„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.”
(George Orwell)
Nemrég a közösségi hálón felbukkant egy kérdés: sorolja fel kedvenc tizenkét magyar filmjét. Nyilván az ún. brüsszeli tizenkettő mintája alapján született eredmény magyar megfelelőjére volt kíváncsi az elindítója, egyfajta felmérés, mi marad meg – na, nem az átlag filmnéző emlékezetében, annál egy pár fokkal „filmműveltebb” fejekben. Sorakoztak a válaszok, majd pár nap alatt eltűntek a facebook idő-mőbiuszában, mint megannyi más poszt, érdekes és érdektelen egyaránt. Nem szoktam ezeken a hol komoly, hol játékos, hol ostoba játékokon részt venni, most is csak azért, mert elolvastam néhány válaszoló tizenkettőjét. Kevés kivétellel szinte kizárólag egészestés játékfilmeket soroltak fel, s ez késztetett arra, hogy megnevezzek tizenkét filmet, amelyek nagy hatással voltak rám. Rövid filmek ezek, jórészt ismeretlnek, egy kivételével a Balázs Béla Stúdióban készültek.
Később eszembe jutott, hogy kihagytam egyet, Bódy Gábor főiskolás vizsgafilmjéről van szó, Hogyan verekedett meg Jappe és Do Escobar után a világ a címe. Thomas Mann novelláját egy idős, reszkető hangú férfi mondja el, visszatérő ismétlődésekkel megszakítva, zaklatottá téve, nyomasztó titkot sejtetve. A részben archív, részben forgatott anyag mintegy negyven perce fura terekben, időben játszódik, egymástól megkülönbözhetetlen módon. Kamaszok verekedésének képei, idili és háborús archívok váltakoznak, zenei kulisszaként hol a képekhez illeszkedő komolyzenei- vagy operarészlettel, vagy éppen ellenpontozva a látottakat, érzékivé téve az élményt, a fenyegetettséget, a háború előérzetét. Ami már zajlik.
A következő három általam említett film mindegyike fekete-fehér és mind a három akarva-akaratlunul – alkalmasint a rendezői szándéktól függetlenül – a hetvenes évek elején zajló műfaji vitákat tükrözi. Talán Magyar Dezső Büntetőexpedíció című filmjében jelenik meg ez legkevésbé. A hagyományos dramaturgiai szerkezetű, mintegy negyven perces filmben a múlt század elején játszódó történet szerint egy határmenti faluban megölik a helyőrség tisztjét, és ezt megtorlandó egy katonai különítmény indul. A film J. S. Bach Hat brandenburgi verseny című zeneművének egyik tételére lovagló lovasszázad fegyelmezettsége, és a lázadók felbukkanását kísérő, latinos ritmusú, „szabad” zene közötti ellentétre épít. A század menetelését kísérő határozott parancsszavak, a fegyvereken, sisakokon megcsillanó fények, és a nyereg nélküli lovat megülő fiatal lázadó fa dárdája nem hagy kétséget: a büntetőszázad teljesíti küldetését. „Kíméljék az embereket. Csak azt pusztítsák, ami hozzájuk tartozik!” – hangzik az égő házak között, miközben a lázadók egyikét fogva tartó kiszabadítására törő fadárdás, lobogó hajú lovast lelövik. Ami különlegessé teszi, az az archív felvételek használata, szerves beépítése a film cselekményébe. A háború borzalmának képeit a hatvannyolcas párizsi diáklázadás leverésének archív felvételei követik, mintegy kiterjesztve és a mindenkori hatalom elleni elenállás szimbólumává emelve a filmet. A rendező következő, Agitátorok című filmjét a cenzúra betiltotta, nem kapott lehetőséget további filmtervei megvalósítására. Ezután nem sokkal elhagyta Magyarországot.
