A Szürke senkik egy összességében szórakoztató katyvasz kiváló egyéni teljesítményekkel, de soha igazán össze nem álló történettel.

A filmnek az a varázsa sok másik művészeti ággal szemben, hogy készítési folyamata révén egy jó filmhez gyakran szükség van a dolgok szerencsés együttállására is. Verhoeven beszélt mostanában arról, hogy a Starship Troopers azért lehetett olyan, amilyen, mert amikor készült, folyamatosan cserélődött a stúdió vezetése, így senki nem volt annyi ideig a stúdió élén, hogy a körmükre tudott volna nézni. Szimplán csak egy szerencsés időszakban készítette el túlpörgetett szatíráját a fasizmusról. A filmkészítésben sajnos gyakran előfordulhat az is, hogy egy halom tehetséges ember összejön, és bár alapvetően senki sem teljesít rosszul, a végeredmény mégsem lesz olyan, mint a több robotból összeálló óriásrobot a Power Rangers-epizódok végén, amikor a főszereplők egyesítik erejüket. Hasonlónak éreztem a Szürke senkiknél is a helyzetet, részleteiben tök jó a film, de valahogy végig keresi a fókuszt, hogy miről is akar pontosan szólni, és bár közben nem untat, a fináléra teljesen szétesik, a vége erőtlenné válik, mert az addig vezető út nem vezetett el elég egyértelműen addig a végkifejletig a történet szintjén. Ami hatalmas kár, mert rengeteg – egyszerre több filmnyi – potenciál van benne, de egyiket sem sikerül igazán kibontani.

A történet elején megismerünk öt felderítőt az I. világháború vége felé, akiknek pár hét szabadságért cserébe információt kell gyűjteniük az ellenség frontvonalain belülről. Az öt szereplőről apró részletek és ráérős felvezetés révén igencsak részletes karakterrajzokat kapunk. Olyannyira, hogy ezekkel a figurákkal megnéznénk akár egy kétórás filmet is – viszont ez a film csak egyórás, és műfaja révén nyilván nem mindegyikük fogja túlélni a küldetést. Van, akitől igencsak hamar búcsút is veszünk: túl hamar ahhoz, hogy értelme legyen ennyire részletes jellemrajzot adni róla, hisz bár ezáltal humanizálja az áldozatot, igazából esélyt sem ad a nézőnek, hogy elhiggye: ez a figura talán még egyszer elérheti az álmait. Így amikor pontot tesz a sztorija végére, akkor az nem is igazán hatásos, hisz nem töltöttünk még annyi időt vele, hogy igazán fájó legyen az elvesztése.

Ehhez képest kapunk egy kedvelhető, árnyalt karaktert, aki feldob egy kifejezetten érdekes és izgalmas labdát, megteremti a feszültséget a történetben (hogy vajon tényleg meg fogja-e tenni, amit említett), egyben elhitetve, hogy a történet arról fog szólni – ehhez képest már rögtön a következő jelenetben lecsapja ezt a labdát, és így teljesen érthetetlenné válik, hogy minek lett ez ilyen erősen felvezetve, ha aztán nem kezdünk vele igazából semmit. És itt mutatkozik meg a film egyik legnagyobb ellensége: a játékideje. Ez a történet egészen biztosan kerekebb lenne, ha mondjuk fél órával hosszabb lenne. Vagy akár rövidebb. Ha utóbbi, ki lehetne szedni az olyan sztoriszálakat, amik a játékidő kurtasága miatt nem igazán vannak rendesen kibontva, és így sokkal precízebb tudna lenni a történetmesélés.

Ha pedig hosszabb lenne – márpedig valószínűleg ez lenne a jobb –, akkor nemcsak hogy jobban ki lehetne bontani ezeket a szálakat, de a film csúcspontjai jobban el is tagolódnának egymástól, hagyva a nézőnek néha szusszanásnyi időt, hogy amikor majd bekövetkezik a következő, az erőteljesebben hasson, ne égjen ki a film teljesen a folyamatos nyomottságtól. Egyébként pont ezért az ellenpontot képező két tábortüzes jelenet a film talán két legfontosabb jelenete, hisz ilyenkor picit a néző is le tud ülni megpihenni a karakterekkel a következő támadás előtt.

Sajnos, mikor elértünk a fináléhoz, nem éreztem azt, hogy a film kiérdemelte volna azt, hogy – ahogy az egyik szereplő, úgy én is – teljesen összeomoljak, mert nem vezetett végig rajta következetesen, túl sok mindent akart rövid idő alatt elmesélni, és ennek pont a fő szál szenvedte a legnagyobb kárát. Ha hosszabb lett volna a film, talán jobban előtérbe lehetett volna tolni. Így viszont túl hamar és túl kevés előzménnyel történik, és így azért nem az igazi.

Ennek ellenére ugyanakkor a Szürke senkik bár összességében kudarc, alapvetően egy igencsak érdekes kudarc, amiben végig ott a potenciál, számtalan érdekes dolog történik benne, a rendezés és a történetvezetés részleteiben kifejezetten ügyes, az operatőri munka kiváló, a filmzene nem mindig van jól használva, de amikor éppen igen, akkor olyan érzése van az embernek, hogy nem is magyar filmet néz (a lehető legjobb értelemben), a színészek (az érdekes szerepeknek is hála) pedig egytől-egyig kiválóak, nekem legalább három kedvenc karakterem és alakításom is volt a filmben, pedig nem vonultat fel túl sokat. Így tökéletlenségeivel együtt is egy érdekes katyvasz, bár azért mégis ott az a zavaró érzés, hogy ebben a filmben ott volt egy sokkal jobb film is – olyan, mintha annak ez egyfajta ízelítője lett volna. Mind témáit, mind üzenetét, mind ritmusát és történetmesélését tekintve zavaros, de egyáltalán nem rossz. Mint amikor egy focicsapat szépen és látványosan játszik, kiváló egyéni teljesítményeket látunk, csak éppen azok a fránya helyzetek maradnak ki, amivel meg lehetne nyerni a meccset, de egyáltalán nem kell senkinek sem szégyenkeznie, néha a dolgok szimplán csak nem jönnek össze. Majd legközelebb.