Egy forró nyári napon egy bírósági végrehajtó egy 13. kerületi kertes házból készül kipaterolni egy egyedül élő öregasszonyt.
Már itt, a film alapsztorijánál a Kojot ugrott be: a (magyar) kisember kiszolgáltatottsága országa hatalmasai előtt. Ez persze nem csak ennyi, a történések kulminálódnak, és a kényelmetlen, ám valóságos szituációból néhány lépés alatt látványos tömegjelenet lesz.
Az író-rendező Fazekas Máténak bár ez az első rendezése, forgatókönyvíróként már jegyzett pár rövidfilmet – és ehhez mérten A Kilakoltatás tipikus elsőfilmnek tekinthető. A költségvetés viszonylag alacsony (67 millió forint), a helyszín egyszerű, a hangsúly a szituációkon és a szereplőkön van. A filmet szatírának lehetne nevezni, az enyhe groteszk kategóriája pedig közelebb áll hozzá, mint a humor – poénok ugyanis nagyon elvétve vannak benne, azok is fű alatt, egyáltalán nem harsánykodva, a lényeg nem itt van.
Igaz, hogy klasszikus értelemben nincsenek túszok a filmben, analógiaként mégis a Kánikulai délután (Dog Day Afternoon) hozható fel. Az a film is hajlik a szatíra felé, mégis alapvetően egy papíron feszült, valójában azonban ennél rafináltabb alkotásról beszélünk, csakúgy, mint a Kilakoltatás esetében. Viszont amíg ott tisztában vagyunk a bent meg a kint zajló történésekkel, addig a Kilakoltatás során túlnyomórészt külső helyszínen fogunk mozogni, az ominózus ház belsejét illetően az egyetlen információforrásunk a kilakoltatásra váró néni (Nagy Mari) agresszív szeme lesz.
A hangsúly egy jó szatírához illően dramaturgiai természetű: egy viszonylag pitiánerebb ügyből egy hatalmas konfliktus keveredik, ami így fokozatosan lendül el a valóság talajáról, és kerül át aztán a fantázia világába. Egyre több karakter vonódik be, köztük megjelennek fura egyének is, konfliktusok alakulnak. Ezt a részét kifogástalanul teljesíti a film. Jó ritmusérzékkel növeszti a cselekményt, jópofa új karaktereket hoz be az idő előrehaladtával. A mellékszálak nem viccesek, de érdekesek, mert pont jó arányban sikerült eltalálni a szereplőket, akik kellően archetipikusak ahhoz, hogy viszonylag kevés játékidő alapján könnyen beazonosíthatóak legyenek, de kellően egyediek is ahhoz, hogy érdekesek maradjanak. Sőt, az egyszerű alapszituációból kinőve megismerkedünk Ricsi, a kilakoltató családjával, családon belüli konfliktusaival, végül pedig választ kapunk, hogy miért viselkedett az egész film alatt elég furcsán, így az alkotók virtuálisan kitágítják a cselekményt, ahogy egyébként az ilyesfajta első filmekben lenni szokott.
Ami viszont hagy némi kívánnivalót maga után, azok a párbeszédek. Érdekes, mivel ez pont a forgatókönyv másik aspektusa – és amíg a szituációk és a dramaturgia működik, addig a szereplők megnyilatkozásai viszonylag silányra sikeredtek, vagy legalábbis a magyar filmek rosszabbik fele jön elő a párbeszédeken: a papírízűség, színpadiasság.
A színészek pedig megpróbálnak valamit kezdeni ezekkel, de sajnos nem nagyon sikerül. Ez leginkább a legtöbb játékidőt képernyőn töltő, a főszereplő Ricsit játszó Orosz Ákoson érződik. Habár nem egy filmben szerepelt már (Isteni műszak, Örök Tél, Apró mesék), ez az első főszerepe, és érződik, hogy bírná ő, csak éppen olyan dolgokkal kell megbirkóznia például, hogy hogyan mondja egy veszekedés közben élethűen, hogy „Dehát jogerős bírósági ítélet van! A kötelezettnek még ma el kell hagynia a házát!” Ezek a kimért és mesterségesen hangzó párbeszédek egy idő után olyanná teszik a filmet, mintha egy színházi előadás ingnyakát megragadva valaki felemelte volna az egészet, és a valóságba pottyantotta volna mindenfajta hozzáigazítás nélkül. Ez alapvetően nem ördögtől való ötlet, hisz megbújhat emögött az író-rendező azon szándéka, hogy a realizmustól elemelje a nem mindennapivá váló sztorit, csakhogy nem érzékeltem ezt a szándékot, és ha meg is lett volna ez, akkor is ezerszer jobban meg lehetett volna csinálni.
Összességében viszont jó élmény lett a Kilakoltatás: a párbeszédeken, ha megszokjuk, túl lehet lendülni, a film alapvető felépítése és karakterek pedig megérik a fáradságot.