A dokumentum és a fikciós történetmesélés különleges példája Szentjóby Tamás Kentaur című filmje. A mindennapi élet különböző helyszínen rögzített képek szereplői a rendező által kitalált szövegeket mondanak, utószinkronként: „Itt aztán fű nem terem!” – kiabálja az Esti hírlapot árusító rikkancs a körúti presszóba belépve – „az ember nem földi eredetű” – folytatja, és a vendégek közül az egyik, nem csodálkozva az újság nevén, megszokott hangon kér egyet. Nyilvánvaló a rendezői szándék, a vágy, hogy a valóság olyanná váljon a vásznon, mint amilyenek ő szeretné láttatni. A gondolatot kissé tágítva: a művészet ilyetén módon váljék a közösség értékmérőjévé, a normális élet rendjévé. Csakhogy a tizenkét helyszín életképeit látva a néző számára is kiderül: ez nem sikerülhet, a művészi hatás bonyolultabb útvesztőn vezethet el az emberekhez. A gépies robotmunkát végzők, de még az álmodozó fiatalok is másképp beszélnek, éreznek, élnek, hiába hallják, hogy itt aztán fű nem terem. „Ez eufória?” – kérdezi a hatalmas teremben lottószelvényeket kiértékelők egyike a mellette ülőtől. „Kérdezd meg a főnököt” – jön a válasz. Azt látni, hogy a nő feláll, odamegy a külön asztalnál ülő munkafelügyelőhöz, mutatva a lottószelvényt „Tessék mondani, ez eufória?” – „Igen”, válaszolja az. Mintha azt mondaná, ez hármas találat... És a néző, a film nézője is tudja, hogy nem, ez nem eufória, csak a lottó nyereményben reménykedők törött álma.
A film első vetítése után a Filmfőigazgatóság ügyeletes cenzora bekérte a kópiát (érdekes, hogy a BBS belső vetítése után, valaki nyilván súgott neki). Azt már az akkori vezetőség egyik tagjától tudom, hogy amikor elmentek érte néhányan, az utómunkák befejezésére visszakérni, az estébe hajló beszélgetésen elment a villany az irodában. A sötében folytatták a vitát a filmről Molnár elvtárssal, közben bezárt a gépház és a filmet soha nem kapták vissza. A film rendezőjét gyakorlatilag azon a héten kiutasították Magyarországról. A megbízható gépész nyugdíjba vonulása után, bő tíz év múlva sikerült a cenzúra zárlatára ítélt filmek raktárból visszaszereznem. Szentjóby hosszan kereste a hiányzó hangsáv szalagját, végül abban a formátumban maradt fennt, mint amikor elkobozták.
A harmadik, amit említettem, Najmányi László A császár üzenete című filmje. Szintén negyven perc körüli, a hevenes évek avantgárd művészkörének részvételével készült. Molnár Gergely, Breznyik Berg Péter és sokan mások szerepenek benne, előre felkeltve ezzel a hatóságok figyelmét. A vidéki helyszínen a rendező hívására sokan megjelentek statisztálni egy tömegjelenetben. A forgatókönyv szerint kivégezték a császár ellenfeleit, egy nagy gödör szélére állva lőtték bele őket. Az arcok ismerősek voltak, megtűrt ellenzéki gondolkozásúnak minősített művészek, barátok hullottak a gödörbe. Majd jött Berg, a császár hírvivője, és hosszan taposva táncot járt fölöttük, vastag gallérú prémes kabátban. Nem volt nehéz azonosítani az ötvenhatos forradalom megtorlásának főszereplőivel. Ezt a filmet sem tűrte a cenzúra, tiltólistára került, Najmányi pár év múlva kivándorolt.
MIért ez a pár film jutott vajon eszembe a kérdést olvasván? Az akkor rám tett elemi hatáson túl talán az aktualitás, ami manapság déja vu-érzésként tör rám. A múlt átírásának szándéka, a valóság mozgóképes megjelenítésének csapdái, az üzenet eljutásának lehetősége és az eredeti Kafka-novella fura optimizmusa, amely szerint „Te azonban ott ülsz ablakodban, és megálmodod, mikor eljön az este.”
