyossá. A csapat tagjairól is alig tudunk meg valamit, leginkább Csont Sándor (Orbán Levente) százados bizonytalansága nyújt némi izgalmat. Kárpáti nem is próbálja meg a címadó harcmodort boncolgatni, inkább egzotikus, vízeséses jelenetekkel jellemzi a vágy tárgyát megtestesítő Luca (Mészáros Blanka) karakterét. A film egyenletében az erdőbe bevett csapattestekben a nők sebet gondoznak, a férfiak énekelgetnek, a százados pedig nemcsak zsíros falatokat tömhet magába, de még asszony is jut neki – egysíkú képlet ez. Azonban nemcsak Barnabásnak vannak démonai: Lucát osztrákhű családjának emléke nyomasztja, Csontot büszke katonalelkülete, Antalt pedig epekedő vágyakozása. Utóbbi figurája hiába táplál érzéki vágyakat a lázadó, betegeket ápoló Luca iránt, azt is lenyúlja az egykedvűen bambuló Barnabás. Kár, pedig Vilmányi Benett színész kvalitásai mindenképpen többet érdemeltek volna egy ilyen vízszintes szerepnél. A szikár színészi jelentlétet csak Orbán Levente Csont századosa tudja igazán hitelesen megtölteni. A színészek hiába küzdenek a játékkal, ha a rendező úgy írta meg a karaktereket, mintha egy 21. századi lelenckölykökkel tömött gettó lenne ez az erdő.
Az operatőri munka is szűkre szabott. A sűrű erdő miliőjének ábrázolásában Kárpáti visszatér korábbi rövidfilmjéhez (Erdő, 2011). A zártságot árasztó rengeteg egyes képeken nagyon jól mutat, de Hartung Dávid fókuszában mindvégig kamarahangulatot áraszt, s néhány tájkép kivételével alig-alig tudja kitölteni a vásznat. A képek többségükben nem egy lelki sötétséget hordozó katedrális metaforájához állnak közel, hanem az arcokról is leolvasható szorongást didaktizálják. Ebben a közelmúlt egyik meglepetésfilmjéhez, a Szürke senkikhez (r: Kovács István, 2016) hasonlít, azzal a különbséggel, hogy ott az alkotók ismerték az arányokat.
Az aránytévesztésben vélhetően a film producereinek, Mundruczó Kornélnak és Petrányi Viktóriának is köze volt. Ugyanis nem nehéz észrevenni, hogy Kárpáti filmje afféle Mundruczó-epigonként is funkcionál. Barnabás éppolyan Frankenstein-metaforaként jelenik meg, mint a Szelíd teremtés (2010) ösztöneivel szembesülő, egyarcú főszereplője. Több nagy halál és egy születendő új élet hozza meg a megváltást – ehhez azonban nincs szükség múlt századi, forradalmi miliőre. Kár, pedig ha igazán van erős jellemzője a filmnek, az a színészek mellett a jelmezek, maszkok, díszletek jól kivitelezett, igaz ebben is visszafogott, de színes-szagos hangulata.
Kárpátinak bevallott célja az volt, hogy „arcokkal, gesztusokkal, a tárgyi világok” egymásra hatásával, hétköznapi cselekvésekkel mutassa meg a felkelők világát. Ezt romantikus sallangok nélkül tette, de annyira lecsupaszította művét, hogy nemcsak a történetiségtől fosztotta meg filmjét, hanem a démonaival küzdő, bűntudattól kiégett, félelmeivel szembesülő Barnabás által minden érdekességétől is. A stilizáció így és ehelyütt fölösleges ujjgyakorlat lett. Talán jobban tesszük, ha inkább megmaradunk az olyan 1848/49-es eseményeket adaptáló filmeknél – mint az Amerikai anzix (r: Bódy Gábor, 1975), vagy a Büntetőexpedíció (r: Magyar Dezső, 1970) –, amelyek parafrázisként nemcsak saját korukra utalnak, de formai újítások is visszaköszönnek bennük.
