A technológiai váltás, a videófelvevők elterjedése lassan értelmetlenné tette a hatóságok azirányú törekvését, hogy kontroll alatt tartsa a filmkészítőket.
Tovább haladva az emlékezés csalóka ösvényén: a nyolcvanas évek BBS-filmjei közül az egyik legemlékezetesebb Ember Judit Pócspetri c. drámai erejű dokumentuma. A film a faluban 1948-ban történt eseményeket, egy máig sem tisztázott körülményű halálesetet boncolgat. A szolgálatban lévő rendőr halálát a kommunista párt az iskolák államosítása ellen tüntető falusi lakosok és a helyi plébános meghurcolására használta fel. A filmből kiderül, hogy a falut bűnösnek nevezve szinte mindenkit megkínoztak, az emberek még a film készítése idején is félve beszéltek a dologról. „Nagyon kikaptunk” – említi az egyik túlélő lakos. A koncepciós per egyik akkori előkészítője a film idején regnáló pártfőtitikár, Kádár János volt – nem csoda, hogy filmet elkészülte után azonnal betiltották. 1981-ben ez volt az egyik utolsó film, amit 16 mm-es nyersanyagra forgatottak, az éber elvtársak a filmlaborban csak a néma képeket nézhették, ám a hang elkészültekor már nem vártak tovább, cselekedtek, a kópia a laborból egyenest a Filmfőigazgatóság titkos szekrényébe vándorolt. Nyilvános bemutatására 1989-ig nem is került sor.
Felismerve az új technológia lehetőségeit, korát messze megelőzve kezdte el Bódy Gábor az elektronikus képrögzítés – a videó – alkalmazását a mozgóképművészetben. Az Infermental nemzetközi videófolyóirat harmadik száma Beke László és Forgács Péter szerkesztésében a Balázs Béla Stúdióban készült 1983-84-ben. Ez volt az első kelet-európai kiadása a nemzetközi videófolyóiratnak, amely Mannheimben indult, majd Axis címen összegyűjtve mutatta be Bódy Verával közösen szerkesztve a legfontosabb videóművészeti alkotásokat. Az internet előfutáraként a YouTube szerepét töltötte be hullámzó színvonalú videómunkák gyűjteményeként. A videó, mint képkészítő eszköz szabadságot nyújtott a felhasználóinak, amelyet a dokumentaristák is hamar felismertek, kikerülve ezzel a cenzúrát. Ám az eszköz, ha nem párosul tehetséggel, csak ócska szerszám marad, mint ahogy a világháló is szabadságot ad, átölel, magába szippant, megfojt.
A pár hete lezajlott magyarországi választások kapcsán jutott eszembe Erdély Miklós utolsó filmje, a Tavaszi kivégzés, amely időrendben is illeszkedik az általam kiemelt filmek sorába. A film az államgépezet által totálisan ellenőrzött és a központi elvárásoknak megfelelően viselkedő állampolgárról szól, aki a hivataltól érkező levélnek megfelelve megjelenik saját kivégzésén. Néhány jelenetet a főtéren lévő tanácsépületben sikerült felvenni, a munkatársak értetlenkedve, sajnálkozva, de egyetértve a központból küldött levél tartalmával fogadják hősünk tétova ellenállását: biztosan tévedés történt! Egyik meg is jegyzi: „Magukat úgysem végzik ki.” A protagonista családjától elbúcsúzva jelenik meg a hajnali időpontban a téren, és csodálkozva konstatálja, hogy az ítéletvégrehajtó nem jelent meg. Kötelességtudóan saját maga akarja működésbe hozni a nyaktilót, azonban egy váratlan áramszünet megakadályozza, hiába próbálkozik többször is. A forgatás során az óbudai főtéren felállított guillotine illeszkedett a tér látványába, háttérben az önkormányzat épületével igazi díszletelemmé vált. A nappali forgalomban szinte fel sem tűnt a járókelőknek, akár maradhatott is volna, hiszen a nép, az istenadta nép a választások során önként hajtotta le a fejét ma is. Csak az angyali-ördögi mosolyú nő nem kapcsolta ki a masinát, mint a filmben.
Mész András (Monory M. András) filmjével, a tököli fiatalkorúak börtönében készült Bebukottakkal folytatom a nyolcvanas évekről szóló emlékeimet. A technológiai váltás, a videófelvevők elterjedése lassan értelmetlenné tette a hatóságok azirányú törekvését, hogy kontroll alatt tartsa a filmkészítőket. A BBS előzetes beavatkozás, forgatókönyv elfogadás nélkül készíthetett filmeket, a vezetőség határozta meg – figyelembe véve a pénzügyi lehetőségeket –, hogy mit támogat. Ez nem jelentett akadályt, hiszen emlékeim szerint a rendező egyben vezetőségi tag is volt ebben az időszakban. A film helyszínét felügyelő Büntetésvégrehajtási Intézet egyik vezető tisztségviselője némi utánajárással engedélyt adott a forgatásra, ezért is készülhetett el a film a fiatalkorú bűnelkövetők tököli intézetében.
A filmet betiltották, de utóélete emlékezetes beszélgetéseket idéz bennem a filmfőigazgatóság képviselőivel. A videóra készült műről elkészülte után szinte azonnal másolatok készültek, eljutott nemzetközi filmfesztiválokra. Ennek a filmnek is köszönhető, hogy a Balázs Béla Stúdió mint alkotóközösség elnyerte a FIPRESCI (Nemzetközi Filmkritikusok Szövetsége) díját. A technológiai váltás ismét felülírta az autokrata döntései mechanizmusokat, a filmkészítés viszont pénzbe, alkalmasint sok pénzbe kerül. Erre nem volt felkészülve a Stúdió, elkényeztett helyzetben működött egészen a rendszerváltásig. „Járni nem jár, csak adható!” – fejtette ki egy hivatalnok. És nem adott.
